Új formák kellenek
A színház rögtön az első nap magáévá tette ezt a romos, élettelen erődöt. Ennek első jelei sajnos a klikkesedés, a ki nem mondott versenyhelyzet, a méregető tekintetek voltak. Ez a megfelelési kényszer számomra, aki nem voltam hozzászokva hasonló helyzethez, képtelenné tette az önazonos, tiszta gondolkodást.
Schilling Árpád 2007. július 9. és 25. között színházi workshopot tartott a komáromi Csillag-erődben. A hetvennégy jelenlévő többsége a három magyar nyelvű Színművészeti Egyetem diákja volt, de részt vehetett egy-két intézményen kívüli, színháznak elkötelezett „szabadúszó" – mint például én – is. A helyzet hozta magával a kérdéseket: Mihez kezd egymással ennyi kortárs színházi ember? Képes-e a „nyolcvanasok" nemzedéke új elképzelésekkel, témákkal, formákkal „beszállni" a mai színházi életbe? Mi a jelentősége annak, ha az ország egyik legjobb rendezője összehozza, beszélteti, dolgoztatja a szakma legfiatalabb generációját?
|
„Egymás előtt, egymásból, egymásért csinálnánk színházat" – állt az elsősorban a budapesti és kaposvári színi hallgatók számára szervezett workshop felhívásában. Továbbá a lényegi információk: hogy a tábor nomád lesz, és nekünk csak a reggeli és a vacsora, valamint az utazás költségét kell állni. Az erőd ötszázezer forintos bérleti díját, a 74 fő 16 napi meleg ételét, a vizesblokk kiépítését, a technikai apparátus megteremtését a Krétakör vállalta magára.
A színház rögtön az első nap magáévá tette ezt a romos, élettelen erődöt. Ennek első jelei sajnos a klikkesedés, a ki nem mondott versenyhelyzet, a méregető tekintetek voltak. Ez a megfelelési kényszer számomra, aki nem voltam hozzászokva hasonló helyzethez, képtelenné tette az önazonos, tiszta gondolkodást. Minden megszólalásom, gesztusom, tettem nekik és természetesen Schillingnek szólt. Mindenképpen hatni akartam, de mondani semmit nem tudtam. Ennek az állapotnak az enyhítésére a tábor szabályrendszere nem adott segítséget. Két szabály volt csak: 1. Nem hagyhatod el az erődöt! – azaz nincs magány, ami kikapcsolhatna. 2. A tábor jeligéje: „Szabad akarat" – elmehetsz, passzolhatsz, szabályt szeghetsz, nincs retorzió. Mindent magad miatt csinálj! De ez persze csak visszatekintve ilyen világos.
A „szabad akarat" adta teher óriási. Ha semmilyen szabály- vagy normarendszer nem ad támpontot, ha az ember minden döntéséért maga felelős, rá kell jönnie, hogy a legtöbb hiba és harag saját magából fakad, nincs kire és mire hárítani. Kíméletlen tükör ez. A „kollégák" az együttdolgozás során viszonyítási pontok lesznek önmagam értékelésében.
Ez a gondolatkör szabta meg a tábor tizenhat napját. Az első feladat ennek a körnek a középpontját célozta meg: Vonulj el, és keresd meg első emléked, illetve első színházi élményed! Mivel erre korábbi elmélkedéseim során már megtaláltam a választ, az elkövetkező hét-nyolc órát a többiektől való félelem táplálta. Ez a vívódás döbbentett rá, hogy magamért és magam szerint kell cselekednem. Hogy itt „csak" tanulni lehet, ami mindenképpen önmagamnak szóló dolog. Megszűnt az ego, az önérdek, a hatni akarás. És utólag belegondolva: ez a közös munka alapja.
Érdekes volt megfigyelni, hogy sokan hasonlóan megtörten érkeztek vissza. Ezt különösen a következő feladat igazolta vissza, ahol mindenkinek le kellett írnia az elvonulás során született élményeit, mintegy naplószerűen. Ebből született egy kivonat, amely alapján másnapra egy jelenetet kellett komponálni, ami bárhol játszódhatott, tetszőlegesen hosszú lehetett, bármilyen kelléket lehetett használni, de egyszemélyesnek kellett lennie. A nyolc órán át nézett hetven jelenetben a kreativitás, az unalom, a küzdelem, a düh, az elkeseredés egyvelege ötvöződött, hűen tükrözve előző napi tapasztalatainkat. Egymás jelenetei próbára tették a türelmünket, akaratunkat, ízlésünket, humorérzékünket. De ez a próbatétel kezdett összekötni minket. És elvezetett egy újabb felismerésig: az idegen emberek belső, személyes, néhol érdektelen ügyei iránti nyitottság és türelem felkeltéséhez elengedhetetlen, hogy érdekesen, közérthetően tárják elénk, valamint hogy befogadóként az intelligencia határain belül maradjunk toleránsak. Nem önfeladásból vagy érzelmi okokból, hanem észérvek alapján, azaz mert látom a gondolatot abban, amit nézek, vagyis amit megmutatnak nekem. És mindig pontosan tudni kell – ez a táborban megfogalmazódott újabb alapgondolat –, hogy KINEK és MIÉRT csinálok színházat. Ez a két kérdés „forma" és „tartalom" kettőséből – ami minden kommunikáció alapja – az előbbi definíciójának erősítéséről szólt. Az első feladatot követő szakmai, Schilling által pusztán csak moderált vita is efelé terelt minket. A csupán „jó volt!", „nekem nem tetszett!" típusú vélemények helyett a konkrétak, a formára vonatkozóak felé: „Ez az ötlet ezért és emiatt nem működött. Amúgy egyetértek az elképzeléssel!" Állításokkal sosem érdemes vitatkozni; csak az érvekkel, amelyeknek koherens egészet kell alkotniuk. Ez a fajta gondolkodás lehetővé teszi a célravezető, hatékony disputát. Ennek jegyében zajlott az első, de az összes többi vita is, és ezt mindenkinek meg kellett értenie.
Személyes kálváriám negyednapon elérte mélypontját. A résztvevők minden jelenetet érintő vitáját Schilling nyolcórás, egyenkénti értékelése követte, amelyben többször is idézte az én (persze nemcsak az én) különféle megjegyzéseimet. Száműzött egóm visszatért, újra függésbe kerültem, vissza a kimondatlan versenypálya rajtvonalához, azaz az önazonos gondolkodás hiányához, ami eleve predesztinálta a kudarcot. De nem haragudhattam senkire.
|
És így utólag átgondolva újabb értelmet nyer a színház mint közösségi műfaj általános fogalma, a társulati lét közösségisége. Enyhülést ugyanis csak a csoportos feladatok jelenthettek, ahol legalább csapatjátékos maradhatott az ember, ahol lehetett már mást is hibáztatni. Ám addig is számos, forma és tartalom viszonyát boncolgató feladatra került sor. Újra kellett gondolni a már egyszer bemutatott jelenetünket, ezúttal maximum egy percben. Nem használhattunk semmilyen kelléket, és a tér csak a nézők alkotta kör lehetett. Ezek bemutatását követte Schilling egyénenkénti értékelése, mindenkivel külön, mindenkinek tanácsokat adva, hogyan érvényesülhetne még inkább a téma, illetve milyen formai következetlenségek vannak a jelenetben. Ezek szellemében este újra előadtuk a produkciókat, néhol teljes, néhol jelentéktelen átalakításokkal. Ezután mindenki egyénileg kérhetett véleményt.
A következő nap a „szöveg napja" elnevezést kapta. Egy feladatsort kaptunk, ahol a beszéd tartalmát és formáját kellett teljesen különválasztani. Az első akadály: a beszélgetés során egyáltalán nem lehetett gesztikulálni vagy bármilyen mimikát használni. Ez alaposan megnehezítette a mondandó megértetését. A következő etapban „maszkokat", azaz például hülye pofákat kellett felvenni saját beszédünk alatt, de úgy, hogy sem mondandónk lényege, sem stílusa nem változhatott. Ezután énekelve kellett beszélgetnünk, majd ötödikként oda nem illő félmondatokat kellett beszúrni amúgy normálisan haladó mondatainkba. A következő feladatban egy szabadon választott szöveget kellett valamilyen furcsa, ahhoz egyáltalán nem illeszkedő formában előadni, pusztán a hanggal játszva, maximum egy percben.
„A szöveg tartalmának és formájának szétválasztása" gondolatkör lezárását jelentette a következő feladat: mindenki kapott a bulvársajtóból egy-egy véletlenszerűen kiválasztott oldalt, és az ezen található bármely szövegnek valamiféle előadásmódra kellett ihletnie az előadót. Tilos volt parodizálni vagy véleményezni. Furcsa ellentmondás: van szöveg, azaz van téma, tartalom, de az érzelmi és intellektuális közömbösség miatt még sincs. Valami csak akkor tud igazán témává válni, ha érdekel, ha van vele bármiféle azonosulási alapom. Ennek hiánya mindenkit objektív előadóvá tett, s ezzel teljesen lelepleződött a szövegek tartalmatlansága. Rendkívül kreatív, hatásos megoldások születtek.
|
Ezt teljesen másfajta gondolkodást követelő csoportos feladatok (a csoportokat Schilling állította össze) követték. Ezek során fogtam fel igazán, hogy a színház nem demokratikus forma; mégis eszerint kellett működtetni. Roppant fárasztó volt rendezői gondolkodással részt venni egy demokratikus csapatmunkában, ahol ráadásul színészként is meg kellett nyilatkozni. Az első ilyen feladat keretében egy helyet vagy teret kellett választani bárhonnan az erőd területéről, és attól megihletve egy jelenetet kreálni. A lényeg az volt, hogy az alkotás története vagy az általa sugallt állapot és az adott tér között világos kapcsolat rajzolódjon ki. Volt jelenet, amelyik a fénnyel, volt amelyik az ott található anyagokkal, más az elhelyezéssel játszott. Mindenesetre ezt a kapcsolatot kellett tovább erősíteni a következő feladatban, a jelenetet akár ritmizálással, akár énekléssel, akár hangjátékkal zeneivé komponálva.
A téma és a megjelenítés, vagyis a tartalom és forma kettőse a szabadság, a szabad akarat jegyében csak nagyon erős keretek és szabályok között működhet. Schillingnek a keretekre vonatkozó, határozott és világos instrukcióit a különféle alkotói intenciók, az egymásra licitálás mégis erősen fellazította. Ez számomra annál a feladatnál vált világossá, melyben úgy kellett magunkat elhelyezni a térben, hogy annak jelentése legyen. Ugyanis a formára való állandó koncentrálás miatt a téma másodlagossá vált, ami sok „blöffgyanús" produkciót szült. Egy idő után felmerült bennem a „Na, jó, de miről is beszélünk?!" kérdése. Az a benyomásom támadt, hogy ebben a felfokozott ötletbörzében a Schilling által adott szabályok már csak úgy és olyan keretet adnak, mint amikor egyes „alternatív" előadások valamivel szemben határozzák meg magukat. Ez önmagában azonban kevés, ha el akarjuk kerülni az automatikus destruktivizmust. Ha nincs szigorú vezető vagy nagyon erős vezérelv, ami koherenciát adjon, akkor elkerülhetetlen az önpusztítás és az értelmetlenség. Talán ezt érezte Schilling is, és ezért következtek a „Düh"-ből, majd a „Vágy"-ból, elsősorban a nemi vágyból merítkező etűdök. Ezek már körvonalazottabb témák voltak. A „Düh"-öt hiába próbáltuk körbejárni, kudarcot vallottunk, de a „Vágy"-ra született jelenetek sokkal erősebb szellemiséget sugároztak.
Régi közhely, hogy a színház sajátja az „itt és most", a jelenidejűség. Hogy élő – reprodukálható, de megismételhetetlen. Azonban van egy másik jelentése is az „itt és most"-nak. Ez nyert igazi értelmet a következő feladatban: egy reális jelenetet kellett készíteni, ahol a témát és a formát a valóság kerete szabta meg, és nem a képzeletünk; ahol minden az, ami, és mindenki az, aki. Azaz a valóságot tudatosan reprodukálni és irányítani. Ez volt talán a legnehezebb. Az ember ugyanis kénytelen magába nyúlni valós szituációkért, átélt élményekért, amelyeket aztán józanul elemeznie kell. A tényleges történéseket tehát „át kell folyatni" önmagamon. Nem színjátszani, hanem teljes létezésemmel jelen lenni.
Ez a feladat – a „szabad akaratból" való létezés párja – a mérhetetlen fáradtsággal párosulva mély feszültségeket hozott felszínre. Az ember sohasem lehetett biztonságban. Sohase tudhatta, mi a valóság, és mi próba vagy „színjáték". Így utólag visszagondolva ezt tartom a színház csúcsteljesítményének. És fel kell tennem a kérdést: van-e több annál, mint hogy a színház tökéletesen magáévá tegye a valóságot? A komáromi két és fél hét válasza: van. Mert igaz ugyan, hogy a valóság kreálhatatlan, de tudatosítható, elemeire bontható. És erre tett kísérletet a következő feladat, amelyben az előző, teljesen valósághű jelenetet kellett irreális, azaz – a színház világát alapul véve – filmes effektekkel teletűzdelni. Megállítottuk, lassítottuk, gyorsítottuk az időt, szerepet cseréltünk, képtelen mozdulatokat, hangokat vittünk bele stb. Ez a feladat megmutatta a színház végtelen lehetőségeit. Választ adott arra a kihívásra, amit a tévé, a film és a videoklipek világa jelent. Azok eszközeit magába olvasztva új „formát" nyert.
|
Az utolsó feladat megkísértette a tábor gondolatmenetének – utólag tökéletesen logikus – zárókövetkeztetését: a szabályokat és kereteket ne a mi valóságunk, hanem a világé diktálja, ahol mi, mint annak részesei és saját szabadságunk birtokosai, bármit megtehetünk, amit az enged. Lefordítva ezt hétköznapi nyelvre: menjünk ki Komáromba, és a tábor során tanultakat hasznosítva csináljunk színházat, és kalapozzunk. Az a csapat győz, amelyik a legtöbb pénzt gyűjti. Mert a világ szabta keretek középpontja mégiscsak a pénz. A másik dolog, amire egy ilyen kinti találkozás során számítani kell: a hatalom. Lefordítva: a rendőrség. Az én csapatom sajnos elég hamar beleütközött ebbe, de voltak szerencsésebbek, akik akár tizennyolcezer forintot is összekalapáltak. Hogy mi az eredmény? Számunkra komoly tapasztalat, némi pénz és a színház fogalmának radikális jelentésbővülése. A világ számára pedig egy rövid cikk, fotóval a másnapi sajtóban: „Karácsonyi dalokat is énekeltek. Színészpalánták érkeztek az ország minden részéből a komáromi Csillag-erődbe nyári gyakorlatra. A kurzust Schilling Árpád, a Krétakör Színház igazgatója irányítja. A három hét alatt el sem hagyták az erődöt, csak tegnap ismerkedtek a várossal, illetve a városlakók velük: hangos nótázással, színdarabok részleteinek felidézésével hívták fel magukra lépten-nyomon a figyelmet. A kánikulában karácsonyi énekekkel is szórakoztatták a járókelőket a bohókás kedvű fiatalok." Hát, legalább ennyi…
A tábor egyben kísérlet is volt egyfajta ideális társadalom modellezésére. Egyfajta (a szó eredeti értelmében) kommunisztikus demokrácia megteremtésére, ahol mindenki a szabad akarata szerint cselekszik, de a tolerancia és a közösségiség jegyében. Több mint kétszáz éves elv, „kint" mégse működik igazán. Talán „bent" igen. Így majdhogynem elmondhatjuk, hogy a tábor végére a hetven ember képes lett a szabad akarat jegyében szinte tökéletesen együttműködni. Semmi nem volt kötelező, és ezért mindenki csinálta, amit kellett.
A tábor tematikáját rendre színesítették előadások, filmek, könyvek, tanulmányok, olvasnivalók, szakmai beszélgetések vagy éppen más típusú feladatok. Így hallhattunk előadást Jákfalvi Magdolnától a hetvenes–nyolcvanas évek magyar alternatív színházának történetéről vagy Gáspár Mátétól a mai magyar színházi struktúráról. (Ifj.) Rubik Ernő, zeneszerző a hanggal való játékra tanított minket, újabb dimenziókat felvázolva a zene színházban való használatáról. Ami a vetítéseket illeti, hasonlóan színes volt a paletta: ugyanúgy néztünk Lars von Trier- vagy Tarr Béla-filmeket, mint idegbeteg embereket bemutató internetes videókat, Caravaggio vagy éppen Yves Klein világát. Akár reggel, akár este. Az európai kortárs kultúráról tájékozódhattunk a legkülönbözőbb, elsősorban képzőművészekről, fotósokról szóló könyvekből, de jelen volt egy válogatás az elmúlt éveknek a magyar színházi struktúrát érintő tanulmányaiból is.
Talán ez a rövid felsorolás is jelzi: minden tanulságos, minden használható. Mindennek köze lehet a színházhoz. A mai színház egyik legnagyobb veszélye éppen az, hogy beszippantja az embert, már csak a színházi történésekre reflektál, de a valós élet történéseire nem (és így, szinte észrevétlenül, elvész jelenidejűsége). A szakmai beszélgetéseken szó került a struktúráról, az érvényesülés esélyeiről. De a vizuális kultúra és az intertextualitás egyre nagyobb szerepéről is, ami mintha a mai magyar színházművészetben nem lenne észlelhető. Az, hogy 2006-ban a Time magazinban „Az Év Embere" az internetező volt (míg ötven évvel azelőtt a magyar szabadságharcos). Inspirációk, témák, elképzelések születtek ezekből a beszélgetésekből.
Az a szituáció, hogy a színházi „szakma" legfiatalabb generációjának jelentős része együtt van – igaz, egy külső erő, Schilling Árpád moderálásával –, és önmagát egymás által motiválva inspirálja, többünket egy virtuális fórum létrehozására sarkallt. Ennek a már működő honlapnak – szinhazugy.blog.hu –nincsenek célkitűzései. Pusztán egy lehetőség arra, hogy a magyar színházi élet legfiatalabb generációja, a „nyolcvanasok" megtalálják hangjukat, kommunikáljanak egymással, inspirálják egymást, józan, intellektuális párbeszédet folytassanak. Ez a tábor lehetőséget adott az összefogásra, arra, hogy egymás előtt tanuljunk, egymásból, egy másért.
A workshopról részletesebb, szakmai beszámolók találhatók a www.kretakor.hu-n. Ezúton szeretném megköszönni Radnóti Zsuzsának a komoly segítséget.
A szerző filozófia–történelem–magyar szakos egyetemi hallgató.