Az idei Kortárs Drámafesztivált Erdős Virág A merénylet című darabjának budapesti vendégjátéka nyitotta. A fesztivál után Sebők Borbála beszélgetett a szerzővel.
- A Merénylet alaphelyzete egy budapesti robbantás a hetes buszon. Miért foglalkoztat a terrorizmus problémája?
- Kicsit tartottam tőle, hogy éppen emiatt majd eleve félreértik a darabot. Novemberben a Kortárs Drámafesztivál nyitó előadása volt, amelyen Izrael volt a díszvendég, és az izraeliek érthető okokból rendkívül érzékenyek erre a témára. Ha valaki egy az egyben akarja értelmezni a darabot, akkor az jöhet le neki, hogy a terrorizmus pozitív dolog a műben, a merénylet végül is a szabadság gesztusa. De számomra ez egyszerűen egy metafora, annak a lelki katasztrófának a képi ábrázolása, amikor az ember már képtelen civilizált utat találni a saját indulatai levezetésére. Ha a lehetetlenség és az elviselhetetlenség a végletekig fokozódik, robbantani kell. Ez a metaforikus réteg viszont kizárólag akkor működik, ha a merénylet a maga konkrét formájában ténylegesen megjelenik a színen. Ott kell lennie a busz roncsainak, az épületromoknak, a robbanószerkezet színes kis huzalainak, és szükség van a konkrét helyszínre is: a Ferenciek terére a Klotild-palota ikertornyaival. De politikai mondanivalóm nem volt vele.
- Sokszor előbukkan nálad versekben vagy például a literás netnaplódban különböző minőségekben a robbantás. Érdekel a dolog felelősségének kérdése?
- Emlékszem, hogy annak idején Háy is felvetette a Nyílt Fórumon, hogy szabad-e úgymond játszani ezzel a témával. Én viszont eleve valamiféle költői felelőtlenséggel álltam ehhez a témához, egyszerűen használni akartam, mint a bánatos poéták a hulló falevelet, nem pedig a vele kapcsolatos politikai állásfoglalásomat megfogalmazni. Azzal együtt persze, hogy korántsem gondolom olyan egyszerű képletnek a terrorizmus problémáját, mint ahogy azt a „Gonosz Tengelyé"-ről szóló tudósítások manapság elénk tárják. De, mondom, abszolút nem volt célom, hogy ezt a konkrét politikai kérdéskört tematizáljam a darabban, egyszerűen csak annak a szituációnak az alapképletét próbáltam általa felmutatni, amelyben valakit a saját lényétől idegen szerepkörbe kényszerítenek, s ebből a felgyülemlett feszültségekkel terhelt helyzetből nem feltétlenül a legmegfelelőbb úton-módon próbál kitörni.
- Solténszky Tibor a Szép Ernő-jutalom alkalmából írt laudációjában azt mondja, hogy „a színpad virtuális terének költői kezelésében, sajátos dramaturgiájában mutatkozik meg a Merénylet líraisága." Nekem is úgy tűnik, hogy a drámai forma mélyén lírai anyag rejlik. A hangsúly a lírai én önmaga-keresésén, a belső nyomozáson van, még ha ez egyéb szereplők segítségével történik is.
- Igen. Abszolút elismerem, hogy hasonló megfontolásból ültem neki a Merénylet megírásának, mint ahogy az ember leül verset írni, vagy olyasféle novellát, amiket én szoktam. Akár darabot írok, akár mást, elsősorban önmagamat akarom megfogalmazni - ez kétségkívül egyfajta lírai hozzáállás. Lehet erre azt mondani, hogy ez egy másik műfaj, és írjak inkább verseket. Sokak szerint kizárólag a jól bevált dramaturgiai fogások alkalmazásával és a dráma sajátos törvényeinek feltétlen tiszteletével lehet jó darabot írni. Én viszont eleve a szöveg felől közelítek. Az érdekel, milyen új lehetőségeket jelenthet a szöveg számára maga a színpad. A különböző szintek közti gátlástalan, és jó esetben mégis tisztán követhető ide-oda lépkedéssel mint írói fogással például a színpadi tér segítségével lehet leginkább eljátszani. Hogy aztán mit tekintünk par exellence drámának, mit nem, az speciel már sokkal kevésbé érdekel. A címkékkel egyébként legtöbbször csak magunkat korlátozzuk, miközben a színpad a szöveg felől nézve szerintem éppolyan beláthatatlan lehetőségeket tartogat még számunkra, mint a szövegről egyre inkább leválni szándékozó jelenkori színházcsinálói tendenciák számára.
- A darab végi sanzon Alihala Bulahala - Az öngyilkos merénylő dala címmel önálló versként is szerepel a műveid között. Korábbi, mint a darab. Miért kerül ez a végére?
- Nem jelent még meg kötetben, de tényleg a vers volt meg előbb. A darabot tulajdonképpen a vers kifejtéseként is fel lehet fogni.
- A kezdő instrukcióban elmondod, hogy sanzon formájában már tulajdonképp a darab elején is elhangozhat a vers.
- Kezdettől fogva lettek volna szövegszerű és zenei utalások a darab végén elhangzó dalra. Ehhez képest a nyíregyházi előadás zenei világa sajnos totálisan kaotikusra sikeredett.
- Más darabodban, például a Blibliában is felhasználod, újrahasznosítod saját régebbi szövegeidet. Ez munkamódszer?
- A Bliblia ebből a szempontból extrém eset. Összeszedtem a bibliai témájú szövegeimet, és azokat rakosgattam össze. Nagyon sok minden készen volt, csak néhány plusz jelenetet írtam hozzá, amivel kipótoltam a hiányokat, vagy a darab ívét igyekeztem megrajzolni.
- Hogyan változtak ezek a szövegek attól, hogy belekerültek egy nagyobb egységbe? Nem szűkíti be ez a gesztus egy adott szöveg jelentésterét?
- Az a jobbik eset, ha beszűkíti. Fontosabb kérdés a darab teherbírása. Ha mindegyik vers megáll önmagában is, akkor jelenetekbe szedve óhatatlanul is különböző irányokba fogják húzni a darabot. De én ezt inkább egyfajta bibliai revünek tekintettem, játéknak, ahol a különféle színpadi jelenetekben egy-egy ötlet kerül kibontásra.
- Mennyire vettél részt a Merénylet esetében az előadás elkészítésében?
- Semennyire. Keszég László nem keresett meg, én többször próbáltam vele felvenni a kapcsolatot, de nem reagált. A bemutatón láttam először az előadást, és igazság szerint nagyon nem tetszett. Alapjaiban értette félre az elgondolásaimat, és ez leginkább azért szomorú, mert ha beszélünk, néhány nyilvánvaló félreértelmezésre legalább rákérdezhettem volna. Készült például az előadáshoz egy prospektus, amiben megpróbálták számba venni, milyen kérdésekre keresi a választ a darab. Legnagyobb megdöbbenésemre ilyeneket olvastam benne: „Megfelelő módon készít-e fel bennünket az élet buktatóira az oktatási rendszer?" „Szükséges-e a női politikusok pozitív diszkriminációja?" Természetesen a darabnak a leghalványabb köze sincs ezekhez a végtelenül idióta kérdésekhez. Persze nevetni is lehetne ezen az egészen, de őszintén szólva én inkább szomorkodtam.
- Miért nem szereted az előadást?
- Az én szempontomból talán a legnagyobb probléma, hogy igazából nem derül ki belőle, hogy milyen maga az - életem első darabja lévén nyilván korántsem hibátlan - szöveg. Valami egészen más látszik. Csáki Judit azt írta a Magyar Narancsban, hogy ez a darab körülbelül azt akarja mondani, hogy minden egész eltörött, a káosz közepén ülünk, és itt a világvége. Abszolút igaza van, sajnálatos módon épp ennyi jön le ebből az előadásból. Miközben persze korántsem erről van szó. A darab eleve egy konkrét szituációra lett kitalálva: egy robbantásos merénylet utáni pillanatban vagyunk, a merénylet áldozatai, történetesen egy család tagjai a felrobbant busz kiégett roncsai között üldögélnek, miközben az egyetlen „mobil" szereplő, a nyomozó, tulajdonképp a halottak kikérdezésével próbálja meg felfejteni a katasztrófába torkolló családi dráma szálait. A legtöbb mondat és színpadi akció ilyen értelemben „kétfenekű": egyszerre vonatkoztatható a család történetére és a merénylet utáni konkrét szituációra. Ebből a dramaturgiai képletből kiszakítva egyszerűen értelmezhetetlenné válik a szöveg, és valóban előáll az a fajta káosz, amit a kritikusok az előadás láttán teljes joggal vetnek a szememre. Keszég például eleve egy sajátos színpadképpel indít: fentről bedobált plüssállatok borítják a színpadot. Ez minden bizonnyal zseniális rendezői ötlet, de ez esetben sajnos az első pillanattól félreviszi az előadást. Emellett számos dramaturgiai hiba is előfordul. A darab egyik jelenetében például az egyik vallatás alatt álló szereplő úgymond kikéri magának a nyomozó módszereit, mondván „Megrágalmaz, megfélemlít, ... kiveri a fogamat? Hát hol élünk?" Ez persze csak akkor poén, ha a szöveg ellenpontozva van, és a nyomozó valójában hozzá sem ér a delikvenshez. Az előadásban viszont épphogy brutális módon felképeli. Apróságok, de ezek az apróságok képesek teljesen agyonvágni helyzeteket.
- Nem olyan egyszerű emberi roncsokat a színpadra rakni, sokszor jobb a stilizált, utalásszerű megoldás, mint a naturalista.
- „Nem naturalista, de egyértelmű színpadkép: busz elleni robbantásos merénylet utáni romok." Ennyi volt az instrukció.
- Te hogyan képzelted el a színpadképet?
- Sokat gondolkozom azon, hogy mennyire kell instrukciókat beleírni. Thúróczy Katalin a Női vonal címmel tartott beszélgetésen azt mondta, hogy ő így a harmincvalahanyadik drámája után már teljesen leszokott a szerzői instrukciókról. Én meg arra kezdek rájönni, hogy érdemes minél többet elárulni abból, hogy én hogyan képzelem el a dolgokat, főleg ha ennyire nem működik a kommunikáció a rendezővel.
- Nekem nagyon tetszett, amit Filó Vera mondott a Női vonal beszélgetésen, hogy ő úgy ír, hogy a felét ki lehessen húzni. Magába a szövegbe szövi bele az instrukciókat is, és ha az megjelenik a színpadon valamilyen más formában, akkor nem kell, hogy szövegszerűen is ismétlődjön: ki lehet húzni.
- Én abszolút nem ilyen vagyok. Nagyon sokáig csiszolgatok nem csak jeleneteket, de mondatokat is, akárcsak egy versnél vagy egy novellánál. Ez biztos egyfajta műfajidegen hozzáállás, de drámák esetében tényleg sokkal szerencsésebb, ha valaki, mint például az általam olyannyira nagyra tartott Filó Vera, képes mobil egységekben gondolkodni, de én egyszerűen másmilyen típus vagyok. Igazából nem is feltétlenül „szövegkönyvet" szeretnék írni, hanem a maga nemében véglegesnek és tökéletesnek ható drámaszöveget. Tulajdonképp miért is ne tekinthetnénk a maga szövegszerűségében autonóm irodalmi műfajnak a drámát? A fejemben mindenesetre ugyanúgy kötetbe rendezgetem a már meglévő és a még készülő drámáimat, mintha teszem azt egy novelláskötetet készülnék összeállítani.
- Ha legközelebb bemutatják egy darabodat, erőszakosabban fogsz fellépni?
- Hogy ez ebben az esetben végül ilyen szerencsétlenül alakult a rendezővel, abban nyilván benne volt az is, hogy önmagában mégiscsak nagy dolog, hogy, Radnóti Zsuzsa kedves közreműködésének hála, életem első darabja a megszületése utáni második évben máris eljutott egy kőszínházi bemutatóig. A nyíregyházi színház igazgatója, Tasnádi Csaba is őszinte örömmel fogadta, és én ettől az egész helyzettől végtelenül meg voltam hatva. Persze legközelebb se fogok feltétlenül erőszakoskodni, legfeljebb arra törekszem majd, hogy legyen egy alkalom, amikor a darab későbbi sorsától függetlenül legalább elmondhatom az én verziómat. Most egyébként egy egészen más jellegű munkában van szerencsém részt venni. Két egészen fiatal színésznő, Gesler Lili és Szoták Andrea, akik a Piros biciklit játszották a Spinoza Házban, felkérték egyik kedvenc drámaírómat egy darab megírására, aki végül az utolsó pillanatban visszakozott, és valamiért engem ajánlott maga helyett. Poe műveiből még nem készült darab, ők erre adtak be pályázatot, és sikerült is pénzt szerezniük a megvalósításra. Volt egy Anya! című novellám, tulajdonképp annak alapképletét emeltem át. A helyszín A Morgue utcai kettős gyilkosság véres tetthelye, ahol is egy „szokásos esti altatás" rituáléi zajlanak, ám a szerepek ezúttal felcserélődnek, nem az anya altatja lányát, hanem a lány készül „halálba altatni" az anyját. A szituáció drámai feszültsége alapvetően a két szereplő vágyainak és törekvéseinek ütközéséből fakad, a lány „menne már" az anya „maradna még". És itt jönnek a Poe-novellák. Miközben valójában mindketten egy most játszódó Poe-novella szereplői, közben az anya szintén Poe történeteit használja fel, hogy azok mulatságosan horrorisztikus formában való megidézésével megpróbálja ideig-óráig itthon maradásra bírni mindenáron „kiruccanni" készülő lányát, és ily módon legalább némiképp elodázni a „lámpaoltás" szimbolikus pillanatát. A fiatal és tehetséges Göttingert Pált kérték fel, hogy rendezze meg a darabot, akinek az életében az előjelek szerint nem csak egy huszadrangú dolog lesz ez a vállalkozás, mint ahogy ezt a Merénylet esetében Keszég részéről éreztem, úgyhogy nagy várakozással nézek a dolgok elébe.
- A Merényletben a nyomozó megkérdezi az anyát, hogy mikor találkozott először a vádlottal. Azt válaszolja, hogy 68-ban a Tétényi úti kórházban.
- Nem véletlen az egybeesés. Végül is valahol minden írásom önmagamról szól. Nem látom akadályát, miért ne használhatnám adott esetben a saját születési dátumomat.
- Tetszett neked, hogy az anya-lány szerepek cserélődnek, és aki eredetileg az anya volt, ő játssza a kislányt?
- Nem láttam értelmét ennek a csereberének se. Adódik persze az ötlet, de szerintem ez esetben nem tesz hozzá semmit a darabhoz, sőt. Még Pécsett volt ebből egy felolvasószínházi előadás, ott egy drámaiskolás lány játszotta a kisgyereket. Plusz szereplő volt, valahogy máshonnan jött az ártatlan, mégis karakánul élesen csengő hangjával. A darabban tulajdonképp ő az egyetlen kivezető szál ebből a véres bonyodalomból. A nyíregyházi előadásban a direkt visszacsatolás, mint rendezői ötlet, ezen a ponton is ellene dolgozott az eredeti elgondolásnak.
- Milyen műfajban írsz a legszívesebben?
- A legjobb persze verset írni, úgyhogy mindig el is határozom, hogy ezentúl nem is írok mást. Csak az a gond, hogy most - a sorozatos negatív kritikák dacára - valahogy vérszemet kaptam, és hihetetlen kedvet érzek tovább játszani és kísérletezni ezzel az általam művelt szövegszínházi nyelvezettel. Persze nem lenne rossz, ha időnként jó előadások is születnének, de ez már tulajdonképp nem az én reszortom, maximum az én bőrömre megy... Egyébként igazságtalan vagyok. Máté Gábor például két éve Szombathelyen megrendezte a már említett Bliblia című darabot az akkor másodéves egyetemi osztályával. Összesen négy előadásra futotta, a bemutatóra levonuló színházi szakma efféle drámaszövegekre kevésbé fogékony részének dühe ugyanis egykettőre lesöpörte a darabot a színről, de ha visszagondolok, ott például egész klasszul éreztem magam. Megérezték, mit akartam a szöveggel, megkérdezték, oké-e így és így, mondtam, hogy oké, és ők megcsinálták. Ennyi. Arra pedig, hogy ők azóta szépen, csendben felnőttek, Ötvös Andrással az élen maholnap igazi, nagy színészek válnak belőlük, erre még külön is büszke vagyok.