(Magyar Narancs)
Emlékszem, tizenkét-tizenhárom éves koromban irodalomból néha házi feladat volt egy-egy ismert regénybeli szituáció megírása a másik oldalról. Erdős Virág egyfelvonásos drámájában nem merészkedett ennél sokkal messzebb: fogta a Morgue utcai kettős gyilkosság részletesen megfogalmazott öldöklési jelenetét, és megpróbálta azt az estét "a négyemeletes ház legfelső emeleti" szobáján belülről elmesélni. A biztonság kedvéért nélkülözött minden olyasmit, ami Poe-t naggyá tette, s még azokat a huncutságokat is, amik miatt általában drámát írni vagy előadást rendezni szokás.
Megragadott egy ismert archetípust - a lámpaoltás előtti rituálét, ahol az egyik szereplő, a lány (Gesler Lili) próbálja ágyba tenni anyját (Szoták Andrea), hogy aztán nekivághasson az éjszakának -, s mivel ez magában nem volt elég, megfűszerezte némi misztikummal, némi Poe-citálással és némi humorral. És ez még nem hangzik tragikusan: ám a misztikum itt annyit jelent, hogy bántóan sokszor befejezetlen mondatokkal utalnak a halálra, s a pompás mulatságokhoz illő hangnemben sorolják a válogatott erőszakformákat. No meg azt, hogy tudjuk: az anya nem csak aludni, de halni készül (a miért nem fontos igazán: úgy igazi csak a horror). A Poe-citálás pedig egyszerűen kínos, mind a szavaló holló megjelenése, mind a vendég az Usher-házból. Noha mindez bizonnyal némileg ironikusnak volt szánva, a végeredményen ez nem segít: az olyan, mint valami alaposan elrontott, kriptabéli Besenyő család-epizód. S hogy fokozzuk még: az egy óra jelentős részében a fentiek ismételgetésén kívül semmi egyéb nem történik, majd egy csúcsra pozicionált, de inkább a mélypont felé tendáló jelenetben felmondják a gyilkos majom történetét.
Felesleges is a feledhető színészi alakításokról vagy Göttinger Pál semmi újat nem hozó rendezéséről beszélni: nem oszt, nem szoroz.
Kovács Bálint
Sirály, március 31.
*
