Az a.N.N.a kortárs angol dráma, pontosabban úgynevezett új dráma (new european drama, new writing Martin Crimp 1997-ben írt eredeti darabjának címe Attempts on Her Life, amit most Merényi Anna fordításában és Göttinger Pál rendezésében új néven mutattak be a Merlin Színházban. Különösebb meglepetés nem érhet bennünket, minden hiányzik belőle, aminek egy új drámából hiányoznia kell: nem épülnek fel figurák a játék során, a cselekmény egymástól elszakadt szálakká foszlik szét, és a történetért a nézőnek sziszifuszi küzdelmet kell folytatnia. Ugyanakkor minden benne van, aminek meg kell lennie: intertextualitás, média, globális és politikus látásmód, önreflexió, szex, magány, brutalitás és humor. …)
A színlapon azt kérdezik tőlünk, hogy ki is az az Anna, Anne, Anny, Ánya? Ezt az előadás címe – az a.N.N.a – találóan megválaszolja. A darabokra tört Anna név magát a drámát jelöli, épp úgy, ahogy a benne nyüzsgő Annák sem mások, mint megírt, vagyis inkább körülírt, elmesélt figurák, szavakkal keresgélt helyes megfogalmazások, hang- és képzeletjáték, betűk sora. Lacan is azt mondja, hogy az emberi szubjektumot a nyelvbe való belépés hozza létre. Ugyanakkor az a.N.N.a tükör név. A dráma és az előadás is egyértelműen játszik azzal, amit Hemuth Plessner a következő képen fogalmazott meg: „Minden énnel szemben ott a másik én. […] Az ember úgy ragadja meg a másikban a másikat, mint önmagát, mert önmaga a másik is.” Az Attempts on Her Life-ban szereplő Annák tehát nem mások, nem másolatok, nem reprodukálhatók, csak leírhatók. És úgy, ahogy minket, egymást is tükrözik.
Göttinger Pál fiatal rendező, aki tavaly kapott diplomát a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és azóta már a második kortárs angol drámát állítja színpadra. Előző rendezése, Dennis Kellytől a Love and Money, amit Kukorelly Endre beválogatott a POSZT műsorába. Már a Love and Money-val megtalált színpadi egyszerűséget tovább folytatja, fejleszti ez alkalommal. Izsák Lili díszlete félkörívben sorakozó néhány méter magas kartonpapír hengerekből áll, majd egy járást szabaddá téve, valamivel előrébb két henger között egy vetítővászon feszül. Ez a falfaktúra kijelöli a csupasz játéktér határát, aminek ürességében mikrofonállvány vagy székek adnak csupán kapaszkodót a színészeknek, ezzel is megmutatva narrátor jellegüket. A szöveg egyértelmű fölényét vetített feliratok erősítik, a dráma fejezeteinek címeit írják ki – kissé zavaró – betű-helyreáramoltatással. Emellett viszont absztrakt vagy a történetet alátámasztó igényes videóvetítés színezi a díszlet letisztultságát. Olykor pedig árnyjátékot láthatunk. Az előadás elektronikus zajzenéjéért Sőrés Zsolt a felelős, emellett hegedűn is játszik, bár a húrok rezgését is gépek hullámoztatják a térben, elnyújtott drámaisággal.
Már az első önreflexív jelenet felhívja a figyelmet a színház technikájára. A színészek elegáns, vajszín, fehér, barnásszürke ruháikban a színpad jobb oldalán, a díszleten kívül lépnek be a térbe. A hatalmas keverőpult mellett megállva elkezdik ízlelgetni a dráma szövegét. A rögzített szöveg ugyanis írói vázlat, kísérletezés, gondolatfutamok összessége. Szóba elegyednek a pult mögött ülő zenésszel. A dialógus a dráma műfajának fő formája, de ez esetben elbeszélnek egymás mellett, így a történet alanya szükségszerűen elveszik. Ahogy ezt a következő jelenet bizonyítja: a színészek belépnek a díszlet mögé, árnyjátékot láthatunk, egy telefonkagylót kézről kézre adva üzennek Anne rögzítőjére. Mindenki más ügyben keresi: kocsi lízing, anyai aggódás, szextelefon, Anne viszont semmire nem reagál, elveszett. Ekkor még azt hihetjük, egyazon emberhez beszélnek, de később kiderül, hogy minden egyes telefonáló más-más történetet indít útjára.
Az előadás legérdekesebb momentuma a színészi játék, és egyben az este legkiemelkedőbb teljesítménye is a színészeké. A legtöbb jelenetben ketten vannak a színen, ám egymással való interakciójuk szinte minden esetben a szövegmondásra korlátozódik. A játék legtöbbször kifelé forduló, a közönséghez szól, nekünk mesél. Jó példa erre, mikor Branák László és Ollé Erik egy novellán vagy forgatókönyvön dolgozik: egymás szavába vágva, egymást kiegészítve építik fel Anna történetét, aki egy olyan férfit szeretett szenvedélyesen, akivel ideológiailag messze nem értett egyet. A két színész egymással szemben ül, köztük egy kettéágazó mikrofonállvány, ám a mikrofon helyén apró, beültetett kamera van, mely felváltva mutatja izgatottan töprengő arcuk. Tehát hiába ülnek egymással szemben, mégis nekünk mesélnek. Míg a dráma a szöveget fogalmazza, az előadás „töltőtoll kamerájával” leköveti az alkotást. Ehhez a kifelé forduláshoz erős színészi jelenlét kell. Expresszív játszókra van szükség a nézők megragadásához, megszólításához, de karakteresnek is kell lenniük, hogy a változatos hangnemeket összetartsa személyiségük. Ilyen előadó például Scherer Péter, de a többiek is mind jól megállják a helyüket. A színész nem támaszkodhat képlékeny figurájára, magából kell erőt merítenie, a saját kiállását kell felmutatnia. Magára a színészetre is reflektálnak az előadásban a gyakori súgással: míg valaki a reflektorfényben beszél, a társa hátul segít neki, szájába adja a szöveget, vagy fordítja, amit mond. Botos Éva például rendkívül szuggesztíven énekel Annáról, de szövegét papírról olvassa.
Urbanovits Krisztina, Botos Éva - Fotó: Izsák Lili
Az összes történetszálat felfejteni ezúttal nincs mód, de két jelenet egymás mellé helyezésével, leírásával talán érzékelhető Anna hiánya és jelenléte az előadásban. Az egyik jelenetben egymás mellé ül Botos Éva és Urbanovits Krisztina, kényelmesen elhelyezkednek, felhúzzák lábukat, kezükben bögrét tartanak, és komótosan kortyolgatnak, miközben tágra nyílt szemekkel, merőn bámulnak a közönségre. Kissé affektálva, csodálkozón beszélgetnek Ányáról, egy nőről, akinek arcáról is le lehet olvasni szörnyű tragédiáját. Olvasnak az arcáról, de ő maga sehol. Megtudjuk róla, hogy gyerekkorában faluja szokása szerint elneveztek róla egy szilvafát, de a háborúban letarolták az egész ligetet a tankok, fiát lelőtték, lányát felgyújtották. Lassan bontakozik ki a jelenet abszurditása: a két nő tévét néz, valamiféle ismeretterjesztő adó katasztrófahajhászó műsorát kommentálják. A felismeréssel hirtelen kizökkenünk szerepünkből, mi nem két mulatságos nőt nézünk, hanem rajtuk keresztül nézzük Ányát, de nem látjuk. Azonosítanak a tévénézővel, vagy másképp fogalmazva a tévénéző nők a tévéképernyővé váltak számunkra, így Ánya története szükségszerűen torz lesz. Egy jóval későbbi jelenetben Urbanovits Krisztina áll a tér közepén, egy nőről beszél harmadik személyben, aki a repülőtérre tart, katonák ellenőrzik az úton, csomagtárójában két fekete nejlon zsák. A katonák helyett beszél a színésznő: azt hiszi ez a nő, hogy csak úgy elrepülhet innen, lebombázták a kifutópályát. Eközben Scherer egy hosszú rúd végén lévő apró kamerával pásztázza Urbanovits arcát, testét. Kivetítik a képét a vászonra. Azt a nőt látjuk most, akit a két kávét kortyolgató nő lesett a tévében? A színésznő arcát nézzük, aki mesél, vagy Ánya vonásait, akiről mesél?
A színészek kulcsszerepét mutatja az is, hogy úgy szakad vége az előadásnak, hogy a mesélők nem hajlandóak tovább narrálni a szájukba adott szavakat, elmaradoznak a színpadról, majd egyszerre visszatérnek, és saját mondataiba fojtják az előadást: egyszerre beszélnek, míg elsötétül a színpad.
Martin Crimp: a.N.N.a (Attempts on Her Life)
Fordította: Merényi Anna
Látvány: Izsák Lili
Zene: Sőrés Zsolt
Videó: ExLex - Kálmán Mátyás és Szmieskó Zoltán
Dramaturg: Fancsikai Péter e.h.
Rendező: Göttinger Pál
Szereplők: Barnák László, Botos Éva, Ollé Erik, Scherer Péter, Urbanovits Krisztina
Helyszín: Merlin Színház
