Egy válogatás szempontjai - ellenfény.hu
Április 1-jén hozták nyilvánosságra az idei POSZT versenyprogramját. A válogató ebben az évben sem színházi ember volt. A költő, író, esszéista Kukorelly Endrét a Tilos Rádió című színházi magazinja látta vendégül. A válogatóval Kelemen Orsolya, Miklós Melánia és Sebők Borbála beszélgetett. Az alábbiakban a kötetlen hangulatú rádióműsor rövidített, szerkesztett változatát közöljük.
– Jól. Bár elfáradtam, most kicsit hulla vagyok. Korántsem a színház fárasztott, hanem az ide-oda utazgatás. Megviselt, de nem nyafognék. Hajnalban érkeztem Pécsről, két előadást láttam, tegnapelőtt hármat, előtte is kettőt, a végén alaposan besűrűsödött.
– Sokat hagytál a végére?
– Az utolsó pillanatban sok mindenkinek eszébe jutott, hogy nézzem meg. Még ezt, meg még azt, és én meg is néztem, ami belefért. Vajda Márta hihetetlen sokat segített, nélküle mozdulni se tudtam volna. Kaptam egy csomó DVD-t is, egyszóval nagyon sztahanovistára vettem a figurát – már ha mond ez a szó nektek valamit.
– Miért vállaltad el?
– Nyilván a hübrisz. Igen megtisztelő felkérés, ráadásul rá kell jönnöd, egy időre, és bizonyos szempontból kissé a te kezedbe kerül sok-sok ember szakmai sorsa. Ez mindenkit fejbe vágna. Mondjuk, ezt nem szeretem, erős az empátiám az ilyesmi helyzetekkel kapcsolatban. A döntő az volt, hogy kíváncsi voltam arra, mi a helyzet a színházzal. Az utóbbi években ugyanis viszonylag keveset láttam belőle. Az ember eleve, ifjan és bohón mindent akar, ide nekem az oroszlánt is, lehetőleg az egészet megkap(arinta)ni, minden nőnek utánaszaladni, és így tovább, ennek megfelelően jártam színházba is, míg bele nem fáradtam a magyar színházi diskurzust uraló beszédmódba. Tudjátok, a handabandázva kiabálás, pofavágás, le-föl rohangálás, no ebből lett elegem, és most kíváncsi lettem arra, változott-e a helyzet.
– És változott?
– Igen. A javára. Ha a régieket tartja is, amibe beleálltak, a harminc alatti korosztály, az egészen fiatalok közül meglepően sokan meglepően másképp beszélnek. A legszórakoztatóbb, hogy ha belép közéjük, bekerül ebbe a szerkezetbe egy-egy idősebb színész, akkor valamiként ledarálódik róla az évek során rámerevedett modorosság. Lejön a mindenféle kinövés-benövés.
– Hány előadást láttál?
– Összesen 183-at. Volt nap, hogy kettőt, hármat is. Ebből 144 válogatható. Korábban bemutatott előadásokat is megnéztem ugyanis, hogy képben legyek, kíváncsi voltam a kontextusra. A szövegkörnyezet erősen játszik, korábbi, az Ascher-féle Ivanov a Funk Iván Ivanovját könyörtelen’ játékba hozza, és viszont, egymást hívjak elő, sőt kihívják egymást, tudnak róla vagy nem. Legalábbis bennem. A Siráj a Sirályt. Három Úri murit láttam, Kerényi Imre kecskeméti, Rusznyák Gábor kaposvári és Vidnyánszky Attila debreceni rendezését: ezt be is válogattam. Összehasonlító úrimuri-elmélet. Érdekes volt. Mindhárom elég jó.
– A három közül miért épp az utóbbit választottad be végül?
– A darab kissé népszínműves, eléggé különbözik a regénytől. Ami viszont tényleg iszonyatosan erős alkotás. Bár már ezer éve olvastam. Vidnyánszky elővezetése arról szólt – nekem –, milyen nagy író Móricz. Az ember tudja, milyen nagy író Móricz. És akkor egyszerre csak kiderül, hogy úristen, milyen nagy író Móricz. Az előadással sok probléma van, túl hosszú, tempó-problémák, húzandó részek, de Trill és Cserhalmi jó, Tenki Réka tökéletes. A helyzet az, hogy egy-két kivételtől eltekintve minden előadás épphogy csak befért nálam, jópár, 8-10 másik előadáshoz képest. A végén előállt a melyik ujjamat harapjam meg-effektus.
– Volt-e olyan előadás, amiben biztos voltál, hogy beválogatod?
– Maradjon köztünk, a Pintér Béla Társulat szabadkártyát kapott. Nem mondom, hogy látatlanban fölkerültek, ha csapnivalót produkálnak, simán kihagyom őket, de azon azért csodálkoztam volna. Az is viszonylag hamar eldőlt, hogy Térey darabja bele fog férni. Balázs Zoltán Viharja is. Az elején láttam, ha jól emlékszem, másodikként, meg is hökkentem, mi lesz, ha ez így megy, ha ennyi jó-szép jön. Jött is amúgy. Meg mindenféle más.
– Milyen szempontokat kellett mint válogatónak figyelembe venned? Miben kellett az egyéni ízléseden túllépni? Vagy épp az egyéni ízlésedhez kívántál ragaszkodni?
– Semmiképp nem akartam az ízlésemen túllépni. Ha beereszted, ha bárki emberfia mélyre ereszti, magába veszi azt a valamit, amit igazán meg óhajt tapasztalni, ott és akkor túl nagyot nem tévedhet. Le, egészen, ha tetszik, a kollektív tudattalanig. Antropológiai sajátosságunk hamis és álságos megkülönböztetése, végső soron, akármennyire is el vagyunk rontva, rongáljuk magunkat, hagyjuk hülyíteni stb., fölismerjük a kognitív disszonanciát, és ki vagyunk éhezve az autentikusra. Ez volt az alapszempontom. Az általam látott előadások körülbelül egyharmadától csak menekülni lehet. Hamis, ostoba, cinikus és profi dolgok, mindenféle fölállásban. De igazán sok olyat is láttam, amelyek, minden ügyetlenkedésükkel, túlzásukkal és nagyképűségükkel együtt, tele vannak erős részleteket. És újra meg újra meghatott. Sokszor könnyekig. Mondok valami talán furcsát, én ez alatt az alig több, mint fél év alatt sok-sok embert egyszerűen megszerettem. Túl azon, hogy csodálom őket. Azt bennük, hogy így elő mernek állni, kirukkolni magukkal. Korántsem csupán az általam végül is besorolt produkciók résztvevőiről beszélek, ahogy persze, legalábbis szerintem, azokban az előadásokban is számtalan problematikus elem van, amelyek végül bekerültek a válogatásba. Noha nem volt szempont, végül is viszonylag heterogén a lista, találni benne mindenfélét, ha valaki végignézi az egészet, képet alkothat arról, ami van. Hogy legkülönfélébb megoldások is milyen érdekesen bírják ki egymást.
– Azért biztos van valami közös a kiválogatott előadásokban.
– A hókuszpókusz untat. A sok ötlet, az ötlet-kavalkád, amivel némelyek dolgoznak, teljességgel hidegen hagy, néha kifejezetten bosszant, ha van valami közös, talán az, hogy ezeket igyekeztem elhagyni. Az egri Nagyratörő „háztető”-színpada mintha kivétel volna, ám ez prímán funkcionált, szerencsésen megoldotta azt a Márton Laci darabjával kapcsolatos problémát, hogy itt majd kacagányos urak fognak ágálni blankversekbe. Nevetséges az úgynevezett színpadi masinéria, ahogy süllyed meg emelkedik mindenféle, belóg és kileng, mindezt kivágnám a hóra. Egész egyszerűen lebontanám ezeket a cirkuszi produkciókhoz illő berendezéseket. Minél kevesebb az ötletelés, annál inkább megjelenik maga az ember. Aminél erősebb effektus nem kell. Nekem nem. Autentikus emberi jelenlét és beszéd: a többi szó, szó, szó. És nem a „veleje”, hanem a „kinek a veleje” számít – nálam. Akkor meg vagyok győzve, lenyűgözve. Semmi jelmez, díszlet, masinéria, mozgáselem nem pótolja. Ennyi talán a közös, és hozzáteszem, azokban az előadásokban is sok ilyen pillanatot láttam, amelyek nem kerültek a listára.
– Mondasz példákat?
– Inkább az ellenkezőjére: nekem sokszor túl sok volt a vadulás és az ötlet a kolozsvári Ványa bácsiban, de olyan erős, nem túlzok, tökéletes jeleneteket láttam, hogy beválasztottam volna. Azért marad ki, mert állítólag túl bonyolult Pécsre átállítani, egy másik helyszínre, a szervezők lemondtak róla. Sajnálom. Ahogy a két lány, Jelena Andrejevna és Szofja berúg és a férfiakról beszélget –, ez amúgy is nagyon érdekel –, zseniális. Kihallgatod, ahogy nők egymás közt elvannak. De föl van rakva az egyik szoba a világosító fülkébe, ki tudja, minek. Minek annyit sárban fetrengeni, ezek engem, őszintén szólva, hidegen hagynak. Amit még egyértelműen beválogattam volna, de hasonló – technikai – okok miatt nem ment, Kovalik Balázs Elektrája az Operából. Olyan az egész, beülsz, és Párizsban találod magad. Egyáltalán nem Kelet-Európában. Rálik Szilvia lenyűgöző.
– Említetted a színészi jelenlét fontosságát. A Frankenstein-tervben például a legegyszerűbb jelenléttől a legtechnikásabb, mégis őszinte jelenlétig sokféle színészi megnyilvánulással lehet találkozni.
– A Frankenstein-terv jó példa. Játszanak benne színészek, például Monori Lili, aki mintha mindig magát adná, de hát, ugye, mindenki tudja, nem magát adja, kőkemény profi színészi munka, pénzt kap érte, bevágta a szöveget satöbbi. Színészek kilépnek önmagukból, átlépnek a szerepbe, így-úgy eljátsszák, technikásan, ügyesen, rosszul, rutinosan, ki hogy, és amikor lejönnek a színpadról, visszalépnek önmagukba. Az igazi hatást az állítja elő, aki – metaforikusan mondva – kilépve magából, a szerepen keresztülbújva mintegy vissza is lép azonnal. Ezt csinálja Monori. Csákányi Eszter a Krétakör Sirájában. Akár Péterfy Bori, és más fiatalok is. Sárosdi Lilla a tatabányai Van Goghban, Simon Balázs rendezése. Nagyon sajnálom, hogy nem válogattam be, már megbántam. Persze, hogy ők nem ők maguk, őrületesen erős reflexiós folyamat terméke, ami előtted áll, kőkemény művészi munka a művileg előállított azonos és autentikus.
Frankenstein-terv - Fotó: archív
– Sok a listádon a kortárs szöveg. A három beválogatott kortárs magyar dráma mellett vannak olyan darabok, amelyek – részben színészi improvizációk alapján készült – ún. előadásszövegek. Ilyen Bodó Viktor Fotelje, Pintér Béla új darabja…
– Nagyon ütős az Urbán András féle Urbi et orbi, a szabadkai Kosztolányi Színház előadása, Réthly kaposvári Szabad az Á-ja. Pelsőczi Réka Én egy szemüveges kisfiú vagyok-ja, amely egy nem csak megharapott, egyenest leharapott ujj. Valóban van három kortárs magyar dráma. Sajnos csak három, Téreyé (Asztalizene), Garaczié (Plazma) és Márton Lacié (A nagyratörő). Említettem, egyetlen szempontom volt, minél mélyebbre letuszkolni magamba a látottakat: hogy bejön-e vagy sem. Egyetlen külsődlegességet mégis érvényesítettem: mai magyar szerzőket preferálni. Pozitíve diszkriminálni. Ha egy Csehov-előadást és egy mai magyar szerzőjét ugyanolyan színvonalúnak találtam, gondolkodás nélkül az utóbbi mellett döntöttem. Szívből drukkoltam a kollégáimnak Kárpátitól Csurkáig, ennyi sikerült.
– Kollegiális szempontok vezettek a pozitív diszkriminációban?
– Nem egészen. Kortárs szerzők eleve hendikeppel indulnak, ugyanis a művészeti oktatás 19. századi poétikákra szocializál bennünket. Bosszantónak találom a színházi repertoárt. Igazgatóknak, rendezőknek, műsorterv-készítőknek reflexből Shakespeare jut eszükbe. Moliére, bár azt le kell porolni, esetleg a görögök, nagy porolás, no és a 19. század óriásai, Ibsen és Csehov. Csak úgy röpködnek le-föl a sirályok és a vadkacsák. Abból indulnak ki ugyanis, hogy a közönség ezeket már ismeri, vagy vélhetően jobban kiismeri magát bennük, tehát inkább bejön rá, mint a maiakra. Ha meg, üsse kő, kortárs, akkor is biztosra mennek, folyton ugyanannak az öt-hat szerzőnek a két-három darabja jut észbe a Portugáltól a Prahig. Egressy Zoli meg Spiró Gyuri meg, gondolom, mosolyognak a nem létező bajuszuk alatt. Ezen radikálisan változtatnék, a dramaturgoknak sokkal inkább az irodalom résztvevőivé kellene válniuk, ajánlatokkal bombázniuk kollégáikat.
– Nagyszínpadi kortárs darabra nehezen lehet a közönséget berángatni.
– De hát mit kockáztat egy színház? Állami támogatásból működnek, nem csukatja be a boltot az, ha, tegyük föl, relatíve kevésszer megy egy darab. És – lásd épp a Portugált -, olyan biztos-e, hogy kevésszer megy? Pont mai szerzőkkel nem lehet kockáztatni? Nem valamiféle besavanyodás-szerűségen, rossz beidegződésen, lustaságon és tájékozatlanságon áll és, sajna, bukik minden ebben a mi kis világunkban?
Az eredeti műsor meghallgatható a honlapján:
http://uj.tilos.hu/archivum/index.php?y=2008&m=04&sel=2008-04-1