A mi mesterségünk az lesz, hogy észnél maradjunk
Interjú Göttinger Pállal
Nagy Gergely Miklós
Göttinger Pál egyike azoknak a fiatal rendezőknek, akik a mostani válogatásnak köszönhetően talán jobban a figyelem középpontjába került. Az új színházcsinálók helyzetéről, lehetőségeiről, személyes pályájáról kérdeztem előadása szakmai beszélgetése után.
Rajtad kívül több fiatal rendező munkája található az idei versenyprogramban. Dömötör Tamásra, Funk Ivánra, Réthly Attilára, Bodó Viktorra, Mundruczó Kornélra, vagy Balázs Zoltánra utalok. Mit gondolsz, beszélhetünk ennek kapcsán egy új nemzedék látás-, és fogalmazásmódjáról? Sugallhat-e ilyesmit ez a válogatás?Nem tudom megítélni, hogy mennyire gerjesztett ez, és mennyire nem, mert nem látok eléggé tisztán onnan, ahol jelenleg vagyok. Annyit lehet érezni, hogy van az egésznek egy „ennek nagyjából vége"-hangulata. Ezalatt nemcsak a hagyományosabb színházcsinálást, vagy a társulati rendszert értem, hanem azt az időszakot, amikor beültünk valahova megnézni egy előadást, majd hazamentünk. Most nagyon kavarognak ezek a dolgok, újra kellene definiálni őket, de a nálunk idősebbek csak legyintenek erre, nem felelnek rá, nem érdekli őket. Ezért tűnhet úgy, hogy jönnek föl a fiatalok, és talán még az is igaz, hogy kicsit másképp, mint eddig. De ebben nincs benne a „söpörjünk le mindent" radikalizmusa. Mintha magától múlna el az, ami most még éppen van.
Egy rendező életében mi változik ezzel leginkább?
Minden specializálódik. Általános szakmai szempontoknak, a közönség igényeinek, kőszínházi elvárásoknak együtt megfelelő, de fáradhatatlanul pontosat mondó ember volt régen a jó rendező, most viszont sokkal „spécibbek" a dolgok. Ha Horváth Csaba létrehozza a saját fizikai színházát, ahol mozgás és szöveg úgy van együtt, ahogy, ebből nem egy új műfaj jön létre, hanem a Horváth Csaba-féle. Ez ugyanígy igaz Bodóra, vagy az új Krétakörre. Az eddig mindent meghatározó struktúra eltűnőben van, az egyes emberek ezért látszódhatnak jobban.
Vagy egy másik különbség: amíg Ascher Tamás a Katonával vagy korábban Kaposvárral együtt volt értelmezhető, a mostani találkozások viszont inkább egyszeriek. Mi már nem számíthatunk arra, hogy nagy korszakaink lesznek, hanem minden egyszer fog sikerülni, aztán kell csinálni valami egészen mást, egészen másokkal. Egyszerűen ilyen gyorsan zajlik a világ. A mi mesterségünk az lesz, hogy mindeközben észnél maradjunk, mert már most látható, hogy egyikünk sem fog biztonságos helyzetbe kerülni. Mégsem az lesz a dolgunk, hogy belakjunk egy társulatot.
De lehetőségetek lenne arra, hogy most beszálljatok egy hagyományos színházhoz?
Lehetne menni, talán lehetne. A struktúra nem vár minket tárt karokkal, ez érzékelhető. Nem feltétlen azért, mert nem bírnak minket, hanem azért, mert az ő helyzetük már nem a régi.
Magyarán nincs pénz.
Vagy ahol éppen lenne, ott úgy fordult a politikai helyzet, hogy most már nem lehet hozzájuk menni, vagy úgy fordult a színház helyzete, hogy a legegyszerűbb személyes ügyet is "kísérletezgetésnek" nevezik. Másrészt azok, akiket tárt karokkal várnának, azok sem mennek, vagy nem maradnak meg egy helyen.
Szerencsés voltam, mert mindenféle helyzetben járhattam az első évben, és ezek jó találkozások voltak. Mégsem érzem azt a vágyat, hogy letegyem valami mellett a voksomat, és ott maradjak. Ettől azonban nem vagyok nyugtalan, ez szerintem rendben van. A szöveg, hogy "nem a főiskolától lesz valaki kész rendező, sőt sosem lesz, tehát tovább kell tanulni állandóan", voltaképp nagyon szigorú dolog. Úgyhogy az alternatív kisszínháztól a nagyszínpadi operettig dolgozom most, hogy kapok bizalmat egyes helyeken.
A társulati létről még csak annyit, hogy az újonnan létrejövő csapatok is csak állandó ön-rákérdezésben tudnak működni, mint például a KoMa, vagy a HOPPart. Náluk - miközben korábban meghatározták már önmagukat, mint új társulat - nap, mint nap felmerül kérdésként, hogy ez most tényleg van, működik-e, vagy sem.
Meddig látod előre a munkáidat?
Hálás helyzetben vagyok, mert eddig mindig meghívtak valahova. Vendég lehettem, input üzemmódban érezhettem magam és nem output üzemmódban, vagyis a munkáim nem annyira rólam szóltak, mint inkább róluk - nekem. Ez marad így.
Konkrétumokat lehet tudni?
Párat igen. Ősszel a KoMa Társulattal egy mesejátékot viszünk színre, (Varró Dániel és Nényei Bori közös munkáját) aztán a Bárkán rendezem meg Conor McPherson darabját, majd tavasszal újra megyek Erdélybe, vissza a Nézőpontosokhoz.
Úgy tűnik, működik a dolog.
Igen, de például rossz, hogy a Nézőpontosoknál nem látom, hogy most éppen mi történik, mi zajlik belül. Ez a hátránya annak, ha állandóan vendég vagyok. A Love&Money-t is másfél hónapja láttam utoljára.
Mégis milyen előnyei lehetnek ennek a munkamódszernek?
Az, hogy szigorúbb velünk a világ. Mi már nem fogunk kapni színházszerető közönséget, színházszerű körülményeket csak úgy, vagy mondjuk klasszikus minőségű darabokat csak úgy. Kevesebb néző fog nézni kevesebbszer menő előadásokat. Így pedig nagyon nehéz lesz fontosnak lenni. De erről mint lehetőségről, esélyről beszélek. Elképesztően őszintének és pontosnak kell maradni. Nem új lelemény ez, de attól még inspiráló.
Vannak-e olyan területek, témák, amelyeket hagyományos közegben nem, viszont a saját utadat járva meg tudsz majd mutatni?
Az információáramlást, főleg a sosem látott mértékű önkommunikációt (a blogot, a wiw-et, a chatet, a webkettőt) fantasztikus lelőhelynek tekintem, amire nem figyelünk eléggé. Ráadásul a felkészült és klasszikusan iskolázott, idősebb kollégák csak legyintenek, ha valamiben benne van az internet. Pedig ezek már rég nem a szokásos "kis emberi történetek". Ebben a világban már mindenki torkaszakadtából ordibál magáról, mialatt mi Csehov-előadások összehasonlító elemzésén merengünk.
Áttérve a te munkásságodra: ez már nem az első kortárs angol darab volt, amit rendeztél. Mi inspirál bennük? Mit tudnak, amit mások nem?
Valaki azt mondta nekem itt az előadás után, hogy azért tévedek az angolokkal, mert ezek a szövegek egy olyan világból származnak, ahol az alapdolgokban egyetértés van. Nálunk még az sincs eldöntve, hogy ki lop, és ki nem. Szokás mondani: „Nem loptam, szereztem." Ott is lopnak, de ott el van döntve, hogy a lopás bűn. Szerintem meg ez nem tévedés, hanem távolság, ahonnan jobban látni. Persze Londonban is elképesztő világvége hangulat van, az angolok lehetetlennek érzik magukat az egyre több gyros-sütő és az ő konvencióikat el nem fogadó ember közt, miközben náluk a befogadás is fontos érték. De azáltal, hogy az alapszabályok világosak (amiket nálunk állandóan megkérdőjeleznek), van egy sokkal tisztább és stresszmentesebb párbeszéd, egy világos színházi közeg, egy aránylag kiismerhető társadalom. Ebből olyan szövegek jönnek létre, amelyek mégis arról beszélnek (a Love&Money is ilyen), hogy az ember ilyen megkérdőjelezhetetlen konszenzusok közepette is belepusztul azokba a dolgokba, amikre például most Magyarországon annyira vágyunk. A felnőtt társadalom, felnőtt közgondolkodás, demokrácia, miegymás. Ezekben a szövegekben - miközben tudatában vannak annak, hogy milyen biztonságban is vannak -, romlás van kódolva, bár a felszínen "sekélyesnek", túlszerkesztettnek, megcsináltnak tűnnek, mint valami könnyű „ujjgyakorlatok", ahogy mondják itt a szakemberek.
Láthatóan vonzódsz a szöveges színházhoz, noha sokan épp ennek a haláláról beszélnek.
Erre mondtam azt, hogy specializálódás. Tíz éve ezek még ellentétnek tűntek, ma már ez nem nagyon számít. Inkább egymásra felelnek, ahogy mondjuk egy weboldalon is egymás mellett van mindenféle villogás, amire mégis egyszerre nézek rá.
