A "trendiség" mocsara

Metz Katalin

Az évadot, ha úgy vesszük, a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) zárja le. Mégsem ad fogódzót ahhoz, milyen is volt az idei szezon. Nem a legjobb előadások szerepelnek, merthogy tetszik, nem tetszik, egyetlen válogató személy ízlése dönt, mit is láthatunk a POSZT-on. ASzínikritikusok Céhe ugyanis évek óta nem tud dűlőre jutni egy alkalmasabb szelektálási módszer bevezetésében, marad hát a jó ideje kockázatosnak bizonyult egyszemélyes válogatás. Gondolom, jelentkező sem könnyen akad, hisz száznál jóval több előadást kell végignéznie itthon és a határon túl.

Idén, rejtélyes okokból, a költő Kukorelly Endrét kérte föl a vezetőség e nyaktörő feladatra, válogatásának eredménye nagyon is vitatható lett. Mi több, megkérdőjelezte a módszer hatékonyságát, mert így a versenyprogram majdhogynem egésze „leváltható" lett volna. Aműsorpalettán csak szélsőséges, kuriózumszámba menő produkciók kaptak helyet. Olyanok, amelyek pusztán külsődlegesen kívánnak modernnek mutatkozni, holott szerzőik-rendezőik Kolumbusz tojását fedezték föl, s előadásaik annak az ürességnek a szolgálatával jellemezhetők, amelyet populáris kultúra (értsd: a szellemileg kiüresített szórakoztatóipar) fórumain „trendi"-nek neveznek.

Azok, akik nem egy belső (tehát tartalmi) értékrend szellemében keresik a színházi megújulás - amúgy kívánatos - lehetőségeit, óhatatlanul az üres spekulációkban élik ki magukat színpadon. Az eredmény silány, s a kritikus, aki jobb helyeken valóban gondolatgazdag és kifejezőerejében szuggesztív előadások élményében is részesült, és erről számot adhatott, csüggedten, ha nem épp fölháborodottan kéri ki magának, hogy modernség címén blöfföt akarjanak neki és a (többnyire) tájékozatlanabb közönségnek eladni. Márpedig a POSZT-on, és sajnos az épp most zárult kisvárdai fesztiválon is (a határon túli magyar színházak találkozóján) kortárs magyar színmű kategóriában nagy többségében korszerűnek vélt-kikiáltott, semmitmondó, spekulatív ötletekkel megtűzdelt darabok kerültek színre, újszerűségként tálalt, amúgy közhelykollekciókkal fölérő színrevitelekben. Természetesen, bugyogóan trágár lubickolásban. Ariasztó az, hogy emögött nincs semmi. Az írók s a rendezők nem képesek életerős valóságot teremteni a színpadon, ehelyett már-már „big brother"-es kukkolással és sematizálással agyalnak ki hamis helyzeteket, és ezt a holmi köznapi „jópofa" szövegeléssel próbálják életszerűbbé tenni. Sajnos a legrosszabb kortárs német példát követik, az ún. darabgyáros, divatos szerzők „modern" kommerszeit, ami az élet már-már recept szerinti, hallatlanul felszínes reflexiójáról tanúskodik. (Persze nem a mélységekig leásó, nagy tehetségek, egy Heiner Müller, vagy akár Thomas Bernhardt nyomdokain-nyomvonalán indulnak el.) Ezek közül való például Roland Schimmelpfennig, akinek Nő a múltból (már a cím is lapos) című háromszög-banalitás termékét tavaly az Örkény Színházban, idén a marosvásárhelyi színház kisvárdai bemutatkozásán láttuk. (Hozzá kell tennem, a színészek élettel telítették a kliséhelyzeteket és a közhelyfigurákat). De nem is a Schimmel-pfennig-darabról akartam volna itt értekezni, hanem a Schimmel-pfennig-jelenségről a magyar színpadon (a szerzőnek mellesleg öt színművét mutatták már be Budapesten).

Megdöbbentően üresjáratú színrevitelt, sablonos színpadi helyzetek papírmasé figuráit láttam viszont a többször is bizonyított Térey János Asztali zene című darabjában, a Radnóti Színház előadásában, melynek egyetlen érdeme a rendkívül dekoratív és szellemdús díszlet volt (meg is kapta a POSZT legjobb díszletnek járó díját). Unott házasságtörők csaponganak jobbra-balra budai újgazdagék képében; az elképzelhető legsematikusabb alakok bizonygatják a nézőnek, hogy hú, de blazírt, romlott vagyok, mert vérbő karakternek nyoma sincs a darabban; hú, de életszerű ez az elit kocsma - holott nem magát a kocsmaszöveget kellene a színpadra behozni, hanem sűrítéssel, jellemzéssel drámát teremteni.

Hajmeresztő spekuláció terméke volt Vinnai András és Bodó Viktor Fotel című színjátéka. Az elmegyógyintézet ápoltjainak színpadian szokványos közegében agyal ki a szerző és rendező izgágaságukban is semmitmondó jeleneteket, története nincs, témája kihámozhatatlan, alakjai öncélúan produkálják magukat, nem lehet tudni, miért. Igen, produkálják magukat, mert a rendezőnek egyéb ambíciója nemigen lehetett, mint valami „soha nem látottat" produkálni a színen. Ami tartalmatlan modorosságba csap. Egyesek azzal mentették e produkciót, hogy afféle színészi „work-shop" tanúi lehettünk - de ne énrajtam és a közönségen gyakorlatozzanak. Nézzenek meg a szerzők-rendezők egy Vasziljev- vagy Nekrosziusz-előadást, menten megtanulnák, mi az igazi színpadi gondolat, színpadi közlendő egy ízig-vérig modern produkcióban - amit vaslogikával visznek végig a színen, hisz azért művészet a színház -, s az előadás minden mozzanatában motiváltan épülnek egybe a jelenetmozaikok.

Berzenkedve fogadtam a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Urbán András Társulatának Urbi et orbi című előadását. Hiába a

Pilinszky-műre való hivatkozás (a műsorfüzetben óvatosan „fokozatos eltávolodást" jelez tőle a rendező). Voltaképp ötlet és ürügy szegény Pilinszky e brutális kibeszélő-show-imitáció számára, hiszen a tévés, rádiós faggatós műsorok amúgy velőtrázóan agresszív néző-manipulációi akárhogy is a közhely szintjén fogalmazódott meg, nyomdafestéket nem tűrő kérdezz-felelek-szövegek sorozatán át. Amanipuláció ily módon való megjelenítése - mint téma - voltaképp önmagát kioltó színpadi manipuláció gyanánt hatott. Megint oda jutottunk, hogy nem művészet színpadra emelni az utca szövegét, vagy helyzetét. Ettől függetlenül a színészek a végletes kiszolgáltatottság állapotát intenzíven élték-szenvedték meg.

E-mail-szerelem, money-money-money, „menedzser-filozófia" sablonokban elbeszélve, egy kis, romantikus lány-illúzió-sziruppal leöntve - ennyi Dennys Kelly Love and Money című színdarabja, melyet a székelyudvarhelyi Nézőpont Színház steril előadásában látnunk megadatott. Redukált nyelv, redukált történet - a sematikus témaföldolgozás eminens példájaként. Okkal tesszük föl magunknak ilyenkor a kérdést: miért érzi szükségét az effajta darab színrevitelének egy székelyudvarhelyi társulat, a maga, feltételezhetően természetesebb (egészségesebb) közegében-miliőjében? Félő, hogy ez az áldatlan-álságos, kortárs életünket banalitásokban megjelenítő, sablonos témákat színre röpítő tendencia eluralja a „végeket" is. Arról nem is beszélve, miért válogatták be mind a pécsi, mind a kisvárdai fesztiválra?

Ha nem is minden pontján vitathatatlan, de erőteljes, közlendőjében gondolatgazdag, rendezői vízióját tekintve koherens, szuggesztív előadással jelentkezett a POSZT-on a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Bocsárdi László a magyar nyelvterület egyik legmarkánsabb rendezőjévé nőtte ki magát, aki már Magyarországon is több ízben bizonyította tehetségét és felelős művész voltát. Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnője nehéz feladat, az erdélyi rendező látomásában egy minden ízében átgondolt, eredeti előadás született meg, melyben az ocsmány hatalmi játszmák időszerűsége elborzasztó közelbe került. Akiszolgáltatott hős pedig a groteszk hatalmi mechanizmus malmában őrlődik-morzsolódik föl. Kisvárdán a legtöbb díjat - jogosan - ez a produkció vitte el, Pécsett az egyik mellékszereplő kapott jutalmat.

Reményekre igazán egy történelmi dráma jogosított föl. Jóllehet a hatalmas szereposztás és a szövegmennyiség nagy terhet ró a vállalkozó teátrumra, nagyon megéri. Az egri Gárdonyi Géza Színházban Márton László Nagyratörőjét Csizmadia Tibor vitte színre, nem kevés küszködéssel a szereposztási kényszerekkel. Adarabot egyenesen a monumentális jelző illeti, az erdélyi „törökvilág" roppant bonyolult szövésű, változatos karakterekben bővelkedő freskója egy nagyregény árnyaltságával kelti életre Báthory Zsigmond történelmi, politikai, társadalmi viszályoktól hangos uralkodásának átütően drámai világát. Csak remélni merjük, hogy nagyobb társulatok vezetői is ráéreznek e szellemdús, pazar színjáték ízére, és versengve viszik színre. Hogy ne csak a „trendiség" mocsarában vesztegeljünk.

forrás: Magyar Szemle Online