Kezdjük a végén
2008. június 14.
"Pécstől immár megfelelő távolságban, csendes magányban próbálom megvonni az elmúlt másfél fesztiválhét mérlegét." Karsai György színháztörténész, kritikus, egyetemi tanár egyszemélyes, nem hivatalos zsűriként tekinti át a nyolcadik POSZT versenyelőadásait.
Most még minden együtt kavarog bennem: a nyíregyháziak tüneményesen megoldott, szabadtéri Ágacska előadása a zuhogó esőben ázó-fázó Jókai téren, Pogány Judit és Tóth Orsi felolvasó színházbeli remeklése, Bartsch Kata sírásra görbülő szája a szerintem méltatlanul leszólt Love and Money előadás szakmai vitája után, Jordán Adél, Csányi Sándor, Anger Zsolt és - mint mindig - Keresztes Tamás bámulatos improvizációs megoldásai a TÁP Színház Hatalmas színészversenyén, a Pesti Magyar Színház szünetben otthagyott, minden részletében - színészi játék, rendezői koncepció, díszlet, zene, mozgás - félrecsúszott, érzelmi giccsparádéja, Zsótér Sándor mindvégig finom humorral át- meg átszőtt előadása, Az öreg hölgy látogatása, és még rengeteg minden, amire a következő napokban majd megpróbálok mind sort keríteni.
De most egy rövid mérlegkészítéssel kezdem: nem az évadéval, hiszen némely közhiedelmekkel ellentétben a POSZT sohasem egy évad valós metszetét adja. Nem, Pécsett mindig az egyszemélyes válogató (tehát a Válogató) felelősséggel vállalt, szuverén döntésein alapuló műsorát élvezi a közönség. Ez - tapasztalatból tudom - egyrészt végtelenül megtisztelő (a Válogató szemszögéből), ugyanakkor éppen a fentiek értelmében óhatatlanul is folyamatos vitát gerjesztő tény, hiszen persze hogy számon lehet kérni, hogy ez, vagy az az előadás miért nincs itt, illetve, hogy ezek meg miért igen. Lesznek nekem is ilyen kérdéseim, s ezeket az egyes előadásokról gondolkodva mindig fel is fogom tenni. De hangsúlyozottan nem a számonkérés, hanem a döntés mögött rejlő indítékok, az esztétikai ítéletek megismerése iránti kíváncsiságtól hajtva. Hiszen a POSZT nemcsak az elhozott produkciókról szól, hanem a Válogatóról is; válogatásának el kell(ene) árulnia, ki ő, mit gondol színházról, morálról, életről, halálról, röviden: hol, kinél kapott releváns kérdésekre releváns válaszokat ebben a színházi évadban.
Nem irigylem a zsűrit. (Most kizárólag az előadás, a rendezői és a színészi díjakról írok, a díszlet, a jelmez, a zene és a mozgások értékelésére majd az egyes előadásoknál térek ki.) Nem azért nem irigylem a zsűrit, mintha ebben a versenyprogramban ne lehetne minden további nélkül remek produkciókat találni, tehát nyugodt lelkiismerettel kiosztani a díjakat; én például a "legjobb előadás-dobogó" három fokát így osztanám el: aranyérem: Frankenstein terv (rendezte: Mundruczó Kornél), ezüstérem: Yvonne, burgundi hercegnő (rendezte: Bocsárdi László), bronzérem: Az öreg hölgy látogatása (rendezte: Zsótér Sándor). Ez az idei POSZT-on - számomra - a kétszer kettő evidenciája. De ez még így nem egészen pontos, mert most az történt, hogy van a Frankenstein-terv, aztán valahol, egy másik versenyben vannak a többiek; nehéz ezt rendesen megfogalmazni, hiszen nem arról van szó, hogy akár az Yvonne..., akár az Öreg hölgy... ne lenne abszolút érték, s ne kellene ezeknek az előadásoknak hosszan, jelentés-rétegeiket alaposan elemezve, nagyon és őszintén örülni. De a Frankenstein után, amikor kiléptem a Király utcára az egykor szebb napokat látott Bizományi Áruház apró üzlethelyiségéből, ebből a Mundruczó által az emberi létezésnek - világunknak - végtelenné tágított teréből, képtelen voltam megszólalni, képtelen voltam bármiféle emberi kommunikációra. A következő fél órából annyira emlékszem, hogy Kárpáti Péternek mintha dadogtam volna valamit az egészről, a hotelig vezető úton - azt hiszem -, két, vagy három kávéházi teraszról is megszólítottak ismerősök, barátok, de azt már nem tudom, megálltam-e, mondtam-e valamit. Ólomsúlyként vittem magammal Frecska Rudolf döbbenetes jelenlétét, Wéber Kata szívbemarkolóan reménytelen életét, Derzsi János székgyalázó, hangtalan őrjöngését és mindent, ami az elmúlt két órában velem történt. És akkor a díjazás is valahogy ehhez kellene, hogy idomuljon: volt egy fesztivál - Mundruczóé minden díj, egytől egyig -, aztán van a POSZT, ahol újraindítjuk az órákat és szabad a pálya, lehet versenyezni, hiszen, mondom, vannak értékes, jó előadások a versenyprogramban (igaz, szerintem a fenti kettőn kívül már csak A Démon gyermekei és a Love and Money tartozik ide - na jó, sok megengedéssel a Fotel is, de erről majd máskor).
A Zsűri gondjai nyilván csak ezután kezdődnek: akárhogy töröm a fejem, próbálkozom innen is, onnan is "újranézni" a felhozatalt, nincs se férfi, se női főszereplőm! Van két remek főszerep-alakítás - Kicsid Gizella (Yvonne), Ladányi Andrea (Öreg hölgy) -, na de azért hogy is van ez? Egy majdnem végig néma karakter-szerep - amely ráadásul Bocsárdi rendezésében nem is főszerep, hiszen ebben az előadásban Mátray László Fülöp hercegéről szól a történet - és van egy hihetetlenül szuggesztív, a testével mindent, még a virtuóz mozdulatlanságot művészi élménnyé avatni képes táncosnő. Két testi fogyaték, amely hibátlan megformálásban, hibátlanul szolgálja a drámaértelmezést és a színházi hatást egyaránt. Háááát, nem tudom. Kicsid Gizella persze óriási színésznő, bizonyította ezt már sokszor eddig is (elég itt a hozzánk is többször elhozott Szecsuáni jólélekre utalni), ugyanezt Ladányi Andreáról már nem merném ugyanilyen bizonyossággal kijelenteni; nem tudom, mit csinálna egy több árnyalattal felrajzolt figurával. De ez persze csak "hangos" morfondírozás, az Öreg hölgy így pontos és maradandó, tehát kaphatja a díjat. Azon meg csak félve gondolkodom el, hogy ugyan milyen üzenete lenne egy ilyen értékelésnek - ha a "Kicsid -Ladányi párharc" az utóbbi javára dőlne el - az egész magyar női színészgárda számára: Mert ugyan ki fog arra emlékezni, vagy akár már most is ugyan ki teszi hozzá Ladányi esetleges díjazásához, hogy azért, mert ezen a POSZTon nem volt hagyományos értelemben vett női főszerepet felvonultató darab? Különösen pedig ki fog erre a "mentőkörülményre" emlékezni mondjuk, egy év múlva? Ha ez igaz a nőkre, még fokozottabban igaz a férfi főszerep díjazandó alakítójára: no, itt aztán tényleg nincs menekvés, menthetetlenül üres a pálya! Mert nézzük csak: Zayzon Zsolt Ivanovja - önhibáján kívül! - nem jöhet szóba; Mátray László amúgy remek Fülöp hercegét paradox módon bivalyerős epizódszereplők halványítják (Pálfy Tibor, Nemes Levente, Váta Loránd); Schruff Milán itt és most nem volt jó Báthory Zsigmond - nem vigasz, hogy Egerben sokkal magasabb szinten abszolválja ugyanezt a feladatot; Csányi Sándor az Asztalizenét Pécsett teljesen kiüresítő térválasztás - Bagossy rendezését nem lett volna szabad beemelni a Nagyszínház intim történetmesélésre alkalmatlan, hatalmas terébe -, az Úri murit Cserhalmi György távollétében héróikus teljesítménnyel megmentő, sőt sikerre vivő Gáspár Tibor azért mégsem jöhet szóba; Anger Zsolt egyszerűen tökéletes a Czukor show-ban, de nem hiszem, hogy az egyébként is nagyon magas színvonalú összjátékba simuló, viszonylag kisebb főszerepet ki merné emelni egy bármilyen zsűri. Pedig megkaphatná és ez még csak nem is lenne megalkuvás. De ezzel aztán tényleg a végére is értünk... Marad még persze Pintér Béla fenomenálisan mulatságos A démon gyermekei alakítása; női ruhában, szörny-anyukakánt úgy komédiázik, hogy a tíz ujjunkat megnyalhatjuk utána. Jó, én odaadnám neki a férfi főszereplő díját, de - lásd mint fent -, mit üzen ez a szakmának? Inkább nem gondolom végig...
Mégis azt gondolom, hogy ha én zsűri lennék, egy rövidebb - vagy hosszabb? - kísérőszöveg mellékelésével ebben az évben bizony nem adnám ki egyik díjat sem.
Ahol a díjazási, ítélkezési zavar számomra tovább fokozódna - de ez már örömmel eltöltő, a bőség zavarát jelentő értelemben -, az a legjobb harminc év alatti szereplők megnevezése. Itt aztán lubickolhatunk a választékban, hogy csak néhány nevet említsek: Weber Kata, Béres Márta, Erdély Andrea, Bartsch Kata, Tenki Réka, Roszik Hella, Lass Bea, Péter Kata, Csonka Szilvia. És a fiúk: Mikes Imre Elek, Friedenthál Zoltán, Zrinyi Gál Vince, Ötvös András. Ez viszont mindenképpen bíztató a jövőre nézve; jön, illetve már itt van egy új nemzedék, amely nagyon tehetséges, nagyon akar és itt-ott már bizonyítottan tud is színházat csinálni; csak meg ne fojtsák őket a magyar színházi közállapotok - és akkor ebben a kontextusban említetlenül kellett, hogy maradjanak például a tavalyi Ascher-Novák osztály tagjai, akik "csak" az off-programban mutathatták meg, mit tudnak.
