Látványban erős, hangzásban gyenge
Debrecen – A Csokonai Színház a Mágnás Miska műsorra tűzésével – az elmúlt hónapok többé-kevésbé kísérletező produkciói után – most a biztosra ment…
Látványban erős, hangzásban gyenge
Hiszen (mint Richard Wagner is mondta) az operett (eredetileg művészet) hivatása, hogy pótolja az életet, melyet nélkülözünk. Az évad utolsó bemutatója azonban felemásra sikeredett…
Az operett névadója W. A. Mozart volt, és a műfaj eredetileg kis operát jelentett, melynek legfőbb komponensei a zene, a humor és a tánc. Az előadás állandó szereptípusait: a primadonnát, bonvivánt, szubrettet és táncoskomikust – a nagy hangterjedelmet igénylő dalok miatt – általában operaénekesek játsszák, Debrecenben viszont prózai színészek. Ezzel is magyarázható, hogy a Mágnás Miska közismert, fülbemászó melódiái – A nő szívét, Cintányéros cudar világ, Hopsza Sári – itt finoman fogalmazva másként szóltak, mint az 1949-es, azonos című legendás filmben Sárdy Jánostól, Németh Marikától, Mészáros Ágitól. Már csak amiatt is, mert a kíséretet az ilyenkor megszokott nagyzenekar helyett hattagú kamaraegyüttes szolgáltatta, de leginkább a meglehetősen mélyre transzponált dalbetétek okozták a furcsa hangzást. Marcsa szerepében Szilágyi Katalinnak azonban olykor még így is nehézségei adódtak a „magasságokkal”. S egy ennyire ismert darab esetében különösebbképpen még vájtfülűnek sem kell lenni ahhoz, hogy feltűnjenek a hangi hiányosságok. Menti a helyzetet, hogy a meghívott színésznő egyébként lendületes és élvezetes színészi játéka többé-kevésbé átsegítette az éneklés buktatóin.
A címszereplő, Miska (Kristán Attila) helyzetét is nehezítette, hogy – darabbeli partnere alt hangja miatt – hangfekvéséhez képest kényelmetlenül mélyen kellett énekelnie. Ennek ellenére meggyőzött bennünket, hogy táncoskomikusként is megállja a helyét, és kifejezetten jól áll neki ez a szerepkör. Szerencsére nem okozott görcsöt Andrássy Mátéban és Mészáros Tiborban az utánozhatatlan Latabár fivérek után a két lökött gróf megformálása. Sőt igencsak kitettek magukért, s talán ők okozták a legnagyobb derültséget a nézőtéren. Sokunkat meglepett, hogy Krisztik Csabára osztották a bonviván szerepét, akit sem alkati, sem hangi adottsága érezhetően nem erre predesztinált. Ám, mivel egy percig sem vette véresen komolyra a figurát, hanem, éppen ellenkezőleg, öniróniával karikírozta Baracs szerelmi vívódását – elnéztük neki, hogy hangerővel nincs túlzottan ellátva.
A mezőny egyetlen énekelni tudó „versenyzője” Újhelyi Kinga, aki igazi primadonnát testesített meg Rollaként. A két grófnő, Marica (Földeáki Nóra) és Jella (Sipos Vera) a végletekig eltúlzott ájulási jeleneteivel, már-már burleszkbe illő mozgásukkal – viszonylag kevés szövegük ellenére is – kitűntek a produkcióból. Ügyesen „építkezett” Mercs János (Leopold, inas), és az idősebb generáció képviselői, Csikos Sándor (Korláthy gróf), Oláh Zsuzsa (Stefánia) és Lőrincz Ágnes m. v. (Zsorzsi nagymama) is fel tudták venni e fiatalos, üde előadás ritmusát.
A nagy sikerű filmmel való összehasonlítás bár óhatatlan, mégis helytelen, hiszen már a függöny felgördülése után egyértelművé vált, hogy az alkotóstáb a korhűség helyett a korszerűségre helyezte a hangsúlyt. A darab szemtelenül fiatal (24 éves) rendezőjének, Göttinger Pálnak esze-ágában sem volt Keleti Márton „kitaposott” útját járni, és a legkevésbé sem törekedett arra, hogy igazi, klasszikus operettet nyújtson a közönségnek. Nemcsak egyszerűen leporolta Szirmai Albert–Bakonyi Károly–Gábor Andor – a XX. század legelején írt – művét, hanem saját ötleteivel, kifinomult humor- és arányérzékével fel is polírozta azt. Kitűnő alkotótársakra talált Daróczy Sándor díszlettervező és Katona Gábor koreográfus személyében, az utóbbinak az érdeme, hogy szinte fel sem tűnt a tánckar hiánya, annyira helyükön voltak a színészek. A kortalan, egyszerű, ugyanakkor rendkívül látványos és praktikus díszletek megálmodója nem akar sem determinálni, sem illusztrálni. Nála a korszerű látványvilág és a funkció dominál, ennek megfelelően válik ülő-fekvő alkalmatossággá az oroszlán, a tigris, s szétrombolt vasúti sínné a báli oszlopok.
– Hassó Adrienn –
Debrecen – A Csokonai Színház a Mágnás Miska műsorra tűzésével – az elmúlt hónapok többé-kevésbé kísérletező produkciói után – most a biztosra ment…
Látványban erős, hangzásban gyenge
Hiszen (mint Richard Wagner is mondta) az operett (eredetileg művészet) hivatása, hogy pótolja az életet, melyet nélkülözünk. Az évad utolsó bemutatója azonban felemásra sikeredett…
Az operett névadója W. A. Mozart volt, és a műfaj eredetileg kis operát jelentett, melynek legfőbb komponensei a zene, a humor és a tánc. Az előadás állandó szereptípusait: a primadonnát, bonvivánt, szubrettet és táncoskomikust – a nagy hangterjedelmet igénylő dalok miatt – általában operaénekesek játsszák, Debrecenben viszont prózai színészek. Ezzel is magyarázható, hogy a Mágnás Miska közismert, fülbemászó melódiái – A nő szívét, Cintányéros cudar világ, Hopsza Sári – itt finoman fogalmazva másként szóltak, mint az 1949-es, azonos című legendás filmben Sárdy Jánostól, Németh Marikától, Mészáros Ágitól. Már csak amiatt is, mert a kíséretet az ilyenkor megszokott nagyzenekar helyett hattagú kamaraegyüttes szolgáltatta, de leginkább a meglehetősen mélyre transzponált dalbetétek okozták a furcsa hangzást. Marcsa szerepében Szilágyi Katalinnak azonban olykor még így is nehézségei adódtak a „magasságokkal”. S egy ennyire ismert darab esetében különösebbképpen még vájtfülűnek sem kell lenni ahhoz, hogy feltűnjenek a hangi hiányosságok. Menti a helyzetet, hogy a meghívott színésznő egyébként lendületes és élvezetes színészi játéka többé-kevésbé átsegítette az éneklés buktatóin.
A címszereplő, Miska (Kristán Attila) helyzetét is nehezítette, hogy – darabbeli partnere alt hangja miatt – hangfekvéséhez képest kényelmetlenül mélyen kellett énekelnie. Ennek ellenére meggyőzött bennünket, hogy táncoskomikusként is megállja a helyét, és kifejezetten jól áll neki ez a szerepkör. Szerencsére nem okozott görcsöt Andrássy Mátéban és Mészáros Tiborban az utánozhatatlan Latabár fivérek után a két lökött gróf megformálása. Sőt igencsak kitettek magukért, s talán ők okozták a legnagyobb derültséget a nézőtéren. Sokunkat meglepett, hogy Krisztik Csabára osztották a bonviván szerepét, akit sem alkati, sem hangi adottsága érezhetően nem erre predesztinált. Ám, mivel egy percig sem vette véresen komolyra a figurát, hanem, éppen ellenkezőleg, öniróniával karikírozta Baracs szerelmi vívódását – elnéztük neki, hogy hangerővel nincs túlzottan ellátva.
A mezőny egyetlen énekelni tudó „versenyzője” Újhelyi Kinga, aki igazi primadonnát testesített meg Rollaként. A két grófnő, Marica (Földeáki Nóra) és Jella (Sipos Vera) a végletekig eltúlzott ájulási jeleneteivel, már-már burleszkbe illő mozgásukkal – viszonylag kevés szövegük ellenére is – kitűntek a produkcióból. Ügyesen „építkezett” Mercs János (Leopold, inas), és az idősebb generáció képviselői, Csikos Sándor (Korláthy gróf), Oláh Zsuzsa (Stefánia) és Lőrincz Ágnes m. v. (Zsorzsi nagymama) is fel tudták venni e fiatalos, üde előadás ritmusát.
A nagy sikerű filmmel való összehasonlítás bár óhatatlan, mégis helytelen, hiszen már a függöny felgördülése után egyértelművé vált, hogy az alkotóstáb a korhűség helyett a korszerűségre helyezte a hangsúlyt. A darab szemtelenül fiatal (24 éves) rendezőjének, Göttinger Pálnak esze-ágában sem volt Keleti Márton „kitaposott” útját járni, és a legkevésbé sem törekedett arra, hogy igazi, klasszikus operettet nyújtson a közönségnek. Nemcsak egyszerűen leporolta Szirmai Albert–Bakonyi Károly–Gábor Andor – a XX. század legelején írt – művét, hanem saját ötleteivel, kifinomult humor- és arányérzékével fel is polírozta azt. Kitűnő alkotótársakra talált Daróczy Sándor díszlettervező és Katona Gábor koreográfus személyében, az utóbbinak az érdeme, hogy szinte fel sem tűnt a tánckar hiánya, annyira helyükön voltak a színészek. A kortalan, egyszerű, ugyanakkor rendkívül látványos és praktikus díszletek megálmodója nem akar sem determinálni, sem illusztrálni. Nála a korszerű látványvilág és a funkció dominál, ennek megfelelően válik ülő-fekvő alkalmatossággá az oroszlán, a tigris, s szétrombolt vasúti sínné a báli oszlopok.
– Hassó Adrienn –
