a.N.N.a - Herczog Noémi kritikája a Színház újságban

FantomKépleírás Martin Crimp: a. N. N. a

Herczog Noémi az a. N. N. a-ról

A Merlinben öt (miért éppen öt?) szereplőre vagyunk utalva, hogy megtudjunk valamit Annáról, merthogy rá várunk ebben a darabban, s Godot után szabadon érezzük, nem is fog megjelenni.

Hatalmas vécépapírguriga-templomban vagyunk, eldobható anyagú oszloperdő szent hangulata terjeng, míg a szereplők kimondják: „valami meghalt" – így kezdődik a darab. A későbbiekben kiderül, hogy mindenekelőtt a történetmesélés halt meg, s ha ezt így ki is mondják, közhelygyanúnk támad. Mégis a darab sokszor Pintert idézi: az ürességükben nevetséges közhelyek mögött kell keresnünk a lényeget. Crimp szövegfolyama nem tagolódik szereplőkre sem, a névtelen és kötetlen számú megszólalók váltakozását gondolatjelek mutatják. A Merlinben öt (miért éppen öt?) szereplőre vagyunk utalva, hogy megtudjunk valamit Annáról, merthogy rá várunk ebben a darabban, s Godot után szabadon érezzük, nem is fog megjelenni. Merényi Anna frappáns fordítása, az a. N. N. a is erre játszik rá. Hiányzó főszereplőnkről csak egy fantomképet kapunk, ahogy a szereplők beszámolnak róla mint egyfajta „Akárkiről", s meséjükben nyilván lesz ellentmondás is: akár A vihar kapujában című filmben, a valódi esemény rejtve marad, és örök titok övezi Anna kilétét is. Öt szubjektív hang visszaemlékezéséből még nem áll össze az igazság, hogy ki is volt Anna valójában, s eleve kizárt, hogy teljesen megismerhessük őt, vagy rekonstruáljuk a múltat.
Crimp darabjának tehát nincs története, amolyan posztmodern fogásként többé nem megyünk A-ból B-be, szépen és lineárisan. Mintha a jelenetek „Anna"-témájú improvizációkból álltak volna össze. Anna, Ánya, Anne vagy Anny, a valaha volt nehéz sorsú kislány, hol gyilkos, hol autómárka vagy pornósztár: „egy átlagos kis csaj". Ember vagy szimbólum? A róla mesélő öt hang nem dönti el. Ahogyan azt sem, melyikük a valódi. A szándék mégis hasonló, mint a laza etűdök lán­co­la­tá­ból álló Feketeország vagy PestiEsti esetében, noha azok­kal ellentétben itt írott szöveggel van dolgunk. Nincsenek szituációk. A szétszabdalt szövegtömb, a különálló jelenetek és az olykor csak egymás után so­ra­kozó, egymástól független szavak furcsamód mégis működtetik az egészre, a Gestaltra, a történetre való igényt. A cél azonban nem ez. A színészek egyes szám harmadik személyű képleírásokat adnak lehetséges Annákról, de egyikük sem szócső. Egyenrangú álláspon­tok zúdulnak ránk: ez a liberalizmus szépsége. Egyben nehézsége is: akkor te válassz. Megsajnálod a világ árváit, akiket a tévében látsz? Rekonstruálható az eredeti hír abból, amit innen-onnan hallunk? A színre­vitel erénye, hogy nem dönt a néző helyett. A közhely arcait teszi egymás mellé, akárha egy Warhol-képet írna le.
Miközben nézem, a legszikárabb jelenet is szituációként működik – amikor például a színészek kezében diákszínjátszósan egyértelmű utalásként papírdobozos gyorskaja érzékelteti az éttermet. Kérdés, hogy a rendezés kellően elrugaszkodik-e a realista ábrázolástól ahhoz, hogy mindez elég meghökkentő legyen. A jobb jeleneteket nézve sokkal szabadabb, akár folyton változó elképzelésem van arról, hogy milyen környezetben is hallom ezeket a szövegeket, például két meditáló ember hirtelen kabarérevübe kerül, és a lírai meditálás Annáról könnyed dallá lényegül, úgy téve kétessé az addigi komoly témák valódi tétjét.
A színpadkép a papíroszlopokkal elsőre megkapó és izgalmas asszociációkat kelt – bár az oszlopokkal jelölt templom képzetének semmi keresnivalója ebben a tör­ténet nélküli térben –, később azonban puszta illusztrációként a háttérben marad, nem használják ki a lehetőségeit. Vannak még rajtuk videokamerás vetítések, amelyeken általában az éppen beszélő szereplő arcát látjuk. Hiszünk nekik, mert nem játszanak, hanem jelen vannak, valóságos illúziót teremtenek; „ez tényleg történik" – hangzik el, és a sarkalatos „happening" szó is kimondatik. 3D-s igazságot látunk tehát? Na és melyik az igazibb: a nagy kivetítős arc, amely többet árul el a színész lélektani rezdüléseiről premier plánban, vagy a valódi arca? A színpadon van még a hegedülni is tudó technikus pultja, és a színdarab színházszerűségének lelepleződése itt kezdődik. Hiszünk nekik?

Scherer Péter, Urbanovits Krisztina, Barnák László, Botos Éva és Ollé Erik – Koncz Zsuzsa felvétele

Anna nincs, közben pedig a szereplők elfelejtik a szövegüket, egymás szavait fordítják, és súgnak egymásnak, felborítják a díszletet, és kiírják a jelenetek címét a kivetítőre. Elidegenítés ez a javából. Anna szövegeit epikus formában halljuk az első jelenetben is, amikor Barnák László és Ollé Erik egy tévé-show-t imitáló mikrofon két oldalán ülnek és ott, helyben rakják össze, akár egy kreatívírás-tanfolyamon, Anna alakját. Minél hitelesebbre igyekeznek formálni őt: legyen neki két személyes tulajdonsága, legyen karaktere, kész is az ember, akit a média épít fel. Ezek után higgyük el, hogy Anna élő személy? 

Ez pinteri abban az értelemben is, hogy a darabban szándék sincs a megfejtésre, és szerencsére a rendezés sem tüntet ki egyetlen irányt. Támpontokat kapunk, és mindez, a vetítésekkel egyetemben, a darab médiakritikai síkjára tereli a figyelmet. Arra, mennyire hihető el vagy érezhető át az, amit ismeretlen emberekről a neten vagy a tévében látunk. Csakhogy általában a média sokkal több képet zúdít ránk, a kivetítő használata pedig nem végiggondolt, nem is eléggé látványos, inkább képernyőkímélőszerű. Többnyire merőben illusztratív módon látjuk a víz képét, ha vízről van szó, csakúgy, mint a szavakat, ha szinte dadaista verssé váló puszta szó-listákat hallunk. Így a játék egy idő után már nem követel megosztott figyelmet, mert egyszerűen nem nézek oda. Ebben az előadásban, ha el akarok veszni, a szövegfolyamot választom, már csak az izgalmas színészi megoldások miatt is.

A beszélők magabiztosak, de nincs szerepük. Nem tudjuk meg, kik ők, és mé­g­is azt akarják, hogy hitelt adjunk a szavaiknak. A leg­erőteljesebb egyéniségeknek ezt néha sikerül elérniük. Urbanovits Krisz­tina és Botos Éva hangja mesterien ironikus, amikor Anna nehéz gyermekkoráról és a megélt népirtásról beszélnek úgy, hogy senkiben ne mozduljon meg semmi, akárcsak a tévéhíradó láttán. Közhely marad-e a közhely, ha szétszabdalják? Ollé különálló szavakat mond nekünk tárgyilagosan, ame­lyekből történetet is gyárthatunk szabadon, és meggyőző jelenléte eléri, hogy odafigyeljünk minden egyes szóra. Barnák mintha sze­repet igyekezne „játszani", és ettől kicsit haloványabb, bár szellemes, amikor szlo­vákból fordít, feltűnően rövidebben. Scherer Péter­nek az arca már önmagában, amolyan feltételes reflexként kiváltja a humor érzését. Jelentős pillanat amikor viccesen rapbe fog, vagy amikor Botos, Annáról, egy átlagos csajról énekelve a közhely egy pontján dalra fakad, hogy végigfut a hátunkon a hideg: az egész előadás egy nagy vers lesz. Ez mindenképpen tetőpont, csakúgy, mint a finálé. Ott egyszerre beszél az öt hang, végre teljesen felvállaltan, csevegve vagy erőszakosan igét hirdetve, egy többszólamú szózenében. Valami meghalt, történet tényleg nincsen többé, de ez közhely. „A szavak csődöt mondanak" – halljuk, miközben mást sem kapunk érdemben, csak szavakat. Annának persze „minden az arcára van írva"; csak hát őt nem láthatjuk. Valamit talán mégis megtudtunk róla. „Olyan, mint a tévé. Elöl egy képernyő, hátul drót." A kép­ernyő színes felszínével pedig inkább eltakar, mint megmutat, legyen az művészet, politika vagy emberirtás – ma már csak kliséként jut el a tudatunkig. A színpadon kirajzolódó a. N. N. a-fantomkép: egy könnyed szórakozást ígérő este a Merlinben, melyet a színészeknek sikerült érdekessé tenniük. Sok mindent megtudtunk Annáról, a média kirajzolta sajnálandó vagy megvetendő alakját. És? Érzünk valamit? Oko­sabbak lettünk?

Martin Crimp: a. N. N. a (variációk egy fantomképre)
(Merlin Színház)

Fordította: Merényi Anna. Látvány: Izsák Lili. Videó: Exlex. Zene: Sőrés Zsolt. Dramaturg: Fancsikai Pé­ter e. h. Asszisztens: Gerő Szandra e. h. Rendező: Göt­tin­ger Pál.
Szereplők: Barnák László, Botos Éva, Ollé Erik, Ur­ba-n­o­vits Krisztina, Scherer Péter.