|
Herczog Noémi az a. N. N. a-ról
A Merlinben öt (miért éppen öt?) szereplőre vagyunk utalva, hogy megtudjunk valamit Annáról, merthogy rá várunk ebben a darabban, s Godot után szabadon érezzük, nem is fog megjelenni.
Hatalmas vécépapírguriga-templomban vagyunk, eldobható anyagú oszloperdő szent hangulata terjeng, míg a szereplők kimondják: „valami meghalt" – így kezdődik a darab. A későbbiekben kiderül, hogy mindenekelőtt a történetmesélés halt meg, s ha ezt így ki is mondják, közhelygyanúnk támad. Mégis a darab sokszor Pintert idézi: az ürességükben nevetséges közhelyek mögött kell keresnünk a lényeget. Crimp szövegfolyama nem tagolódik szereplőkre sem, a névtelen és kötetlen számú megszólalók váltakozását gondolatjelek mutatják. A Merlinben öt (miért éppen öt?) szereplőre vagyunk utalva, hogy megtudjunk valamit Annáról, merthogy rá várunk ebben a darabban, s Godot után szabadon érezzük, nem is fog megjelenni. Merényi Anna frappáns fordítása, az a. N. N. a is erre játszik rá. Hiányzó főszereplőnkről csak egy fantomképet kapunk, ahogy a szereplők beszámolnak róla mint egyfajta „Akárkiről", s meséjükben nyilván lesz ellentmondás is: akár A vihar kapujában című filmben, a valódi esemény rejtve marad, és örök titok övezi Anna kilétét is. Öt szubjektív hang visszaemlékezéséből még nem áll össze az igazság, hogy ki is volt Anna valójában, s eleve kizárt, hogy teljesen megismerhessük őt, vagy rekonstruáljuk a múltat.
Crimp darabjának tehát nincs története, amolyan posztmodern fogásként többé nem megyünk A-ból B-be, szépen és lineárisan. Mintha a jelenetek „Anna"-témájú improvizációkból álltak volna össze. Anna, Ánya, Anne vagy Anny, a valaha volt nehéz sorsú kislány, hol gyilkos, hol autómárka vagy pornósztár: „egy átlagos kis csaj". Ember vagy szimbólum? A róla mesélő öt hang nem dönti el. Ahogyan azt sem, melyikük a valódi. A szándék mégis hasonló, mint a laza etűdök láncolatából álló Feketeország vagy PestiEsti esetében, noha azokkal ellentétben itt írott szöveggel van dolgunk. Nincsenek szituációk. A szétszabdalt szövegtömb, a különálló jelenetek és az olykor csak egymás után sorakozó, egymástól független szavak furcsamód mégis működtetik az egészre, a Gestaltra, a történetre való igényt. A cél azonban nem ez. A színészek egyes szám harmadik személyű képleírásokat adnak lehetséges Annákról, de egyikük sem szócső. Egyenrangú álláspontok zúdulnak ránk: ez a liberalizmus szépsége. Egyben nehézsége is: akkor te válassz. Megsajnálod a világ árváit, akiket a tévében látsz? Rekonstruálható az eredeti hír abból, amit innen-onnan hallunk? A színrevitel erénye, hogy nem dönt a néző helyett. A közhely arcait teszi egymás mellé, akárha egy Warhol-képet írna le.
Miközben nézem, a legszikárabb jelenet is szituációként működik – amikor például a színészek kezében diákszínjátszósan egyértelmű utalásként papírdobozos gyorskaja érzékelteti az éttermet. Kérdés, hogy a rendezés kellően elrugaszkodik-e a realista ábrázolástól ahhoz, hogy mindez elég meghökkentő legyen. A jobb jeleneteket nézve sokkal szabadabb, akár folyton változó elképzelésem van arról, hogy milyen környezetben is hallom ezeket a szövegeket, például két meditáló ember hirtelen kabarérevübe kerül, és a lírai meditálás Annáról könnyed dallá lényegül, úgy téve kétessé az addigi komoly témák valódi tétjét.
A színpadkép a papíroszlopokkal elsőre megkapó és izgalmas asszociációkat kelt – bár az oszlopokkal jelölt templom képzetének semmi keresnivalója ebben a történet nélküli térben –, később azonban puszta illusztrációként a háttérben marad, nem használják ki a lehetőségeit. Vannak még rajtuk videokamerás vetítések, amelyeken általában az éppen beszélő szereplő arcát látjuk. Hiszünk nekik, mert nem játszanak, hanem jelen vannak, valóságos illúziót teremtenek; „ez tényleg történik" – hangzik el, és a sarkalatos „happening" szó is kimondatik. 3D-s igazságot látunk tehát? Na és melyik az igazibb: a nagy kivetítős arc, amely többet árul el a színész lélektani rezdüléseiről premier plánban, vagy a valódi arca? A színpadon van még a hegedülni is tudó technikus pultja, és a színdarab színházszerűségének lelepleződése itt kezdődik. Hiszünk nekik?
Crimp darabjának tehát nincs története, amolyan posztmodern fogásként többé nem megyünk A-ból B-be, szépen és lineárisan. Mintha a jelenetek „Anna"-témájú improvizációkból álltak volna össze. Anna, Ánya, Anne vagy Anny, a valaha volt nehéz sorsú kislány, hol gyilkos, hol autómárka vagy pornósztár: „egy átlagos kis csaj". Ember vagy szimbólum? A róla mesélő öt hang nem dönti el. Ahogyan azt sem, melyikük a valódi. A szándék mégis hasonló, mint a laza etűdök láncolatából álló Feketeország vagy PestiEsti esetében, noha azokkal ellentétben itt írott szöveggel van dolgunk. Nincsenek szituációk. A szétszabdalt szövegtömb, a különálló jelenetek és az olykor csak egymás után sorakozó, egymástól független szavak furcsamód mégis működtetik az egészre, a Gestaltra, a történetre való igényt. A cél azonban nem ez. A színészek egyes szám harmadik személyű képleírásokat adnak lehetséges Annákról, de egyikük sem szócső. Egyenrangú álláspontok zúdulnak ránk: ez a liberalizmus szépsége. Egyben nehézsége is: akkor te válassz. Megsajnálod a világ árváit, akiket a tévében látsz? Rekonstruálható az eredeti hír abból, amit innen-onnan hallunk? A színrevitel erénye, hogy nem dönt a néző helyett. A közhely arcait teszi egymás mellé, akárha egy Warhol-képet írna le.
Miközben nézem, a legszikárabb jelenet is szituációként működik – amikor például a színészek kezében diákszínjátszósan egyértelmű utalásként papírdobozos gyorskaja érzékelteti az éttermet. Kérdés, hogy a rendezés kellően elrugaszkodik-e a realista ábrázolástól ahhoz, hogy mindez elég meghökkentő legyen. A jobb jeleneteket nézve sokkal szabadabb, akár folyton változó elképzelésem van arról, hogy milyen környezetben is hallom ezeket a szövegeket, például két meditáló ember hirtelen kabarérevübe kerül, és a lírai meditálás Annáról könnyed dallá lényegül, úgy téve kétessé az addigi komoly témák valódi tétjét.
A színpadkép a papíroszlopokkal elsőre megkapó és izgalmas asszociációkat kelt – bár az oszlopokkal jelölt templom képzetének semmi keresnivalója ebben a történet nélküli térben –, később azonban puszta illusztrációként a háttérben marad, nem használják ki a lehetőségeit. Vannak még rajtuk videokamerás vetítések, amelyeken általában az éppen beszélő szereplő arcát látjuk. Hiszünk nekik, mert nem játszanak, hanem jelen vannak, valóságos illúziót teremtenek; „ez tényleg történik" – hangzik el, és a sarkalatos „happening" szó is kimondatik. 3D-s igazságot látunk tehát? Na és melyik az igazibb: a nagy kivetítős arc, amely többet árul el a színész lélektani rezdüléseiről premier plánban, vagy a valódi arca? A színpadon van még a hegedülni is tudó technikus pultja, és a színdarab színházszerűségének lelepleződése itt kezdődik. Hiszünk nekik?
|
Anna nincs, közben pedig a szereplők elfelejtik a szövegüket, egymás szavait fordítják, és súgnak egymásnak, felborítják a díszletet, és kiírják a jelenetek címét a kivetítőre. Elidegenítés ez a javából. Anna szövegeit epikus formában halljuk az első jelenetben is, amikor Barnák László és Ollé Erik egy tévé-show-t imitáló mikrofon két oldalán ülnek és ott, helyben rakják össze, akár egy kreatívírás-tanfolyamon, Anna alakját. Minél hitelesebbre igyekeznek formálni őt: legyen neki két személyes tulajdonsága, legyen karaktere, kész is az ember, akit a média épít fel. Ezek után higgyük el, hogy Anna élő személy?
Ez pinteri abban az értelemben is, hogy a darabban szándék sincs a megfejtésre, és szerencsére a rendezés sem tüntet ki egyetlen irányt. Támpontokat kapunk, és mindez, a vetítésekkel egyetemben, a darab médiakritikai síkjára tereli a figyelmet. Arra, mennyire hihető el vagy érezhető át az, amit ismeretlen emberekről a neten vagy a tévében látunk. Csakhogy általában a média sokkal több képet zúdít ránk, a kivetítő használata pedig nem végiggondolt, nem is eléggé látványos, inkább képernyőkímélőszerű. Többnyire merőben illusztratív módon látjuk a víz képét, ha vízről van szó, csakúgy, mint a szavakat, ha szinte dadaista verssé váló puszta szó-listákat hallunk. Így a játék egy idő után már nem követel megosztott figyelmet, mert egyszerűen nem nézek oda. Ebben az előadásban, ha el akarok veszni, a szövegfolyamot választom, már csak az izgalmas színészi megoldások miatt is.
A beszélők magabiztosak, de nincs szerepük. Nem tudjuk meg, kik ők, és mégis azt akarják, hogy hitelt adjunk a szavaiknak. A legerőteljesebb egyéniségeknek ezt néha sikerül elérniük. Urbanovits Krisztina és Botos Éva hangja mesterien ironikus, amikor Anna nehéz gyermekkoráról és a megélt népirtásról beszélnek úgy, hogy senkiben ne mozduljon meg semmi, akárcsak a tévéhíradó láttán. Közhely marad-e a közhely, ha szétszabdalják? Ollé különálló szavakat mond nekünk tárgyilagosan, amelyekből történetet is gyárthatunk szabadon, és meggyőző jelenléte eléri, hogy odafigyeljünk minden egyes szóra. Barnák mintha szerepet igyekezne „játszani", és ettől kicsit haloványabb, bár szellemes, amikor szlovákból fordít, feltűnően rövidebben. Scherer Péternek az arca már önmagában, amolyan feltételes reflexként kiváltja a humor érzését. Jelentős pillanat amikor viccesen rapbe fog, vagy amikor Botos, Annáról, egy átlagos csajról énekelve a közhely egy pontján dalra fakad, hogy végigfut a hátunkon a hideg: az egész előadás egy nagy vers lesz. Ez mindenképpen tetőpont, csakúgy, mint a finálé. Ott egyszerre beszél az öt hang, végre teljesen felvállaltan, csevegve vagy erőszakosan igét hirdetve, egy többszólamú szózenében. Valami meghalt, történet tényleg nincsen többé, de ez közhely. „A szavak csődöt mondanak" – halljuk, miközben mást sem kapunk érdemben, csak szavakat. Annának persze „minden az arcára van írva"; csak hát őt nem láthatjuk. Valamit talán mégis megtudtunk róla. „Olyan, mint a tévé. Elöl egy képernyő, hátul drót." A képernyő színes felszínével pedig inkább eltakar, mint megmutat, legyen az művészet, politika vagy emberirtás – ma már csak kliséként jut el a tudatunkig. A színpadon kirajzolódó a. N. N. a-fantomkép: egy könnyed szórakozást ígérő este a Merlinben, melyet a színészeknek sikerült érdekessé tenniük. Sok mindent megtudtunk Annáról, a média kirajzolta sajnálandó vagy megvetendő alakját. És? Érzünk valamit? Okosabbak lettünk?
Martin Crimp: a. N. N. a (variációk egy fantomképre)
(Merlin Színház)
Fordította: Merényi Anna. Látvány: Izsák Lili. Videó: Exlex. Zene: Sőrés Zsolt. Dramaturg: Fancsikai Péter e. h. Asszisztens: Gerő Szandra e. h. Rendező: Göttinger Pál.
Szereplők: Barnák László, Botos Éva, Ollé Erik, Urba-novits Krisztina, Scherer Péter.
Szereplők: Barnák László, Botos Éva, Ollé Erik, Urba-novits Krisztina, Scherer Péter.
