FESZTIVÁLOK | Alternatív fesztiválok
Kevés a duma, sok a szöveg
Debreceni Alternatív Színházi Szemle
Első nap
Fehér Anna
Kósa Lajos, Debrecen polgármestere talán még soha nem mondott olyan rövid beszédet, mint a XIV. Alternatív Színházi Szemle megnyitóján. A Krétakör SzínészTánczenekar koncertjének lélegzetvételnyi szünetében örömének adott hangot, hogy az alternatív kultúra seregszemléje Debrecenbe költözött, ígéretet tett, hogy a következő években is szeretettel várják a rendezvényt, és hogy nem csak erre a pár napra, hanem az év folyamán rendszeresen számíthat a helyi közönség az alternatív színházi előadásokra a városban.
Majd kisvártatva ismét a húrokba csaptak a színészek. A tétova járókelők meg-megálltak, és a szemle jól ismert résztvevői („fiatal" kritikusok, szervezők, zsűri egyes tagjai, és mindenféle elnökök) mellett helyi gimnazisták maroknyi ám annál lelkesebb csoportja is megjelent a MODEM előtti téren. Addig-addig, hogy a közönség és a zenekar egymást lelkesítve átütőbb estet kerekített, mint az egy héttel ezelőtti lemezbemutató koncert volt Budapesten. Ennél szórakoztatóbban nem is kezdődhetett volna az alternatív ősz a cívis városban. A Krétakör (volt) társulata egyébként nem csak zenélni volt hivatalos a szemlére. Árvai György, a program felelőse beválogatta a verseny programba a Pestiesti című előadásukat is, de végül nem tudták elhozni.
Nem tudott eljönni a Sputnic disco sem, a Színművészeti Egyetem végzős színész osztályának vizsgabemutatója Bodó Viktor rendezésében, és nem látható Debrecenben a Pécsi Nemzeti Színház előadása, a Mohácsi János rendezte A képzelt beteg, valamint Mundruczó Kornél Frankenstein-terve sem. Pedig ezekkel az előadásokkal együtt lett volna teljes a szemle versenyprogramja, így azonban jobb híján, esténként a MODEM büféjének plazmatévéjén tekinthetők meg az elmaradt vendégjátékok.
Ugyan jókora csúszással kezdődött a DASZSZ első színházi előadása, de teltházzal játszották Martin Crimp angol kortárs drámaíró darabját, az a.N.N.a-át a Csokonai Színház stúdiótérré alakított színpadán. A másnapi szakmai beszélgetésen a legnagyobb érdeklődést maga a dráma váltotta ki (amely még magyar fordításban nem jelent meg, így kevesen olvasták azok közül, akik látták a darabot), az előadás szövege és a színészi játéknak a szöveghez való viszonya állt a szakmai beszélgetés középpontjában. Az a.N.N.a ugyanis egy szövegfolyam, nincsenek benne szereplők, figurák megnevezve, csak párhuzamosan egymás mellé helyezett dialógusok, reklám- és dalszövegek, monológok sorjáznak. Így akár 28 vagy két, netán egyetlen színész is játszhatná az előadást, mindez a rendezőn múlik. De nemcsak szerepek, hanem történetek sincsenek a drámában, átlapozás, beleolvasás, mindentudó, ám avatatlan belefutás ez különféle szituációkba.
A szöveg fő dilemmája: a befogadás, a kortárs befogadás mibenléte. Káel Csaba (filmrendező, zsűritag) szerint ez a realizmus drámája, a világ fragmentáltságának felismerése és reprezentálása, ahogy gyakran hamis vagy legalábbis igazolhatatlan történeteket átélünk, megélünk és saját életünkbe olvasztunk. Varga Mátyás (egy másik zsűritag, a pannonhalmi apátság kulturális igazgatója) ezt a jelenséget épp nem a realitás, hanem a virtualizálás megjelenítésének nevezné, bár abban egyetért társával, hogy a virtualizálás napjainkban maga a realitás. A kívülállást, az elidegenedés sztereotípiáit és közhelyeit vonultatja fel az előadás. Véleményem szerint nem a szöveg tartalma a közhelyes (épp ez a darab érdeme), hanem a szöveg azt ábrázolja, hogy az érdekességek áttételeken keresztül (mesélés, média, hallomás, sztori) hogyan töredékesednek, felszínesednek. Mások valóságának befogadása hogyan válik művivé mediatizált, globalizált, terrorizált világunkban. A szövegbe bele van írva a hiba (Hudi László), és a szöveg formájából a rendezés is azt olvasta ki, hogy a történeteket, az előadást, a tragédiát, a katarzist, a színészi játékot újra és újra ki kell siklatni. Nincsenek személyes történetek, a.N.N.a bárki lehet és senki sem.
A másik fontos kérdés, ami felmerült a beszélgetés során, hogy mindezt hogyan tudják a színészek interpretálni. Ahogy Hudi László fogalmazott: az előadást nézve kell végigolvasni a szöveget a nézőknek. Sz. Deme László felhívta a figyelmet rá, hogy a színészek soha nem jelen idejű történeteket mondanak, tehát nem eljátszanak valakit, akinek a mondatait mondják, hanem csak mesélnek valakiről, aki számukra már csak akárki. A színész nincs konkrét szerepben, de önmagát sem játssza, miközben narrátorként szerepét és önmagát is fel kell mutatnia. Megmutatják nekünk, hogy életünk jelentős részében micsoda közönyös befogadók vagyunk, ugyanakkor Göttinger Pál rendezői szándéka az volt, hogy ne ítéljen figurái felett, és így az előadás nézői, befogadói felett sem. Az ábrázolás nem tükröz véleményt, miközben igenis szenvtelenül tükröt mutat a valóság virtualizált realitásának.
