Mucsi Zoltán: Nem vagyok olyan állat - origo.hu
Mucsi Zoltán: Nem vagyok olyan állat
BUJDOSÓ BORI
2008. 09. 19., 18:53
A főként a Jancsó-filmek Kapájaként ismert Mucsi Zoltánnal Dettre Gábor Tabló című filmjének mozibemutatója kapcsán ültünk le beszélgetni. A mai magyar társadalomról meglehetősen nyomoronc képet festő filmben Mucsi egy nyomozót alakít, aki egy gyilkossági ügyben nem hajlandó elfogadni a főnöke által tálalt válaszokat. Bár a Tablótól indultunk, hamar áttértünk a Jancsó Miklós filmjeiben és a Krétakörben hallható káromkodások jelentésének boncolgatására, aztán szó esett arról, hogy Mucsi mit visz magával a feloszlott Krétakörből, és a végén az is kiderült, hogy miért nem gyújtott rá egész beszélgetésünk alatt.
- Dettre Gábor hosszú évek óta tervezte a Tabló-t, és ha jól tudom, már a kezdetektől veled képzelte el.
- Áprilisban volt két éve, hogy leforgattuk, de különböző okok hátráltatták a bemutatását.
- Pontosan mik?
- Ebbe nem mennék bele, Dettre Gábor és a producer közt volt egy vita. Alapvetően mást képzeltek el, és nem tudtak megegyezni. Azért nehéz erről beszélni, mert Magyarországon nem tisztázott a produceri helyzet. Az Egyesült Államokban a stúdió a saját pénzét adja a produkcióba, és tetszik, nem tetszik, ezért szabhat kikötéseket. Itt Magyarországon azt a producert, aki a saját pénzét beleteszi egy filmbe, el szokták vinni elmegyógyintézetbe, mert nem ez a rendszer, hanem az, hogy az állam ad egy meglevő keretből. Kérdés, hogy ki kapja a pénzt, a rendező vagy a producer, és hogy ebben a helyzetben milyen szava van a producernek.
- Már addig is évek teltek el, míg a forgatásra egyáltalán sor kerülhetett. Ezalatt részt vettel valamilyen formában az alkotói folyamatban?
- Azt tudtam, hogy van egy ilyen forgatókönyv, de 2004 tavaszán én nem erről beszélgettem Dettre Gáborral.
- Milyen volt vele dolgozni?
- Dettre nagyon jó barátom lassan tizenöt éve, de ez az első közös munkánk. Ezért tartottam attól, hogy milyen lesz, de jó volt Gáborral. Csak az időjárás volt rettenetes, annyira hideg volt, hogy azt éreztem minden nap, hogy az az utolsó nap, amit csinálok, mert meg fogok fagyni.
- Miben más egy olyan emberrel dolgozni, aki tizenöt éve jó barátod, és egyszer csak abba a helyzetbe kerültök, hogy ő áll a kamera egyik oldalán, te meg a másikon?
- Feltételezem, hogy egy vitás helyzet tud könnyebb is lenni, meg nehezebb is. Ez egy hierarchián alapuló működési rendszer, egy ponton túl, hogyha nem értetek egyet, akkor is meg kell csinálnod, amit a rendező mond. De nem került sor ilyenre.
- Milyennek látod a figurádat? Hogyan mozog ebben a közegben?
- Szerintem szerencsétlenül.
- A figura a szerencsétlen vagy a közeg?
- Ha nem egy kiemelkedően erős vagy tehetséges személyiségről van szó, akkor a közeg fogja irányítani. És ha a közeg szerencsétlen, akkor a figurák is szerencsétlenek lesznek. Ez egy jó szerencsétlen, közép-európai balfék. A film végén nem egyértelmű, hogy hogyan dönt, és ez szerintem pont azt a beszorultságot bizonyítja, hogy persze, hős vagyok én, meg az igazságérzetem működik, de amikor az egzisztenciámról van szó, akkor ez egy picit átalakul.
- Tehát szerinted megalkuvással végződik a történet?
- Nem tudjuk, ez nyitva van hagyva. Majd te eldöntöd, hogy megalkuvás, vagy ez a csávó továbbmegy. De én azt gondolom, hogy ha nem megalkuvó, akkor bele fog törni a bicskája. Az elmúlt évtized, évtizedek történései azt bizonyítják, hogy nem sok hős termelődött ebben az országban, viszont nagyon sok mocsok termelődött. Ezzel szembe menni kolhaasi. Az nevetséges lenne, ha ő szembeszállna és a végén minden jóra fordulna.
- Ha nem is hős, mintha mégis volna benne valami belső tartás vagy tisztaság.
- Persze. A film nagyon jó vonulatának tartom, hogy a szereplők 90%-ában már ez sincs meg. Holott nyilván húszévesen, harmincévesen biztos megvolt bennük is. Nagyon lehangoló és zseniális jelenet a három nyomozó beszélgetése. Amikor ők elkezdték, nem így képzelték a nyomozói pályát, hanem eljutottak idáig. Belekeseredtek, belenyomorodtak.
- A Tabló-ban teljesen más szerepet játszol, de a személyed valószínűleg sokakban teljesen összeforrt a Kapa-Pepe páros figurájával. Nem érzed magad egy kicsit beszorítva ebbe?
- Beszorítva nem. Nyilván az ember előbb-utóbb kap egy címkét, amiből nehéz kitörni, de én azt gondolom, hogy ha filmben nem is annyira, de színházban dolgozunk elég sokat egymás nélkül. Talán inkább kevés olyan ember van, aki másra is kíváncsi. Jó, hogy másra hívtak most, de én nem érzem azért úgy, hogy ez lenne az egyetlen ilyen film.
- Kapa mikor született meg?
- Ez a saját becenevem, és már a Roncsfilm-ben Kapa néven szerepeltem, de Miki bácsi Lámpás-a (Jancsó Miklós Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című filmje - a szerk.) után erősödött fel.
- A figura tulajdonképpen te vagy?
- Nézd, hogyha az ember Hamletet játszik vagy Macbethet, az nem ő. De abban a pillanatban az a Hamlet vagy az a Macbeth ő lesz. Ezt nem lehet szétválasztani. Kaptam egy forgatókönyvet, amiben a Lámpás-ban elhangzó szövegek 85-90%-a meg volt írva. Mivel eredetileg nem is velünk képzelte el Miki bácsi ezt a két szerepet, hanem Gassmann-nal meg Tognazzival, valószínűleg nem belőlem kiindulva írta meg a forgatókönyvet.
- De ez mégiscsak olyan figura lett, amit aztán magaddal vittél Schererrel együtt, és nem csak Jancsó filmjeibe.
- Én azt gondolom, amikor párban vagyunk, nem ugyanazt csináljuk, nem mindig ugyanarról a figuráról van szó. De a végeredményt, hogy mennyire van lejáratva vagy túl sokat szerepeltetve ez a páros, nem látja előre az ember. Az van, hogy egyrészt nem is engedhetem meg magamnak, hogy csak úgy visszadobáljak szerepeket, ez az anyagi része, meg még azt is gondolja az ember, hogy talán mindig tud egy kicsit mást csinálni. Persze az ember saját magából nem tud kifordulni, nyilvánvalóan. De nem én vagyok, ez egy fikció. Ha szerénytelen akarok lenni, akkor ez egy olyan elkapott pillanat volt a Lámpás-nál, ami emblematikus lett. De igazán a két figura együtt emblematikus, hogy van a piknikus, az életet könnyen kezelő ember, aki vidáman jön ki minden helyzetből, a másiknak meg minden pillanat az életben a gyomrára megy, és ránc formájában megjelenik a fején. És ezt valamilyen módon elég hitelessé tettük Péterrel, és ettől olyan, mintha ez én lennék, a Péter meg az. De a Péter nem olyan balfasz, mint a filmekben látszik, én meg nem vagyok olyan állat - bár nyilván ezt a környezetemben lévő emberektől kéne inkább megkérdezni.
- De sokat káromkodsz az életben is?
- Nem. A magyar átlagnál jelentősen kevesebbet. Azt gondolom, ez a humor egy formája. Ennek a figurának nagyon erőteljes jellemzője, ahogyan beszél. Szerintem a káromkodás itt Kelet-Európában nem megy ritkaságszámba, de ez meg van írva, és nyilván nem ugyanúgy van felépítve, mint ahogy az utcán hallod, hanem annak a sűrítménye. Vagy az is lehet a humor egy formája, hogy olyan helyen káromkodsz, ahol nem szoktak, tehát olyan helyekre teszed be, ahol egyáltalán nem helytállóak.
- Ha már belementünk ebbe: azt mondod, hogy ezek eléggé megírtak. A Lámpás-ban sem improvizatívak?
- A nagy része meg volt írva, de szóltunk, ha igazítani akartunk valamit rajta. Voltak olyan jelenetek, például a hidas, amiben van improvizáció. De ott is már csak a végén, amikor jövünk lefelé a hídról és mondom, hogy megvenném az Országházat. Elindultunk lefelé, és saját magunk szórakoztatására baromkodtunk, és Grunwalsky Feri nem kapcsolta ki a kamerát.
- Ezekhez a szituációkhoz hasonlít a Krétakör Feketeország című előadásában a biztosítékcserélős jelenet is. Az hogyan született meg?
- Az teljesen improvizáció. Mi, akik csináljuk, írtuk-találtuk ki, mint ahogy a Feketeország összes jelenete improvizáció. Ki volt osztva, hogy ez a jelenet szakikról szóljon, és erről elkezdtünk beszélgetni. Nekem, amikor építkezés volt nálunk, az mindig azt jelentette, hogy egy kicsike lyuk lett a gyomromban. Kezdve attól, hogy hívsz egy mesterembert, aki kijön és azt mondja, hogy "Ó, a kurva anyját, ez mocsokszar! Hát ki csinálta ezt az ocsmányságot? Ó... Rettenet." Leleprázza, amit más csinált, majd bejön, leteszi a táskáját úgy, hogy már szét is pattant a konyhakő: "Hopp-hopp, na mindegy, majd megcsináljuk." Már egy tízezres kár a megérkezés pillanatában. Majd a sörösüveg kifolyik valahova, aztán megjön a "faszom Pistike, verjem a szádba, ne a geci ablak alá nyomjad, menj már". Ennél a jelenetnél azt találtuk ki, hogy amikor dolgoznak, abban ne legyen köszönet és káromkodjanak folyamatosan. Hogy úgy beszéljenek, hogy abban ne legyen más, csak faszom, geci, pina, szopd ki, hogy úgy állítsunk össze mondatokat, hogy csak szükség esetén tegyünk bele melléknevet vagy igenevet, vagy azt, hogy "ajtó", a többi négyszáz káromkodás legyen. Szerintem az már egy káromkodásária lett a végén. A valósághoz már nincs köze, mégis ráismersz ezekre a figurákra.
- Van kedvenced a krétakörös darabok közül?
- Nincs egy kedvenc, én ugyanolyan fontos és nagyszerű előadásnak tartottam a Woyzeck-et (a darabot W. Munkáscirkusz címmel játszotta a Krétakör - a szerk.), mint a Siráj-t. Nagyon különböző előadások voltak, mert formailag és mindenben kísérleteztünk. Nyilván elfogult is vagyok. Ha kellene, akkor azt mondanám, hogy Woyzeck, Siráj, Feketeország.
- A Krétakör feloszlása hogyan érint téged?
- Az elmúlt években volt egy nagyon jó közeg, amiben dolgozhattam, szakmailag nagyon komoly hely volt. De a csapat vezetője, Schilling Árpád most úgy gondolja, hogy ő más utakra akar lépni, és keres valamit, amit feltételezem, hogy nem ezzel a csapattal képzel el. Nekem nagyon fontos időszak volt, de mint minden válásnál, van akinek jobban fáj, van akinek kevésbé... Én nagyon szívesen lettem volna még tagja ennek a csapatnak, de tisztelettel elfogadom Árpád döntését. Amikor hívott, örömmel mentem, nem rágtam magam, hogy van még kétezer színész az országban, miért pont engem hív és miért nem a másik 1999-et, úgy gondolom, most is ugyanígy tiszteletben kell tartanom a döntését. Remélem, hogy ami rám ragadt szakmailag ebben a néhány évben, azt máshol tudom majd hasznosítani.
- Meg tudod fogalmazni, hogy ez mi?
- Konkrétan nem tudom, de az együttdolgozás, a csapat. Hogy milyen erővel bír, hogy ha tizenvalahány ember szólal meg és nem egyének. Hogy együtt, mint egy massza milyen erőt tudunk képviselni. A munkarésze pedig, hogy 24 órát kell dolgozni. Nincs soha vége egy munkának, meg soha nincs kész semmi. Illetve amikor már elkészül olyan módon, hogy tökéletes, akkor tovább nem szabad játszani azt a darabot, rögtön abba kell hagyni, mert akkor már nincs kihívás benne, akkor nincs vele dolgod már.
- Ezt a szemléletet valószínűleg elég nehéz átvinni egy kőszínházba.
- Ez társulatfüggő is, de elsősorban egyénfüggő. A kőszínház egy nagy egész, de azon belül is van az adott rendező. Persze minél nagyobb a létszám, annál nehezebb ezt működtetni, de feltételezem, hogy nem lehetetlenség. Nyilván kőszínházban sok más nehézség van, bemutatókényszer, bérletrendszer. Annál nehezebb az ilyenfajta működés, minél üzemszerűbb egy cég, mert emiatt eleve bizonyos lehetőségek nem jöhetnek létre.
- Te hova mész a Krétakör után?
- A Bárka Színházban játszom ettől az évadtól.
- Tehát visszamész (Mucsi Zoltán 1997-től már volt tag a Bárka Színházban - a szerk.)?
- A színészek közül talán egy van, aki már akkor is ott volt, amikor eljöttem, teljesen kicserélődött azóta a csapat. Hogy milyen lesz, az majd kiderül, egy év múlva megmondom neked.
- Miben szerepelsz ebben az évadban?
- A tengerész című kortárs ír darabban, amit Göttinger Pál rendez, a De Sade pennája című kortárs amerikai darabban, amit Szabó Máté csinál, és évad végén a Dogville-ben, amit Anger Zsolt rendez. Ez lehet nagyon jó évad. Már voltam szabadúszó háromszor, most úgy gondoltam, jó lenne valahová tartozni.
- A szabadúszás nem vált be neked?
- A szabadúszás mindig kényszermegoldás. Sokkal jobb egy társulathoz, csapathoz tartozni. A szabadúszás nem kedvez annak, hogy egy csapatban alkotó légkörben hosszabb távon dolgozzon az ember, míg társulatban öt év alatt eljut valahová az ember, fejlődik. Persze a szabadúszásnak meg az az előnye, hogy válogathatsz. Majd kiderül, hogy ez jó döntés volt-e.
- Itt ülünk háromnegyed órája és még nem gyújtottál rá. Hány szál cigit szívsz egy nap?
- Harminckét napja nem dohányzom, amúgy két-három dobozzal. De a gyerekeim folyamatosan csesztettek, hogy ne dohányozzak.
[origo]