Csupán egyetlen előkészítő fázison van túl a furcsanevű Szputnyik Hajózási Társaság Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet – Labor (ha jobban tetszik: a Bodó Viktor fémjelezte társulat), mégis úgy érezték, nem tanulság nélkül való közönség elé tárni ezt a MU Színház újonnan kialakított stúdióhelyiségében (ami valójában egy bérház egyik emelete). S valóban nem az: csupán egy huszonöt napos workshop produktuma (a szervezők a szabályokat, a setlistet és az egyik jelenet színészekre bontott leírását készségesen mellékelik, laikusokat lehengerlő módon), egy majdani esetleges előadás létrehozásának kezdete. Kérdés, hogy mennyire érdekli ez a nagyközönséget; hiszen a bemutatott produktum mégiscsak egy előadás, a szakmán és a drukkereken kívül senki nem tartja számon, hogy ez még nem maga az egész.
Ennek megfelelően két oldalról fogható meg a dolog. Egyfelől ha a készülő előadás részpróbájaként értelmezzük A vágánybenézőt, mondhatjuk, hogy a vállalt feladat sikerült: nem összeálló történetet akart előállítani, a vasút tematikáját feldolgozva, Göttinger Pál rendező a truppal (Fábián Gábor, Tóth Simon Ferenc, Jankovics Péter, Szabó Zoltán, Szandtner Anna, Gera Marina, Koblicska Lőte, Háy Anna színészek, valamint a zenészként közreműködő Keresztes Gábor és Rubik Ernő), hanem – idézve a szabályismertetőt – egy képre kellett ránézniük: mit csinál ott az az ember? Hozzáteendő, hogy a jelenetek kidolgozása, hátterének felkutatása és elemzése a színészek feladata volt, a cél pedig olyan előtanulmány készítése, amely legalább három-négy témát felkínál, amiből felépíthető egy koherens történet, és amihez adekvát stílus és színházi nyelv található. Bízvást állítható, hogy legalább három-négy magként értelmezhető zárt szekvencia készült el, amelyek tovább bonthatóak.
Azonban ha másfelől indulunk el, vagyis az egyszeri produktum befogadását tekintjük alapnak, azt mondhatjuk, hogy a látottak egy már létező, de mára némileg elhalt műfaj, a közéleti kabaré korszerűbb, abszurd elemekkel dúsított, posztmodern változatát hozták létre a készítők. A kabaré, ha jól csinálják, egyáltalán nem alantas műfaj, hiszen a mindennapjainkra, a bennünket testközelben foglalkoztató történésekre reagál, szatírikus-humoros formában. Ezt körülbelül négy, nem klasszikus bohózati jelenetben (Lejózanodás, A jegyvizsgáló, a Berendi, a ferenci főnök és a B. Ignác a hivatalban) sikerült egészen tökéletesen és magával ragadóan kidolgozni, bár a nevetés sokszor nem kirobbanó, hanem a bennfoglalt keserűség miatt bennreked, de mégis sokkal, de sokkal többet jelentenek, mint egy-két kurrens, magát kabarénak vagy bohózatinak nevező, a nézők ösztönigényeinek kiszolgálására felépült ipari röhögéskonszern.
Összességében azt mondhatjuk, hogy mindkét tekintetben láthatunk kifejezetten jó momentumokat, a dramaturgiai hullámvölgyeket, az egy-két kevésbé sikerült jelenetet, a nyilvánvalóan még simítani való hiányosságokat meg viseljük el – mindezzel együtt már ez az előadás is fenntartások nélkül ajánlható. S hogy miért nem színesebb, láttatóbb és olvasmányosabb ez az írás? Mert ez egy csupán kísérlet, egy workshop eredménye. A téma az, hogy vajon lehet-e összetartó, részletezően láttató, magával ragadóan sodró beszámolót készíteni egy társulat workshopján született, eldöntetlen műfajú, besorolhatatlan előtanulmány-kísérletéről, anélkül, hogy lelőnénk a poénokat, illetve elmondanánk mindent, amit láthatunk. Ez most így sikerült.
Forrás: színházajánló.hu
