A tenger hullámzása
Ha valami nagy balszerencse éri az embert, általában az illető meg van győződve arról, hogy nem is jöhetett volna rosszabb időpontban a csapás, illetve arról is, hogy teljesen „érdemtelenül” jutott neki a pech. Hát még ha egy leszokófélben lévő alkoholistáról van szó, aki azért jött haza, hogy segíthesse megvakult – és szintén permanensen részeg – öccsét a mindennapokban. És mindez különösen igaz, ha ezt az embert maga az Ördög vinné el... ráadásul éppen szenteste.
Conor McPherson egy óangol költemény (Seafarer – A tengerész) legendáriumát vette alapul drámája elkészítéséhez, Göttinger Pál rendező pedig ezen keresztül (a színlap sugalmazása alapján) feltehetőleg a meghasonlott és kiégett művész allegóriáját szerette volna elkészíteni, de ehhez sok föltétel hiányzik. Elsődlegesen maga a párhuzam igen erőltetettnek tűnik, másrészt bár Upor László fordítása igen gördülékeny és élőszó-szerű, egészen egyszerűen az ír életérzés nem jön át a szereplők hosszas-hosszas dialógusaiból. Ugyanis Göttinger pontos elemzésen alapuló színészinstrukcióiból a színészek igen rövid idő alatt felépítik figuráikat (nota bene: egészen kiváló produkciót nyújtva, különösképpen igaz ez a feneketlen torkú vak öcsöt, Richardot rendkívül széles eszköztárral, őszinte hangsúlyokkal, hiteles mozgáskoordinációval kiteljesítő Mucsi Zoltánra, de Ilyés Róbertre, Dévai Balázsra, Gados Bélára és Kálid Artúrra is), és ezután hosszasan egyszerűen csak állunk, mint néhány szál deszkán a hajótörött: kétségbeesve törjük a fejünket, hogy miről lesz itt most szó, keressük a lassan csordogáló sztorit.
Szenteste napján csöppenünk bele a két testvér, Sharky és Richard alkoholgőzös reggelébe, Sharky megpróbál emberi körülményeket teremteni a világtalan öcs lakásában, nemigen megy neki, Richardnak kizárólag a pián jár az esze, majd felbukkan a kissé tesze-tosza Ivan is, Richard barátja, és egy felvonás alatt elindulnak a városba, hogy aztán visszatérjenek, s beállítson hozzájuk Sharky volt nejének jelenlegi pasija, Nicky egy feltűnően elegáns úrral, Mr. Lockharttal, majd elhatározzák, hogy az estét kedélyes pókerezéssel töltik. Csakhogy Mr. Lockhart (ugye, értjük: lezárt szív) közli Sharkyval, hogy a lelkéért jött, merthogy huszonévvel ezelőtt a börtönből való kiszabadulásáért cserébe éppen ezt ajánlotta neki. Mégpedig pókeren fogja elnyerni a lelkét: ha Mr. Lockhart nyer, Sharky megy vele a kikötőbe.
A dráma tulajdonképpen egyetlen, tényleg kiszámíthatatlan és jól fölépített poénra épül, és jó néhány szellemes dialógus és mozzanat van az előadásban, de bizony elég sokan „pihentették a szemüket” közben, mert egyes pontokon kifejezetten rádiójátékba vált át a játékstílus: a szereplők üldögélnek egymással szemben, és folyik a trécs. Szép lassan lecsorog a színpadról, és megágyaz a kellemes elszenderedésnek. Sebő Rózsa díszlete kedvez az akciónak: a számtalan lépcső, amelyeken a szereplők (főként Sharky) föl-le szaladgálnak, hullámzó jelleget kölcsönöz az előadásnak, és ez a hullámzás – ha már a Tengerenről van szó – gyakorlatilag lefesti az előadást magát is: érdekes és érdektelen, feszítő és lanyha pontok váltakoznak folyamatosan. A hiba oka talán a dramaturg hiánya: kellett volna valaki, aki racionálisan le tudja választani a szövegtestről a rengeteg felesleges, sehová sem vezető és semmit nem jelentő részt, aminek a segítségével egy feszes, izgalmas előadás kerekedhetett volna. A színészek produkciója és a szellemes befejezés ugyan némileg tud kárpótolni sok mindenért, de sajnos ki kell mondanunk: a tehetség energiájának elaprózása, szétfolyatása, koncentrálatlansága az előadásban rejlő lehetőség elvesztése miatt is sajnálatos. Erre ne koccintsunk. Igaz, Richard, Nicky és Ivan megteszi helyettünk is, sokszor. ► (ugr)