TÁP Színház: Kurátorok / 7. Nemzetközi Kortárs Drámafesztivál
2008.11.30.
Sokat markol a TÁP Színház legújabb megaprojektje, a Kurátorok. A hatalmas dzsembori helyszínéül szolgáló, ezúttal szűkösnek tűnő Tűzraktérban egymást tapossa rengeteg színházrajongó, jelentős és kevésbé jelentős író és rendező, és megszámlálhatatlan színész. RÁDAI ANDREA KRITIKÁJA.
A nagyszabású vállalkozás keretében Vajdai Vilmos tizenhat írót és tizenöt rendezőt kért fel egy-egy, a színházak számára is a túlélést biztosító kuratóriumokról szóló jelenet megírására és színpadra állítására. A legkülönfélébb karakterű és pályájuk más-más szakaszán tartó alkotók hosszú listáját tekintve a néző a magyar színházi élet sajátos mustráját várhatta egy izgalmas és fontos kérdéseket feszegető téma mentén. Azonban a Kortárs Drámafesztiválon tartott bemutatón csak kevés igazán kiemelkedő produkciót láthattunk, és a merész vállalkozás iránti minden tiszteletünk és kalandvágyunk szép lassan elpárolgott az előadás kaotikus öt (!) órája alatt.
Az eredeti terv szerint – a jelen cikk írásakor a társulat honlapján még mindig ez az információ szerepel – a nézők nem nézhettek volna meg minden jelenetet, vagyis vállalniuk kellett volna saját döntésük felelősségét, vagy fejet kellett volna hajtaniuk a szervezők akarata előtt. Ez a terv rövidebb előadással és egyfajta interaktív akadálypályával kecsegtetett, ehelyett azonban három teremben szimultán folytak a jelenetek, s a színek (kék, piros, sárga) szerint három csoportba osztott nézőknek mindet végig kellett (vagy lehetett) nézniük. Ráadásul a jelenetek többsége jóval meghaladta a Vajdai által is szívesen emlegetett, a mai társadalom koncentrálóképességének időtartamát jellemző YouTube-hosszúságot. A Radikális Szabadidő Színház „túravezetői” pedig hasztalan igyekeztek a csoportok mozgatását zökkenőmentesen lebonyolítani: jómagam lemaradtam a Mundruczó Kornél rendezte Nyitó Plenáris Ülésről, s a sárga csoportba került ismerőseimet például addig várakoztatták egy szobában, míg tanácstalanságukban hazamentek.
Az előadás egészét tekintve pozitívum, hogy a Kurátorok bemutatásának alkalmából nagyrészt nem a tuti megmondására kihegyezett publicisztikák, hanem a kultúra és az állami pénzek kényszerű összefonódásának abszurditásáról szóló jelenetek íródtak. A termek közötti vándorlás helyszíneit is belengi a bizarr hangulat: a falakon színes mappák lógnak, bennük pornómagazinokból kivágott képek, s a lépcsőházban hatalmas, „Határidő” feliratú poszter áll a közlekedők útjában.
Rituális öngyilkosság, időutazás, elrabolt, pszichiátriai intézetbe került, Darth Vader alakját öltő és mennyei kurátorokon keresztül ismerkedhet a néző a két oldallal: a szűkmarkúan osztott pénz miatt félmegoldásokra kényszerülő alkotókkal és a döntés kényszerét szorongással vagy a hatalmaskodás eszközével megélő pénzosztókkal. Az abszurd köntösben – és a jelenetek nagy számát tekintve szükségszerűen – olykor az unalomig ismétlődnek a magyarországi színház helyzetét jellemző elemek: az összefonódások, a mutyizás, a korrupció, a soha el nem olvasott vagy sikertelen pályázatok, és a saját pályázatukat bíráló kuratóriumi tagok. Örvendetes viszont, hogy a másik oldal is frocliztatik: a pályázati pénzekért mindenre képes, vagy a művészetüket mindenáron a közönségre kényszerítő, esetenként fél-, azaz rossz megoldásokkal megelégedő alkotók sűrű lila ködben tengetik mindennapjaikat.
Míg egy efféle előadásnál törvényszerű, hogy a jelenetek között legyenek jók és kevésbé jók, az már magyarázatra szorul, hogyan kerülhettek a Kurátorokba érdektelen szövegeket ledaráló produkciók. Komoly probléma az is, hogy kevés élő néző (és színész) akad, akinek leragadó szemhéját hajnali kettő után is felfeszítené akár minden idők legjobb előadása. Vagyis a minőség észlelését természetesen a sorrend is befolyásolja. Így még viszonylag ígéretesen indul a „Grecsó-szoba” szekciója a kurátorasszonyt elrabló, kortárs formációkat parodizáló táncosokkal (író: Tasnádi István – rendező: Bozsik Yvette). A Bársonyterem szekciójában láthatjuk a jelenetek krémjét és a legváltozatosabb színházi eszközöket. A Keresztapa című film egyik híres jelenetét szinkronizálta újra Bezerédi Zoltán és Fodor Tamás, a vérfertőzés témáját cukisággá finomító, a támogatásért meghunyászkodó művész és a 20 %-kal megelégedő maffiavezér (Galambos Attila – Vajdai Vilmos). A Szecsuáni vérengzésben (Háy János – Horváth Csaba) az Oroszlánkirályt kedvelő és elánnal előadó kuratóriumi elnök színházak lebontására ír ki pályázatot, melynek megvalósítását egy alternatív társulat – nem lévén saját játszóhelyük – önmaga rituális kivégzésében látja. A Kovácsoltvas pelenka című pályaműben (Vinnai András – Vajdai Vilmos) egy arisztokratikus és egy izgága kuratóriumi tag utazgat az időben, hogy a megvalósult produkció, a premier felől ítélkezzen a pályázatokról. Az utolsó szekcióban már csak a filmtörténet alakjait (például Joker, Darth Vader és Taki bácsi) magukra öltő kuratóriumi tagok kizárólag nyulakról szóló pályázatok közti vergődése győzi le a fáradtságot – úgy-ahogy.
A Záró Plenáris ülésen (Schilling Árpád – Gáspár Máté) idős hölgy olvassa fel a Gáspár és Schilling nevében írt, az alkotás szabadságával és pénz általi korlátoltságával játszó szöveget. A néni nagy igyekezettel, olykor akadozva olvas. Az ítélet kérlelhetetlensége, a szöveg bürokratikussága és a keresetlen egyszerűség furcsa, feszült játékának vagyunk tanúi. Tűrőképességünk legvégső határán.
A támogatás adatait és kapcsolódó cikkeinket a 7. Nemzetközi Kortárs Drámafesztivál gyűjtőlapon olvashatják.
Szerző: Rádai Andrea
