Conor McPherson: Tengeren - Bárka Színház
Göttinger Pál rendezése leplezetlen szemérmetlenséggel intéz támadást a nézői könnycsatornák és rekeszizmok ellen. A fiatal rendező munkája nyomán sablonkép rajzolódik ki Írországról (whiskey-vel, Guinsess-szel, ír kávéval), szociográf gyorsfotó, realisztikus tabló. Az előadás alapján a néző leginkább arról bizonyosodhat meg: Göttinger vonzódik az ír kultúrához, és a Bárkán sallangmentesen kiosztható McPherson darabja.
A drámaszövegben is, Göttinger elgondolásában is ott rejlik egy formátumos előadás lehetősége. A produkció helyenkénti közhelyessége épp az önmagában mérhetetlenül szimpatikus, de ez esetben testet ölteni képtelen rendezői ambícióból fakad: hiteles világot sztereotípiákból felépíteni. McPherson munkája karácsonyi életképbe oltott, alulstilizált Faust-történet: a főhős, Sharky évekkel korábban a börtönből való szabadulásának fejében eladta lelkét az ördögnek, aki most jussát követeli az ír karácsonyéjben. A szálakat egy vak és alkoholista báty, valamint két részeges cimbora szövi sűrűvé.
A Tengeren - a szerző első „drámaszerű" drámája, tudjuk meg a kiváló műsorfüzetből Upor Lászlótól, a darab fordítójától - ügyes kézre, remek íráskészségre vall. A darab szövege mindenestül színházi: színpad- és színészbarát, még ha olykor szét is folyik, vagy ismétli önmagát, nehézkesen exponál, tehát: erőskezű dramaturg után kiált. Legnagyobb problémájának (a magyarországi bemutatón) a referencia-hiány látszik - egyfelől: mi az, amit korunk magyar nézőjének ez a szöveg, ez a történet, ezek a karakterek jelenthetnek vagy üzenhetnek; másfelől: létezik-e (kell-e, hogy létezzen), megeleveníthető-e, létrehozható-e valamiféle közös tudás „az írekről", amelynek fényében a darab (vagyis McPherson) önreflexív humora érvényesülhet. A Katona Koccanásában például több mint öt esztendeje nevetheti az ember saját országának típuskaraktereit - de hogyan ismerhetnénk rá arra, amit mindeddig sosem láttunk?
Elvitathatatlanul szórakoztató, amint az öt darabbéli figura alkoholmámorban fetreng, whiskey-zik és pókerezik, időnként hajléktalanok ellen indít hajtóvadászatot, de nem teremtődik meg a „Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!" önironikus légköre, vagyis nem válik a játék cinkos részévé a közönség. Maradhatna tehát alkotói részről szándéknak, üzenetnek, befogadói részről élménynek, megfejtendő tapasztalatnak a vergődő főszereplő nyugtalan önmarcangolása, az életnek nevezett földi pokol őrjítő céltalansága, ám mindez jobbára szervetlen rátétként nehézkedik az előadás talán túlságosan is komikusra hangszerelt alaphangjára. A Bárka bemutatója így képtelen átadni a McPherson-darab hangulatát meghatározó, a háttérben meghúzódó homályos, titokzatos keserűséget - melyet egy ugyancsak baljós kedélyű óangol vers éléről kölcsönzött eredeti cím (The Seafarer) is sugall.
Kiváló alakítások dicsérik ugyanakkor Göttinger remek színészvezetői munkáját. A tragikus színezetű karakterjáték, a „sorsozás" Ilyés Róbert színészetének tipikus sajátja, alakítása helyenként fel is villantja, miként lehetett volna megkeseredett, „már halálom is hasztalan" Sharkyja komoly és jelentős alakítás egy komoly és jelentős előadásban. Jó útra térni akaró figurája (fél)idegen a produkció világában: nagy, súlyos hallgatásokkal páros koncentrált jelenlétével felette áll az alkoholmámorban nyüzsgő mikrokörnyezetnek, de egyúttal benne is áll ugyanebben a miliőben: a kitörni igyekvés nem azonos a kitöréssel. Robusztus ember, sok lélekkel - Ilyés utoljára Zalaegerszegen mutatott ilyen kiváló színészi formát.
Méltó párja a vak báty szerepében Mucsi Zoltán. A színész jellemző hördüléseit-bődüléseit tökélyre fejlesztette, s most vakot játszva kisfiús bájjal koronázza. Figurájának védtelenségét agresszióval pótolja, így tehát - a színlap szavaival - „[v]akon is alfahím", és valóban: felvonáshosszat egyhelyben ülve mozgat és ural mindent és mindenkit, olykor számítón maga indul cselekedni, de csak hogy szánalmat keltsen. Bámulnivaló Mucsi páratlanul testtudatos színészete: a vakságot folyton maga elé meredő tekintettel jelzi, de botlásai, csúszkálásai, talán a szaloncukorpapírt elhajító mozdulatai is tudatosságot, végiggondoltságot, magabiztos technikai tudást sejtetnek. A jelzőkkel fukarkodni fölösleges: immár újabb alakítás bizonyítja, hogy Mucsi Zoltán jó színészből nagy színésszé érett. Zárt eleganciájából egyre inkább kivetkőzik az ördög szerepében Kálid Artúr, saját kisstílűsége fon egyre szorosabb hurkot Nicky (Dévai Balázs) nyaka köré, együgyű és joviális mosolyával hol jobban, hol kevésbé profitál a koncból Ivan (Gados Béla).
Az emberben fel-felvillan egy-egy kép: apró teáskanna Ilyés hatalmas kezében, az öccse faragatlanságáért exkuzáló Mucsi, Kálid harminckét fogas mosolya mogyoróbarna előkelőségében. Aztán legfeljebb még kedve támad whiskey-zni, de talán már azt is csak emígy: viszkivel.
forrás: http://www.ellenfeny.hu/
