HÁNYÓDÓK
Conor McPherson: Tengeren
„A lélek sajog mellem bástyája mögött,
elmém kóvályog a tenger fölött,
folyton kóborol a cethal hona fölött
s a szárazföldön, s visszaszáll hozzám égve…"
(A tengeri hajós – fordította Weöres Sándor)
A színmű angol címe (The Seafarer) arra a VII–VIII. századi óangol hajósénekre utal, amit ma körülbelül úgy érthetnek a szigetországiak, mint mi az Ómagyar Mária-siralom eredeti szövegét. Sokan lefordították mostani fülek számára, többek közt Ezra Pound, s beleéreztek és beleéreznek mindenfélét az elemzők. Sokak szerint ez a 124 sor a férfiúi elhivatottságot és/vagy alkotói kínokat birtokló lelki hontalanok panaszos imája egyenest. Igaz, ami igaz, a mű fájón érzékletes leírás a rideg hajóséletről, az éhségről, a jégpikkelyekkel borított test fájdalmairól, a magányról és az öregségről. A lélek, megvetvén a földi gazdagságot, vacogó istenfélelemben jelzi készenlétét a testi elmúlásra. Vigaszra ok csak egy van: „Áldott, aki alázatos: kegyelem száll rá majdan a mennyből…"
A Bárka Színház karácsonyi bemutatója közönségbarát, mi több, színészbarát darabra épül.
Az 1971-ben született, göndör, vörös, szemüveges ír fiatalember mára már világhírű szerző, s vitathatatlanul képességes ember. Amihez nyúl, tegye azt íróként vagy rendezőként, színházi vagy filmes területen, az „arannyá válik", kasszasiker lesz. Még csak 26 éves, amikor a Lerohadás (I Went Down) című ír–angol–spanyol film forgatókönyvével megérkezik a nagyvilágba, s rá kis időre, 2000-ben már mint író-rendező készíti el a Sósvíz (Saltwater) című filmet, ami Panoráma-díjat kap a berlini filmfesztiválon. Színházban is sikerrel rendezi saját műveit. Ezt a mostani darabját 2006-ban mutatta be a londoni Nemzeti Színház, s a Broadway után már egy washingtoni bemutatón is láthatja Amerika.
Mi a Londonban is gyakornokoskodó Göttinger Pál rendezőnek és Upor László műfordítónak, no meg persze a rugalmasnak és frissnek tűnő Bárkának köszönhetjük ez érzelemteli játék gyors honosítását. Véletlenül épp azzal a Hajónaplóval nem volt találkozásom, amelyben ezt a bemutatót hírelik, de el tudom képzelni, milyen adatgazdagon és milyen gondosan vezetik föl a produkciót Bérczes Lászlóék, hiszen a Hajónapló még ebben a kicsinyített formájában is ünneppé képes tenni egy színrevitelt. (Sőt, megtévesztő szeretettel képes tálalni egy-egy ziláltabb premiert is.)
Az est jól kezdődik és jól végződik, s csak talán húsz perccel hosszabb a kelleténél. Upor László fordítása öröm a fülnek, öröm a színésznek, gazdag és leleményes, de nincs benne semmi magakellető csináltság. Néprajzi – vagy hogy korszerűbb legyek –, kultúrantropológiai akció-tanulmány a szövegkönyv. Ez egy létező nyelv. Velünk élnek az így szövegelők. A gorombaságok költőien alpáriak. S bár kicsit sokat utalnak a játékban különböző testnedvekre és végtermékekre, sikerül elkerülni a magát korszerűnek gondoló kortársi váladékszínház olcsó megoldásait. Mindehhez persze színész kell és rendező.
Göttinger Pál a fiatal rendezőnemzedék legmuzikálisabbnak tűnő képviselője. Ascher Tamás és Székely Gábor előadásainak verbális-akusztikus partitúrája, Novák Eszter legszebb jeleneteinek felépítettsége jutott eszembe már a Kisvárdán látott – s később Miskolcon nézői fölháborodást kiváltott székelyudvarhelyi Love & Money előadásán. Göttinger nagyszerűen érzi a színészeit, tudja, hogy milyen hangszerből mit lehet kihozni, és persze, érezhetően „tud kottát olvasni".
Jól olvas darabot a kellőképpen járhatatlan és lakhatatlan díszletet tervező Sebő Rózsa is, aki valami odúval keresztezett, sokszintű, üreges hodályt tervezett a játékhoz. Azt már nemigen lehet tudni, rendezőnek vagy tervezőnek köszönhető-e, hogy hibátlan helyen van minden kis szemét ebben a térben. Még nem is igen láttam olyan előadást, amit ilyen boldogan szolgáltak volna a tárgyak. Üvegek, magányos bögrék, cipőtalpra ragadó kis csokipapírok élő kollégái az öt remek színésznek. Akik közül mindenki hoz újat saját eddigi színészi gyakorlatával összevetve, s mindenki kamarazenekari játékosként is önmaga legjavát nyújtja. Telített, gazdag este ez.
És akkor most csak rá kell térni a szövegkönyvre. A történet nagyjából annyi, hogy Sharky (Ilyés Róbert), a világban hol szárazföldön, hol vízen hányódó örök lúzer karácsonyra hazatér megvakult bátyja, a valaha ablaktisztítóként dolgozó Richard (Mucsi Zoltán mesteri alakítása) kaotikus rendetlenségű, bűzös otthonába, Dublin egyik északi kerületének legzordabb részére. A pár nap óta absztinens Sharky ott találja világtalanná lett testvére egyik ivócimboráját, az ilyen szívszorítónak még sose látott Gados Béla által játszott, az igent is nemnek mondó, zsibbadó aggyal vegetáló, félvak Ivant is, aki a whiskey és a guiness ködében botorkálva még a szemüvegét is elrakta maga elől valahová. Az ünnep kellően kétségbeejt mindenkit. Ráadásul Richard ad a formára, s a buli kedvéért meghívja a Sharky hajdani feleségével élő Nickyt, inni meg kártyázni. Nicky (a most Nagy Ervin dinamizmusával indító, új oldalát mutató Dévai Balázs) magával hoz egy fura pasast, aki rászáll Sharkyra. Annak eddigi életéből hoz fel bűnöket, ballépéseket, s emleget egy hajdani, börtöncellabeli fogadást, aminek értelmében Sharky az adósságát – akkori szabadulását – egyszer majd vissza kell fizesse neki. Az az egyszer – az most van, mondja. Leülnek pókerezni. Sharky kivonná magát mindenből, végül mégis inni kezd újra, s beáll a játékba is. A súlyos jelenlétű Ilyés Róbert végre igazán neki való szerepben viszi a hátán a jeleneteket. Az idegen, Mr. Lockhart (a szerep problémáit nagyvonalúan kezelő Kálid Artúr) játszik, s nyer. S miközben az emlékek fölemlegetésével földbe tapossa a már úgyis padlón lévő Sharkyt, nagy monológot ereszt meg a tengeren hányódás kínjairól, a magányról és a reménytelenségről. Vicc nélkül jelenti be, mikor négyszemközt maradnak: a lelkedet akarom. (Ez az előadás legelvékonyodottabb pillanata tán.) Játsszunk! Indul az utolsó pókercsata, és Sharky el is veszti a lelkét, tehát végképp az ördögé az immár. Indulnia kell, ki, a „tengerre". Ám ekkor előkerül az eddig nem talált szemüveg, és a félvak Ivan meg az egészen vak Richard, akik ketten egyek voltak a kártyajátékban, az utolsó pillanatban fölfedezik, hogy meg sem nézett kártyalapjaikon mi áll. Nem az ördögi idegen nyert, hanem ők. Sharky némán áll a ráomló kegyelem súlya alatt. A jelenet bravúros ügyességgel van megírva és megrendezve. Szélzúgás és tengermormolás is megtette a magáét. Karácsonyi katarzis föllebegő rájája csapja szíven a közönséget. Nincs védekezés.
Nem tudható, hogy a szerző milyen megoldásokat alkalmaz saját darabján munkálkodva. A papíron olvasható történet két lehetőséget biztosan kínál: vagy melodramatikus misztériumot vagy egy párbeszéd-póker köré épített cseles lélektani krimit lehet belőle alapszinten előállítani. A Bárkában a misztérium győz, méghozzá rögtön, amikor az ördög tényleg ördögként mutatkozik be. Nem ugrat, nem viccel, így Sharkynak sincs módja tenni semmit. Pedig a gonoszabb néző még az ördög esetleges likvidálását is képes lenne elképzelni. De Sharky ebben a játékban rögtön vigyázzba áll a rémülettől, nem lassacskán szédül bele a játék vadabb részébe.
Ha ez a választott út, akkor valahol húzni kellett volna a szövegből, mert így bizony biceg a mitológiai hierarchia. Mr. Lockhart hosszan panaszkodik önnön helyzete miatt. Miféle egy ördög az, akit zavar, hogy még a Teremtő is rosszul van tőle? Mit panaszkodik itt egy bukott angyal? Ha szenved, oda a misztérium, ha nem szenved, oda a dráma. Mr. Lockhart története nincs megépítve ebben a produkcióban, és ez rendezői döntés miatt van így, a gond nem a kiválóan játszó Kálid Artúr számlájára írható.
Mindez azonban nem változtat a végeredményen. Ez a humorral és szeretettel teli előadás megemeli még a gyanakvók lelkét is. Igen. Jó lenne hinni, hogy megússzuk.
GABNAI KATALIN
