Beszélgetés Zrinyi Gál Vincével színházról, KoMa-ról, függetlenségről

Írta: Herczeg Anna

2009. április 12. vasárnap, 20:06

Hogy sikerült a tegnapi bemutató Nyíregyházán?

Zrinyi Gál Vince: Azt hiszem, hogy jól. Nehéz kérdés, mert ez egy gyerekelőadás. Mindig-mindig más attól függően, hogy milyen osztályok jönnek el megnézni. Hogy milyen kedvük van, vagy hogy milyen óra helyett jönnek ide… Mondjuk ezt játszani leginkább, felnőtteknek és gimnazistáknak kéne.

A Líra és Epikát?

Zrinyi Gál Vince: Igen, mert Varró Dani és Szabó Bori miatt olyan poénok vannak benne, amin egy felnőtt az elejétől a végéig sírva tud nevetni. A gyerekek, pedig nagyon szeretik az előadást, de a szöveg finomságai nem feltétlenül jutnak el hozzájuk. Ez azért normális, mert bizonyos finomságai még hozzám sem (mosolyog). Varró Dani annyira lazán bánik a szöveggel, hogy az ember első hallásra azt hiszi, hogy nincs benne semmi, közben, pedig ott van tíz olyan poén, amit nem veszel észre, csak egy hosszabb elemzés után, mert annyira finoman van elrejtve.

Visszakanyarodva a történet elejére; hogy indultál az egyetem után?

Zrinyi Gál Vince: Ötvös Andrissal találtuk ki, hogy megnézzük, milyen lehet összehozni egy társulatot. Csak eljátszottunk a gondolattal. Nyár volt, beszélgettünk emberekkel, és ebből lett ez: a KoMa. Az volt nagyon izgalmas az indulásban, hogy elképesztően akartunk valamit. Azt gondolom, hogy ennél sokkal több nem is volt benne, akkor még nem volt se koncepció, se bármilyen gondolat (nevet).

Kőszínháznál nem is játszottál?

Zrinyi Gál Vince: A Vígszínházban játszom még most is egy darabban, amiben negyedikben kezdtem; ez a Száz év magány. Ez abból a szempontból volt hasznos, hogy jó kapcsolatba tudtunk kerülni Hegedűs D. Gézával. Ő mind a mai napig egy nagyon meghatározó ember számomra. De ennyi volt a kőszínházas tapasztalatom.

Engem ez érdekel nagyon: egy kőszínház világa összehasonlítva a független társulatokéval.

Zrinyi Gál Vince: Először is, szerintem a kőszínház egy nagyon fontos dolog és úgy gondolom, hogy e nélkül nagyon nehéz színházat csinálni.

De ti is úgy csináljátok.

Zrinyi Gál Vince: De ezt nagy általánosságban mondom. Ha nem lennének kőszínházak, csak független színházakkal nagyon kevés emberhez jutna el a kultúra. Pusztán a méretei miatt.

Talán a minőség más, nem?

Zrinyi Gál Vince: Valóban, sok színház mutat be olyat, ami az én ízlésemnek nem felel meg, de ez nem egy abszolút minőség. Ugyanakkor, ha az összes független színházat megnézzük, amiből rengeteg van, ott arányaiban jóval több gagyi kerül a nézők elé. Tehát azt gondolom, hogy ilyen szinten nincs ez összefüggésben.

Ami miatt mi a KoMa-t csináljuk, az az, hogy lényegesen szabadabbak akarunk lenni, mint egy kőszínházban lehet egy színész. Úgy gondolom, a színész talán több annál, mint hogy áll egy próbatábla előtt és azt nézi, hogy most ki van-e írva vagy sem. Engem az a fajta színészet érdekel jobban, ahol az ember a saját véleményét akarja elmondani. Ahol nem megpróbál beleilleszkedni egy rendező vagy egy igazgató gondolatvilágába és az ő kedvenc előadásaiba, hanem mindenki saját mondanivalóval rendelkezik, és ezt összerakva próbálunk meg darabokat találni és előadásokat létrehozni. Sokkal nehezebb, de sokkal izgalmasabb feladat.

Ez a függetlenség nem lehet könnyű. Hogy tudjátok fönntartani magatokat?

Zrinyi Gál Vince: Természetesen nagyon nehéz és sokszor rossz. Nem tudnánk működni, ha nem lenne az a rengeteg ember, aki segít. Akár a befogadó helyekre gondolok, mint a Városi Színház Kht. vagy tavaly a Gödör, vagy a legelején a Bakelit volt. Különben pedig van egy SummArt nevű cég, aki segít minket, ez egy alapítvány, ami kifejezetten kultúrát támogat. A kiindulópontja ennek az egésznek, hogy olyan emberek, akik megtehetik, pénzt tesznek be az alapítványba, amit aztán továbbosztanak kultúrára. Ez egy fantasztikus kezdeményezés és elképesztő, hogy ilyen létezik.

Ti saját magatokat hova soroljátok?

Zrinyi Gál Vince: Én azt szeretem mondani, hogy független színház. A hivatalos megnevezése is valami olyasmi, hogy állandó hellyel nem rendelkező független színházi társulat. Van, aki alternatívnak nevezi, én azt azért nem szeretem, mert rögtön valami negatívat jelent az emberek fejében. Mindemellett a független szó is kamu, mert az államtól nagyon is függünk. Így aztán nem vagyunk függetlenek, de azért jó azt hinni, hogy azok vagyunk. (nevet)

És miért pont kortárs magyar dráma?

Zrinyi Gál Vince: Ezt még Máté Gábor ajánlotta az egyetemen, mint koncepciót. Emellett én nagyon fontosnak tartom, hogy egy színész a saját véleményét mondja el; ez a kortárs magyar szövegeken keresztül talán még egyszerűbb, mert egy olyan ember írta, aki szintén itt él mellettem. Így aztán megkerestem Lőkös Ildit, aki az Új Színházban dramaturg és gyakorlatilag minden mai magyar szöveggel találkozik, hogy segítsen. Ő adott rengeteg írást, ebből választottuk ki Garaczi Laci Plazmáját, ami nagyon aktuális és egyben közhelyes problémákról beszél, de mégis olyan nyelven szólal meg, hogy bárki nagyon jól tud rajta szórakozni, és ha akar, találhat benne mélyebb mondanivalót. Ezért szerettük meg nagyon a darabot, és igazolta is magát.

A Sirályban az előadást követő beszélgetésen mondtátok, hogy a Plazmában magatokat rendeztétek. Érdekes belegondolni, ahogy ez működik.

Zrinyi Gál Vince: Ez a Plazmában volt így először és utoljára, sajnos. De vissza fogjuk hozni ezt a rendszert. Mert abszolút működőképes. Most ezzel akarok kísérletezni sokáig. Nem azért, mert rossz rendezővel dolgozni: Göttinger Palival, Tasnádi Istvánnal, Vékes Csabával mind jó volt a munka, de nagyon jó magunkban dolgozni. Az mindig izgalmas, mikor egy csapat maga kell, hogy létrehozzon valamit, maga kell, hogy konszenzusra jusson. Én sem hiszek a színházon belüli demokráciában, de mégis kísérletezni vele, egy nagyszerű feladat. Nagyon érdekes konfliktusokat tud szülni és nagyon izgalmas, hogyha aztán sikerül megegyezni. Akár úgy, hogy valaki kiválasztódik a csapatból, akár úgy, hogy többen választódnak ki, vagy tényleg sikerül egyezségre jutni.

Ki a célközönségetek?

Zrinyi Gál Vince: Mindenki. Akit érdekel. Most különben pont az foglalkoztat, hogy hogyan lehet olyan embereket megszólítani, akik egyébként nem nagyon járnak színházba.

A fiatalokra gondolsz?

Zrinyi Gál Vince: Nem csak fiatalokra. Bizonyos rétegekre. A fiatalok meg az idősebbek között is akad bőven, aki nem jár színházba. Ma már elképesztő sok a lehetőség, amivel ki lehet kapcsolódni, a színház meg macerás. Pénzbe kerül, el kell menni valahova, ott viselkedni kell, néha még meg is kell érteni, mert érthetetlen meg színes meg férfi játssza a nőt... Én ezt mind-mind értem. Éppen ezért olyan témájú darabokat szeretnénk létrehozni a KoMa-val, amik aktuális eseményeket dolgoznak fel. Arra gondolok, hogy mi van akkor, ha van egy színház, ami azt mondja, hogy nem a Hamletre kell eljönni, hanem arra, amit a Fókuszban vagy a Blikkben látsz.

Mint a Feketeország.

Zrinyi Gál Vince: Olyasmi, mint a Feketeország vagy Halász Péter hírszínháza. Amihez igazán jó lenne hasonlítani, az Jean Villard színháza. Azért furcsa, hogy őt említem, mert bizonyos szempontból teljesen elavult. Ő az ötvenes években működött és kizárólag klasszikusokkal foglalkozott; más részről viszont egyáltalán nem az, mivel az ő célja is valami ilyesmi volt: a nyitás. Hogy a színház ne egy elit kikapcsolódás legyen, hanem az embereké, és ne csak a kikapcsolódásuk, hanem a nevelésük is.

Meddig akarjátok csinálni?

Zrinyi Gál Vince: Most két éve működik a KoMa, és úgy látom, hogy érdemes hosszútávon gondolkodni ebben az egészben. A legelején csak azért kezdtük el, hogy legyen, és csak a Plazmáig terveztünk, aztán utána lesz, ami lesz. És mivel nem terveztünk, így nem lett semmi. Idénre viszont már előre vázoltuk az egész évet, úgyhogy ez már az ötödik bemutatónk volt ebben az évadban. Ez jelenleg a hosszú távú terv: vagy bebizonyítani, hogy ezt lehet csinálni, vagy azt, hogy nem és akkor kitalálni valami mást.

forrás: http://szin-jatekos.hu/