a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanárával, egykori rektorával, a Katona József Színház és az Új Színház egyik alapító tagjával. A Tanár Urat a Színművészeti Egyetemről (egykori főiskoláról), tanári karrierjének kezdeteiről, a tanításról alkotott elképzeléseiről és tapasztalatairól faggattam a Vas utcai kis szobájában.
V. A:: Mikor és hogyan kezdődött a tanári karrierje?
Sz. G.: 1968-ban végeztem a főiskolát és már 1969-ben, akkor még csak gyakornokként. Volt osztályfőnököm, Major Tamás megengedte, hogy bejárjak óráira, majd 1971–72-től előbb tanársegéd, később adjunktus lettem… és így tovább.
V. A.: Mi volt az oka, hogy tanítani kezdett?
Sz. G.: A főiskola után Szolnokra kerültem, ahol rövid idő múlva a színház főrendezője, nem sokkal később igazgató-főrendezője lettem. Az itteni munkám mellett folyamatosan, hetente több alkalommal tettem meg a Szolnok–Budapest utat, hogy részt vehessek Major óráin. Major mellett maradni számomra egyet jelentett azzal, hogy tovább tanulhatok tőle. Akkortájt rendezőknek tartott kurzust. Tanársegédjeként a következő két osztályába hívott. Tanítványok többek között: Básti Juli, Bezerédi Zoltán, Csonka Ibolya, Derzsi János, Eperjes Károly, Máté Gábor. Később Zsámbéki Gáborral együtt indíthattunk színészosztályokat. A tanítványok közül néhányan: Bertalan Ágnes, Csányi János, Ilyés Róbert, Kaszás Gergő, Lengyel Ferenc, Majzik Edit, Molnár Erika, Söptei Andrea, Stohl András, Varga Zoltán.
Zsámbéki és én látszólag különböző személyiségek voltunk, de a lényeget tekintve szinte mindenben hasonlóan gondolkodtunk. Megpróbálom meghatározni a kettőnk karakterében lévő eltérést: ő játékosabb, fantáziadúsabb, én talán mélyebb, de nehézkesebb voltam. Most is úgy gondolom, hogy ez a különbözőség jó alapul szolgált a közös munkához.
Később, 1990-ben indítottam első rendező osztályomat: ide járt Bagossy László, Bal József, Hargitai Iván, Harsányi László, Novák Eszter és Simon Balázs. Majd a második rendező osztályom: Bodnár Zoltán, Dési Szilárd, Forgács Péter, Réthly Attila, Rusznyák Gábor, Schilling Árpád. Közben tanítottam a Babarczy-féle rendező osztályban (Koltai M. Gábor, Bodó Viktor…), Szinetár Miklós zenés rendező osztályában (Harangi Mária, Szabó Máté…). A 2002-ben indult utolsó rendező osztályom hallgatói voltak: Dömötör András, Funk Iván, Göttinger Pál, Hollós Gábor, Molnár-Keresztyén Gabriella, Tóth András.
V. A.: Legutóbb nem indított osztályt, de most is rendszeresen tanít az egyetemen. A tanítványai közé tartoznak a most negyedéves színészek, másodéves dramaturgok és a harmadéves rendezők is. Azért kezdett el tanítani, hogy Majortól tanuljon. Aztán megszerette a tanítást….
Sz. G.: A hallgatóktól is sokat lehet tanulni. Rajtuk keresztül ismerhető meg a generációk változása és az is, ahogy változik az iskolához és a szakmához való viszonyuk. A korábbi generációk elszántabban érkeztek ide. Élet-halál kérdés volt, hogy felvegyék őket, és ha ide kerültek, olyan fanatizmussal, olyan konoksággal dolgoztak, ami ma már a hallgatók többségét nem jellemzi.
Korábban Nyugat-Európában vettem észre megrökönyödve, hogy sikeres, pályájuk csúcsán lévő művészek egyik pillanatról a másikra pályaelhagyókká váltak. Az oka a nagyobb szabadság és a gazdagabb lehetőségek. Közülük többen ezzel a szabadsággal és lehetőséggel élnek is. Ez tehetséges művész esetében a szakmának veszteség.
V. A.: Gondolt rá valaha, hogy Ön is otthagyja a pályát?
Sz. G.: Nem.
V. A.: Volt, hogy zavarta egymást a tanári és rendezői pálya? Nem kellett soha választania közöttük?
Sz. G.: Serkentően hatott az egyik a másikra. Segítették egymást. Legalábbis egy darabig. Aztán, ahogy múlik az idő, a rendezői fantázia, a szabadság helyett egyre inkább a struktúrák felismerése és a törvényszerűségek megismerése volt a feladatom. A tanári gondolkodás másféle megközelítést kíván, ez egy idő után nehézségeket okozhat.
V. A.: Lehet tanítani a rendezést?
Sz. G.: A művésszé válás nem tanítható. Ami tanítható, az a szakma. A színészetben az önismeret, a koncentráció és a fontos technikai feladatok. De megkövetelhető a tiszta gondolkodás és a pontos fogalmazás is. A legfontosabb azonban: a mesterség alapja, hogy a hallgató tanuljon meg próbálni! És mindezzel együtt ne veszítsék el játékkedvüket, fantáziájukat.
A rendezőknek meg kell tanulniuk a színészvezetést, a mesterség eszközeinek használatát, meg kell tanulni pontosan elemezni, megtanulni a tér használatát, felismerni a látvány erejét. Fontos a műveltség tisztelete. Fontos az igény az élet mind mélyebb megismerésére. Gyakran adom feladatul, hogy egy drámához a hétköznapokból válogassanak szereplőket. Készítsenek fotókat. Választásukból sok minden kiderül, az elemzésük pontosságáról, és arról is, hogyan gondolkodnak önmagukról.
V. A.: Mi a legfontosabb egy művésztanárnak és mi okozza a legnagyobb örömet?
Sz. G.: A legnehezebb kiválasztani a felvételizők közül a legalkalmasabb jelölteket. A cél az, hogy csak olyan hallgatókat vegyünk fel, akik örömüket lelik az itt folyó munkában, és akik lehetőség szerint a későbbiekben meg tudnak élni az itt szerzett tudásból. De az is nagy öröm, ha valakiről, aki számomra nem tűnt erős tehetségnek, kiderül, hogy csak én nem ismertem fel a benne lévő tehetséget.
Nemrég előkerültek régi levelek, az egyikben Ódry Árpád színészeket terjeszt fel a miniszterhez tanulmányi ösztöndíjakra. A három felterjesztett első- és harmadéves hallgató mindegyikéből kiemelkedő vagy nagy művész lett később. Közöttük van Várkonyi Zoltán neve is.
Emlékszem arra, ahogy Major beszélt példaképeiről, ahogy mesélt Hevesiről vagy színészideáljáról, Sugár Károlyról. A mi generációknak is dolga továbbadni élményeit, tapasztalatait, emlékeit. És a tudását: amelynek egy része hagyomány, más része saját felfedezés… Hogy ne szakadjon meg a generációk közötti folytonosság.
Az interjút készítette: Vécsei Anna, SzFE dramaturg II.,
2009. április
