SZÓVIRÁGZÁS

Szabó Borbála – Varró Dániel: Líra és Epika / Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, KoMa Társulat

2009.05.06.

Nyíregyházán nem aprózzák el: néhány csokor helyett egész kazalnyi szóvirágot ömlesztenek a nézőtérre a gyerekeknek szánt, de inkább felnőttek számára élvezetes előadásban, a Líra és Epikában. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Ellenállunk a kísértésnek, és nem fogunk hosszan elmélkedni arról, hogy a tapasztalt (és ettől legtöbbször udvarias, azaz fásult) színházba járókkal szemben mennyire más a gyerekközönség, melynek tagjai egyelőre őszinték és romlatlanok. Ha valami nem tetszik nekik, akkor nagyon nem, és ezt kinyilvánítani sem félnek: beszélgetnek, ásítoznak, dobálóznak, csokipapírral zörögnek, szóval csupa olyan dolgot tesznek, amit nekünk már (sajnos?) nem lehet. Ha viszont kényes ízlésüket telibe találja, amit látnak, akkor aztán pedagógus legyen a talpán, aki képes megakadályozni a nézőtér sorait futótűzszerűen ellepő jókedvrohamokat.

A közkézen forgó tézisek most a Móricz Zsigmond Színház és a KoMa Társulat koprodukciójában készült ősbemutató kapcsán jutottak újra eszembe. Merthogy Göttinger Pál rendezése ugyan legjobb pillanataiban valóban leveszi a lábukról a gyermekbérletek tulajdonosait, ám nem egy olyan jelenet akad, amiben mintha éppen róluk feledkezne el. Az általam látott előadáson a közönség 99%-a az úgy-ahogy eltalált célközönségből állt, s bár az előttem ülő felnőtt kísérővel együtt remekül szórakoztam a sziporkázóan szellemes szövegen és a többnyire hasonlóan jó színvonalú rendezői ötleteken, ez kevés ahhoz, hogy teljes sikerről beszéljünk.

Kezdjük a végén: az előadás elhibázott zárlata minden más példánál ékesebben beszél. Az Epikum és Líria lakói közt évszázadok óta dúló konfliktus – erről lejjebb még szót ejtünk – szépen rendeződik a darab végére, csakhogy akkor színre lép a fárasztóan, sőt inkább gyilkosan unalmas poénjairól már kilométerekről felismerhető Kroki. Az Epikumból szalajtott udvari bolond egy korábban félbehagyott, végtelen viccet mesélne tovább, idővel méltatlankodva színpadra szólítva az ügyelőt is (a debreceni DESZKA Fesztiválon tartott felolvasáson még Tasnádi Csaba nyíregyházi színidirektort hívta Kroki). A jelenet kétségkívül vicces, ám a kijárat felé hangoskodva tolongó, az újrakezdéstől elbizonytalanodott kiskorúak nemigen értik és nem is értékelik a gesztust – a ’színház a színházban’ alighanem későbbi tananyag.

Amit viszont már ők is vesznek, az sem kevés. Szabó Borbála és Varró Dániel remek szövege mindjárt két szerethető világot teremt, melynek különös lakói két nyelven beszélnek. A Líria és az Epikum nevű királyságok közötti határok sokáig átjárhatatlannak tűnnek. A líriaiak ugyanis csapongó képzeletű, folyton rémes rímekben szavaló, bohém és kedélyes figurák, míg az epikumiak legalább olyan komolyak, mint egy vakbélgyulladás: nyakatekert, a jogi és a hivatali terminológiából összeeszkábált bikkfanyelven tartják álmosító szónoklataikat a semmiről. Az évszázados ellenségeskedést dinasztikus házasságkötéssel kívánják megszüntetni az ötlettől eleve nem túl vidám örömszülők, de Líra herceg és Epika királykisasszony esküvője balul sül el a királyi ifjú átgondolatlan, ám felettébb szórakoztató lánykérési metódusa miatt. Az el sem temetett csatabárdok tehát újra előkerülnek, hogy aztán a másfél órás előadás végére megnyugtatóan rendeződjön a tarthatatlan helyzet.

Addig azonban sokan elhullanak a vég nélküli szócsatákban. Sebő Rózsa e.h. egyszerű, praktikus díszletet tervezett: a két királyság egylényegűségét, rokonságát is sugallja, hogy minden jelenet egyazon térben játszódik. A vagy fél tucat, egymásra helyezett hosszúkás hasáb szájával a közönség felé néz, ki- és bejáratukat a Keith Haring vonalfiguráit vagy akár a Menő Manó rajzfilmhősét idéző mintájú szalagfüggöny fedi, amely egy mozdulattal változtatható epikumi fekete-fehérről líriai színpompásra. Kovalcsik Anikó jelmezei szintén a kettősségre építenek: prózai tömörséggel fogalmazottak a nyársat nyelt epikumiak ruhái, míg a líriaiaknak csiricsáré, az össze nem illést vezérelvként követő göncök jutnak. Rubik Ernő Zoltán felvételről szóló, sokféle hatást magán viselő zenéje és Topolánszky Tamás beszédes mozgásanyaga jól szolgálja az előadást.

Ahogy a játszók is mindent megtesznek a sikerért. Pirikkiusz (Horváth Sebestyén Sándor) és Spondeusz (Polgár Péter) vígjátéki kettősének találkozása az álmosítóan deklamáló Próza márkival (Kroó Balázs) nagyszerű felütés. Licencia, a líriai udvarhölgy (Guary Szandra) cserfes, tűzről pattant menyecske, a humortalansága okán rettegett bolond, Kroki (Zrinyi Gál Vince) minden szempontból lassú, tudálékos, ám alapvetően jóindulatú clown. Líra herceg (Lőrincz Sándor) izgága, könnyen és gyorsan lelkesülő ifjonc. Választottja, Epika királykisasszony (Patocskai Katalin) erőtlen kísérleteket tesz, hogy kitörjön a szögletes szülői előírások ketrecéből. A lány sokáig nem is érti, vőlegénye miről csacsog, de szerencsére a szerelem a nyelvi akadályokat is legyőzi.

Varró Dániel jól mondható, irodalmi és kultúrhistóriai utalásokkal fűszerezett szövegének is köszönhetően a Líria lakóit megszemélyesítők egyébként behozhatatlan előnyben vannak – már ha a közönség prompt véleménynyilvánítását mérvadónak tekintjük. Nemcsak mókás szövegeik, hanem karakterük miatt is rokonszenvesebbek: Göttinger Pál érzi, hogy meg kell felelnie a nyelvi bravúráriákat még követni nem tudó gyerkőcöknek is, ezért gyakran hajlítja a fül helyett inkább a szemnek vicces burleszkbe a líriaiak jeleneteit. A módszert olyankor is alkalmazza, amikor már a túl sok prózai szóból is megárt a sok: a rendíthetetlen epikumiak mondhatják a magukét, ha közben lírai lelkű szomszédaik kifigurázzák és kinevet(tet)ik őket. Az viszont sajnálatos, hogy a szövegben elhangzó kérdésekre a nézőtérről érkező lelkes és hangos válaszokra nem reagál senki – a gyerekek kétségkívül jobban élveznék a műsort, ha egy csöppet nagyobb bizalommal lennének feléjük, vagyis közelebb engednék őket az előadáshoz.

Szerző: Jászay Tamás

forrás: http://revizoronline.com/