ESTERHÁZY PÉTER: HARMINCHÁROM VÁLTOZAT HAYDN-KOPONYÁRA
ősbemutató
zenei vezető: Dinyés Dániel
rendező: Göttinger Pál
Bemutató: 2009 december
Vívóterem
1954-et írjuk, Kismartonban, az Esterházy-család birtokán temetés zajlik, a család valahai világhírű zeneszerzőjét, az 1809-ben elhunyt Joseph Haydnt temetik újra – merthogy kalandos epizódok után ez az a pillanat, amikor a zseni feje és teste végre egy koporsóba kerül… Megtörténhetne, hogy az Esterházy-család sarja, a majdani zseniális író, Esterházy Péter ott sertepertél a koporsó körül, két zseni sajátos találkozása!, a történelem persze másféle történetet ír…
A találkozásra 2009-ben kerül sor, a zeneszerző halálának 200. évfordulóján, amikor Esterházy Péter drámát ír a budapesti Bárka Színház számára. Drámát ír a szokásos önreflektív, fájdalmasan groteszk módon, hogyan is találkozik a fej és a test, hogyan is viszonyul a világhírű író ehhez a nagyonis személyes, mégis távoli történéshez, hogyan is viszonyulunk a derű zeneszerzőjének morbid történetéhez – és persze zenéjéhez, hiszen a legizgalmasabb Esterházy szövegének és Haydn zenéjének találkozása lesz.
Haydn, Joseph
osztrák zeneszerző
Született: 1732. március 31., Rohrau, Ausztria, Niederösterreich tartomány
Meghalt: 1809. május 31., Bécs, Ausztria, Haydn utca 16.
Nyugszik: Eisenstadt (Kismarton), Ausztria, Burgenland tartomány, Bergkirche
A haláltól a végső nyugalomig
Joseph Haydn 1809-ben halt meg, éppen abban az évben, amikor a Napóleon vezette francia seregek Bécs alatt egyesültek, és megtámadták az osztrák fővárost. A zeneszerző utolsó szavaival rémült szolgáit nyugtatta meg: valahol a közelben ágyúlövés dörrent.
Haydnt a Hundsturmer sírkertben temették el (ma a Haydn Park nevet viseli Bécs Meidling nevű városrészében), ám itt, az Esterházy családtól távol sírját nem tudták igazán méltón gondozni. Ezért II. Esterházy Miklós – a cambridge-i herceg Haydn iránti csodálatán felbuzdulva – 1820-ban exhumáltatta a zeneszerző testét, és a kismartoni Haydn-kápolnába (korábban: Bergkirche ’hegyi kápolna’) vitette. A felnyitáskor azonban észrevették, hogy Haydn koponyája nincsen a koporsóban. A nyomozás során bebizonyosodott, hogy Joseph Carl Rosenbaum, Esterházy herceg titkára – és nem mellesleg Franz Joseph Gall frenológus* követője – nyolc nappal a temetési szertartás után a helyi börtönparancsnok és két munkás segítségével felnyitotta a sírt, és ellopta a zeneszerző fejét. Ám a koponyacsont rejtekhelyét nem sikerült felderíteni, így a holttestet csonkán szállították el és temették újra Kismartonban. Később a börtönparancsnok, bizonyos Johann Peter, átadta a rendőrségnek Haydn állítólagos koponyáját, az eredeti azonban mindvégig nála volt, ő kapta meg ugyanis barátjától, a titkártól, hogy a bécsi Zeneakadémián helyezze el az ereklyét. Ám mivel sem Peter, sem örököse, egykori felesége nem kockáztatta a lopott értékkel való lebukást, a koponya jó pár kézen ment keresztül, míg végül a bécsi Zenebarátok Társaságának birtokába jutott. A Társaság múzeumában őrizték egészen 1953-ig. Haydn teljes újratemetésének első kísérlete még meghiúsult, ám 1954-ben a koponyát díszmenetben vitték Bécsből Kismartonba, hogy ott a földi maradványok többi részével egyesítsék. A csontokat Gustinus Ambrosini szobrászművész fektette a márványszarkofágba, s helyezte ezzel végső nyugalomra Joseph Haydn testét – 145 évvel a zeneszerző halála után.
Részletek a drámából
(kastély, Herceg a mélabús ablaknál, Bernhard, szolgaszerű)
HERCEG
Csupa könny a szobám.
BERNHARD
Minden bizonnyal, kegyelmes úr. Csak éppen… nos, hány szoba van a kastélyban?
HERCEG
Mit tudom én, neked kell tudni. Ez a személyzet munkaköri kötelessége.
BERNHARD
Minden bizonnyal, kegyelmes úr, száztizenhét.
HERCEG
Nem prímszám az?
BERNHARD
Minden bizonnyal a legkevésbé sem, kegyelmes úr.
(csönd)
Nem látod, bazmeg, hogy osztható hárommal?
HERCEG
Minden bizonnyal. De mire akarsz kilyukadni, hű Bernhardom?
BERNHARD
Kilyukadni nem, kegyelmes úr.
HERCEG
Minden bizonnyal.
(csönd)
Ötvenkét éves vagyok – minden az enyém – ameddig a szem ellát. Se előre nem birok nézni, se hátra. Nincs szükségem senkire.
BERNHARD
Minden bizonnyal. Minden nevetséges, nagyúr, ha a halálra gondolunk.
HERCEG
Ha, kedves Bernhardom, ha. Ha. Én nem gondolok a halálra. Mért éppen a halálra gondolnék? Amikor nem gondolok semmire. De facto semmire. Semmire.
(csönd)
Hacsak a halál nem gondol rám.
BERNHARD
Minden bizonnyal, kegyelmes úr.
HERCEG
És rád, kedves Bernhardom, és rád!
BERNHARD
Nincs szükségem senkire.
HERCEG
Ez jó, fiam, ez jó, hogy nincs szükséged senkire.
*
HERCEG
Osztrák – ez a Haydn is osztrák, nemdebár? Ne válaszoljon, Bernhard. Költői kérdés, nem hallott még költői kérdésről? Ne válaszoljon. A költői kérdésre nem válaszolunk. A költők sem válaszolnak. Senki, Bernhard, fölfogta? A költői kérdés után olyan csönd van… nagy csönd van, Bernhard.
(csönd)
Osztrák, osztrák, osztrák – az ember ne legyen osztrák – hacsak nem kényszerítik – Magyar – az ember ne legyen magyar – hacsak nem kényszerítik –
(csönd)
*
HAYDN
(kedvesen)
Uram, ön egy született antitalentum.
ANTONIO
Egy sértés van ez, egy insulto, tisztelettel, úgyismint rispettoval szólva. Napoli és Mantova admirálja könnyű kezem!
(üvöltve)
Kikérem magamnak! Protestare!
(csönd)
Igaza van. A kezem pedig fából belőle van. Holz, gyújtósnak való holz.
HAYDN
Engem a tehetségtelenség – bármennyire meglepő – nem hoz ki a sodromból – Engem a tehetségtelenség nem háborít föl –
ANTONIO
Mert signore nem tudja, mi az – Engem igenis indignazione – Fölháborít – A saját tehetségtelenségem fölháborít – Olyan, mint egy seb – egy gennyes fekély – marcioso – Mintha látszana rajtam – meg se kell fognom a violinót, már tehetségtelen vagyok _ Az én tehetségtelenségemhez – impotenza! - csak a Papa tehetsége – talento! – mérhető – És a tehetségtelenség nem szeszély – az kitartó, szívós – Einmal impotenza, immer impotenza –
(zene)
Hadd öleljelek át – úgy, úgy – hátha átáramlik -
(várnak)
Nem áramlik –
HAYDN
Nem áramlik –
LUIGIA
(ő is átöleli Haydnt)
Nem áramlik –
Együtt
(akár egy finálét)
Nem áramlik –
(sötét)
(és ha a fentiek nem akarnak férni, egy merőben új, EP-rel nem egyeztetett ajánlat:
(Sötét van, a sötétnél is sötétebb; talán még a vészkijárat táblák se világítanak, ami mellesleg a Tűzoltósággal megvívott, megharcolt vitákat sejtet; de ezt nem érdemes hosszabban szálazni, hisz színpadi utasítás lévén gyöngy a disznóknak; váratlanul és nagyon hangosan megszólal John Lennon Oh, Darlingja, föltéve, ha a jogdíj nem aránytalanul magas; a zenére vonatkozó megjegyzéseink még csak nem is jelképesek, van a színházban ember, aki ezeket a döntéseket meghozza; legyen; itt az volna a lényeg, hogy megdobbanjon a szívünk, egyként indulhatunk a sírás [zokogás] és a mosoly [vigyorgás] felé; nívós giccs, na; de tényleg nívós; a fölcsapódó fényben ül teljes pompában – csatos cipő, a belső kastélyszolgák ezüstpaszományos kék selyemrockja és paróka, paróka, paróka – Joseph Haydn [a Zeneszerző, nem névrokon; ellentétben a Liszt Ferenc nevű hóemberrel az Örkény egypercesből]; ölében koponya; vagy a hóna alatt, akár egy labda; vagy mellette, kis emelvényen, aranyzsinórral bíborbársony párnán, drága mívű, díszes üvegszekrényben; megdobban a szíve, lásd fennebb, vagyis örömmel, már-már ujjongva hallgatja a sírás [zokogás] határán Lennont a hirtelen támadt csöndben:)
HAYDN
(halkan)
Nem akarok írni többé –
(Végigsimít lassan a homlokán, leveszi, letolja a fejéről a parókát; melyet, mint tudjuk, mindig magán tartott; ennek valamilyen a tetvekkel kapcsolatba hozható egészségügyi oka volt, de a pontos összefüggésre már nem emlékszünk; újra teljes sötét.)
