2009. DECEMBER 20.
Esterházy Péterrel a múlt pénteken a Bárkában bemutatott, Harminchárom változat Haydn-koponyára című színdarabjáról, az inspirációkról, a végtelenül büdös hulláról, a végtelen akarásáról és a teremtésről Jánossy Lajos beszélgetett.
Amikor megkaptad a felkérést, mi alapján mondtál igent? Megkerested az inspirációs pontokat?
Esterházy Péter: Igen, ez a lényeges, az inspirációs pontok megtalálása. Sosem mondok azonnal igent, hanem előtte elvégzem ezt a munkát.
A formális családi vonatkozások hidegen hagytak, erre volt a Harmonia Caelestis. A Haydn-koponya története, az már érdekesebb volt. A koponya eltűnt, és csak 1954-ben került elő. Realista horror. Olyan, mintha csak kitalálták volna. Seress Zoli, a Bárka igazgatója szerint, és akkor maradjon így az anekdota, az 1954-re csillant volna föl a szemem, a nemde Moháccsal fölérő, elveszített berni futballvébé-döntő éve. De ebből csak egy mondat maradt a darabban.
A koponya-történeten belül voltak bizonyos különösségek, motívumok, amelyek „meggyőztek”?
E. P.: A koponya-sztoriban az az erőfeszítés volt számomra izgalmas, amely a XIX. század ambícióit annyira jellemezte, amikor azt gondolták, hogy minden megismerhető, megmérhető, Isten kiszámítható. Haydn koponyáját először azért lopták el, hogy agyának mintázatából következtessenek a zseni tulajdonságaira, majd a koponya dudoraiból, felszínrajzából igyekeztek a zenei tehetségre nézve releváns következtetéseket levonni. Ez mulatságos és megható. Nagy bizalmat mutat a teremtést (Haydn-nal szólva Schöpfung) illetően. A végtelenül büdös hulla egyfelől, a végtelen akarása másfelől, ez már mozgásba hozta a mondataimat.
Műfaji értelemben, a drámán belül mennyire opera-, mennyire kamarazene-jellegű a darab?
E. P.: Eredendően is úgy lett elgondolva, hogy az előadásnak része lesz a zene, és ez a körülmény még külön izgatott. Mit csinál a zene a szöveggel, mire képes? Egyszer tágítja, máskor szűkíti a szöveg terét, elsöpri vagy kiemeli azt, mindenképpen az idővel hozza a mondatokat „szenvedélyesebb” viszonyba.
Van az a hollywoodi történet, amely szerint egy indiánfilmben az egyik szereplő csuklóján marad a karórája, már-már hisztéria, amikor a producer legyint, nem számit, zene jön alá. Szóval a zene egyszerűen „lecsatolja” azt az órát a harcos kezéről. Kicsit ezt is reméltem, hogy bizonyos problémákat megold majd a zene. De hát ez nem ilyen egyszerűen van. Regényben is jó lenne, mikor az ember fanyalogva nézi a szövegét, majd megnyugodva legyinthetne, semmi baj, zene jön alá…
Szóval mondjuk kamarazene-jellegű jelenetek operaszerű foglalatban.
Milyennek képzelhetjük a játékteret?
E. P.: A jelzésszerű barokk-díszlet sok mozgást enged. A mozgás nagyon fontos eleme lett az előadásnak, ez szinte külön teret ad, Katona Gábor nagy munkája. A groteszk mozgások pedig mintegy tehermentesítik a szöveget, lehet egyszerűbb helyenként, ami az én szövegeimnek mindig jót tesz. A térről, a mozgásokról én amúgy se gondolkoztam írás közben, oldják meg, mondogattam magamban, felelőtlen boldogsággal, és megoldották, mondom felelős boldogsággal. És még recitativo is van! Meg édes kis énekesnők. Meg Lázár Kati. Szabó Bori. Abba se bírom hagyni. (abbahagyja)
***
Színlap
Harminchárom változat Haydn-koponyára, Bárka Színház
Író: Esterházy Péter
Rendező: Göttinger Pál
Színészek: Haydn - Benedek Miklós, Herceg - Kálid Artúr, Polzelli - Réti Adrienn, Angyal - Ilyés Róbert, Antonio - Gados Béla, Mozart - Telekes Péter, Bernhard - Dévai Balázs, Rosenbaum - Kardos Róbert, Therese - Parti Nóra, Haydn anyja - Lázár Kati
További szereplők: Benya Kata, Berczeli Ágnes, Cseh Kata Mirtill, Dér Klára, Müller Zsófia, Szvetnyik Kata
Díszlet: Csík György
Jelmez: Kovalcsik Anikó
Zenei vezető: Dinyés Dániel
Koreográfus: Katona Gábor
Dramaturg: Szabó Borbála
Rendezőasszisztens: Ivánovics Beatrix, Gábos Katalin
forrás: http://litera.hu/
