Tengeren
(Köznevelés - Szemle)
Karácsony van, már ha karácsony az, amikor valaki ugyanúgy vedel és káromkodik, mint az év többi napján. A fiatal ír kortárs – még negyven sincs –, Conor McPherson magyarul Tengeren címmel a Bárkában játszott, Göttinger Pál rendezte darabjának hősei márpedig vedelnek és káromkodnak, sűrű három órán keresztül. Illetve hát nem hősei ők a műnek, hanem szereplői, ahogy saját életüknek is legfeljebb mellékszereplői, elszenvedői csak.
Az életük csupán megtörténik velük. Napjaikat az ivás tölti ki, a Guinness és a whiskey. Négyen vannak: Richard (Mucsi Zoltán), az öccse, Sharky (Ilyés Róbert), meg a két haver, Ivan (Gados Béla) és Nicky (Dévai Balázs).
Ivant épp most dobta ki a felesége, amiért nem ment haza, nyilván sokadszor. Richardék házában szoktak összegyűlni, isznak és kártyáznak, kártyáznak és isznak. A ház romokban, koszos és büdös, ahogy koszos és büdös maga Richard is: nem mosdik, nem borotválkozik.
Nemrég megvakult, mindent lever, felborít, a vécét összehányja, s ha a részegségtől nem tud felmenni a lépcsőn, az asztal alatt alszik, Ivan ugyanezért a gardróbban. Amit polgári életvitelnek hívnak, emlékekben és halvány nyomokban van jelen, Sharky teát készít reggelire pirítóssal – hogy aztán reggelizik-e valaki?
Van lejjebb? Richardnak és barátainak van tető a fejük felett, van családjuk, pénzük is kerül, még próbálkoznak ezzel-azzal, Richardot kivéve persze, ő mivel próbálkozzon? Energiáiból az öccse ugráltatására telik, meg arra, hogy esélytelenül próbálja elkergetni a környékbeli alkoholistákat, akik folyton zaklatják, még meg is verik, most is vérzik a feje. Richardban és Sharkyban sok az indulat, hol az egyik vág földhöz egy csészét, hol a másik üt hatalmasat az asztalra.
De azért mégis karácsony van, a szeretet ünnepe. Különleges alkalom, ami valahogy mégis a hétköznapitól eltérő viselkedésre készteti a szereplőket. (Ibsen – hogy egy másik északit citáljunk – Nórája is karácsonyra készül az első jelenetben.) Richardék bevásárolnak, áll a karácsonyfa, igaz, Guinness-reklámok díszítik. A haverok ünnepi kártyapartira gyűlnek össze. A néző a hagyományos dramaturgia alapján például azt várja, hogy Sharky és Nicky gondosan exponált ellentéte fog robbanni: Nicky egy ideje Sharky volt nőjével él.
De nem: váratlanul megjelenik, emberi alakban, az ördög. Sharkyért jött, csak ő tudja, kicsoda valójában Mr Lockhart (Kálid Artúr). Egyszer már pókereztek, akkor Sharky nyert, az ördög elengedte. Most eljött Sharkyért. Sharky élete egy csődtömeg. Folyton balhékba keveredik, mindenhonnan kirúgják, még a kocsmából is. Haza se azért jött Lahinchból, hogy Richardot ápolja: felmondtak neki. De, bár lázadozva, engedelmesen teljesíti bátyja záporozó követeléseit. Egyedül ő az, aki nincs jóban magával. Meg akar változni, most épp a piáról akar leszokni, aztán persze meghúzza az üveget. Élete az ördögé, aki, lám, el is jön érte. És most ő áll nyerésre.
Viszont karácsony van.
McPherson drámája a nyelvi durvaságok dacára, hogy én is sokkolón fogalmazzak, romantikus mesejátékba fordul. Sharky kap még egy esélyt. Még mikor dolgozott, összejött a főnöke feleségével. És az asszony küldött neki karácsonyi ajándékot, levelet, ott forgatja a kezében. Bizony arról van itt szó, hogy beengedi-e életébe a szeretetet, ami talán megválthatja. Szentimentális? De nem valami hasonlóról van-e szó mindannyiunk életében? Sovány vigasz ám, hogy nem vagyunk vak ír alkoholisták.
McPhersont nem merném teljesen eredeti drámaírónak nevezni. Láttunk már hasonló környezetet hasonlóan ábrázolva, például a szintén kortárs ír drámaírótól, Martin McDonagh-tól, akinek több drámáját is játszották nálunk. (Önálló kötete még nem jelent meg magyarul, de a hat kortárs ír drámát tartalmazó Pogánytánc című kötetben – az Európa Könyvkiadó adta ki 2003-ban – tőle is olvashatunk egyet. McPherson még nincs benne.) S láttuk már a leghétköznapibb hétköznap és a transzcendens összeszikrázását is. Sharky rokona – ha távoli, lecsúszott, elzüllött rokona is – Faustnak. Ismerős a nevetségesség és a tragikum közt ingadozó hangnem is.
Az expozíció (és az előadás) lehetne rövidebb. Nem baj. A rendezésnek és a színészi játéknak köszönhetően nagyon is kellemes, elgondolkodtató három órát ringatózunk a Bárkán.
A személy-, kocsma- és italneveken kívül nincs itt semmi ír. A figurák (a fordító Upor László) mai magyar nyelven beszélnek, a karakteres díszlet (Sebő Rózsa) és a karakteres jelmez (Kovalcsik Anikó) sem „írizál”. A rendezés nem tolakszik előre. De mikor az ördög a pokolról beszél, elsötétül a színpad, változik a világítás. Mintha Sharky félelmei, rettegései kapnának hangot.
És nagyszerűek a színészek! Gados Béla bizonytalankodó, döntésképtelen, joviális Ivant állít elénk (vajon visszafogadja az asszony?), Dévai Balázs kicsit harsányan kezd, de megmutatja, mi van Nicky kicsattanó magabiztossága mögött (elnézi-e neki Eleen a késést?). Ilyés Róbert egyszerre érzékelteti Sharky robosztusságát és érzékenységét (csak válaszolna a levélre!). Az egészen kivételes képességű Mucsi Zoltán Richardja esendő szörnyeteg, aki végtelen önzése ellenére igyekszik megoldani mások gondjait s a karácsonyi ajándékokról sem feledkezik meg.
Részeget és vakot játszani nagyon nehéz, részeg vakot szinte megoldhatatlan. Megoldja.
Külön szeretnék szólni a gondosan szerkesztett, tartalmas és ingyenes (!) műsorfüzetről – a betűk lehetnének nagyobbak. Kiemelendő a fordítóval és az Ilyés Róberttel készült két elmélyült interjú (Miklós Melánia, illetve Bérczes László). És az ír italspecialitásokra is kitekintenek! A füzetből tudom, a darab eredeti címe The Seafarer, s hogy a tengerész, tengerjáró (személy vagy hajó) jelentésű szó egy 755-ben keletkezett óangol versre utal, aminek beszélője a magányról szól. A darab tengerjárója az ördög. Hm, talán jobb cím lett volna A tengerjáró.
Lám, olyan jó előadás ez, hogy a néző még a cím helyességén is elgondolkodik…
D. Magyari Imre
forrás: Köznevelés