KOLTAI TAMÁS
NEM KITÉRÉS, MAGA A MŰL
Élet és Irodalom, IV. évfolyam 2. szám, 2010. január 15.
Most akkor hejdn vagy hájdn? Ilyés Róbert amúgy mondja, a többiek emígy. Vélhetnénk, ez is Esterházy trükkje, mint az összes többi, maradjon bizonytalan a helyes kiejtés (egyáltalán van helyes kiejtés? nem úgy ejt ki mindenki mindent, ahogy akar? nem kivívtuk a kiejtési szabadságot? nehogy má' ezt is visszavegyék! volt rendszerváltás, vagy nem volt?), ahogy bizonytalan sok más állítás is, ami elhangzik a darabban (darabban? ez is miféle túlzó kijelentés?), úgy értve, hogy bizonyos dolgok állítva vannak egyfelől, és többé-kevésbé vissza vannak vonva másfelől, hogy ezt a szerzőnek kedves Thomas Bernhard-i formulát használjuk, nevezhetjük akár Formula-1-nek, nem lesz összetévesztve a másik Formula-1-gyel, ami a világon mindenütt Formula-1, kivéve nálunk, mert mi átlátunk a szitán, nem alkuszunk, tudjuk, amit tudunk, nem engedünk a Forma-1-ből, Ugocsa non coronat.
Vagy esetleg Göttinger, a rendező esterházybb az Esterházynál ezzel a hejdnezéssel-hájdnozással? Az előbbi jó magyaros, nincs még egy zeneszerző, akit ennyit emlegetnénk mi, muzsikus lelkek, minden alkalommal, mielőtt rágyújtunk egy mulatós nótára (vö. hejdn, Rózsabokorban jöttem a világra). Az utóbbi viszont szóviccnek jó, az a rikkancsbaki, hogy feltörték a hajadon sírját, csak akkor vicc, ha a hajdn sírjáról van szó, azaz a Haydn német orientációjú kiejtése mellett döntünk a félangolossal szemben.
Legvalószínűbb, hogy ez speciel nem trükk az előadásban, mindenki úgy mondja, ahogy akarja, mint a tévében a vimbledont és a színházban a fonteneblőt. Vagy legutóbb a korpó di bakkiót.
Különben trükk az egész, Esterházy Péter Harminchárom változat Haydn-koponyára című „mai revüje" a Bárka Színházban, Göttinger Pál rendezésében. (A műfaji megjelölés a szerzőtől való, a színház nem vállalja.) Trükk, hogy itt Joseph Haydn lenne a fókuszban, ő lenne elmesélve, még ha mozaikosan is - persze vannak életrajzi adatok, karaktermotívumok, kiemelt utalás a koponyalopási thrillerre mint életének legnagyobb, halál utáni eseményére -, de ez csak látszat, „ebből az életből sohasem lesz egy Shaffer-darab, egy Joseph című Miloš Forman-film" (utalás az Amadeusra), és ha lehetne is, azt nem Esterházy írná meg, ő szöveget ír, mint mindig (regénynek, esszének, novellának, cikknek, akár darabnak is, ha előadják), még inkább mondatokat („avval telik az életem, hogy mindenből mondatokat csinálok", írta nemrég), amelyek váratlan képzettársításokból, reflexiókból és szellemes verbális rögtönzésekből építkeznek (régebben bonmot-nak mondták őket). Ezekben minden van, ami látszólag nem oda tartozik, térben és időben korlátlan asszociációk tömege, váratlan képzet- és tématársítások, improvizatív sziporkák, szándékos lapszusok és blődlizések, Haydn koponyájáról eszébe jut a Petőfié, az 54-es koponya-újratemetésről az 54-es futball-világbajnokság, Haydn atyjáról a sajátja (szintén Mátyás, a foglalkozásukat is szándékosan összetéveszti), arról, hogy valaki megúszik valamit, az, hogy „Dömötör megúszik" (persze hogy vízilabdában), az sem zavarja, hogy az ötletek egy részét a néző nem fogja hasznosítani, mint például azt az instrukciót, hogy „végigsimít haján vagy hasán" (ezt a darab olvasói közül is csak azok értékelik, akik tudják, hogy a Bánk bánra és a szerző kézírásának egyetlen betűjéről tanulmányokban szőröző filológusokra vonatkozik).
Mielőtt fennakadnánk azon, hogy Esterházynak folyton eszébe jut valami lényegtelen, eltér a tárgytól, nyilván, mert nincs elég anyaga Haydnhoz, jobb, ha tisztázzuk, hogy az elkalandozás a fő irány, ha úgy tetszik, a tényleges tárgy. „Ez nem kitérés, ez maga a mű", figyelmezteti az író képviseletében fellépő Angyal a figyelem magára terelésével próbálkozó Haydnt, majd hozzáteszi: „Már bocsánat, hogy elnézést, én csak tanít-nevel-szórakoztat." Amennyiben irónia, tiszteletlen játékosság és finom, intellektuális élc képes így hatni halandó színházi nézőre.
Következik az eddigiekből, hogy Esterházyt nem lehet „hűségesen" (vagy hűtlenül) előadni, nincs sem dramaturgia, sem más szabályrendszer, amelyhez igazodni lehetne, vagy amit számon lehetne kérni a produkción, talános instrukciói („Haydn valahogy oldalról beódalog, rövid kantáros nadrágban, de talán a csatos cipőben, de talán kisdobos nyakkendőben, de talán parókában") egyfelől nem azért vannak, hogy megvalósítsák őket, másfelől annak sincs akadálya, hogy a hiányzó instrukciókból álljon az egész előadás. A feladat egyszerű: azt az Esterházy méretű űrt - Formula-2, a szerzőtől átvéve -, ami teátrális értelemben a szöveg, a rendezőnek kell betöltenie. Göttinger be is tölti, csak egy kicsit lötyög rajta. Esterházy irodalmi köpönyege bővebb, mint Göttinger színházi köpönyege, az utóbbi alá még beférne egy s más. Másképpen: az előadás illedelmesebb, konformabb, iskolásabb, mint a textus. Az első részben Shakespeare-rel szólva még vánszorog velünk az idő, mint fiatal lánnyal a jegyváltás és az esküvő között (lassan fogynak a jelenetszámok a kijelzőn), a másodikban aztán meglódul a tempó, mozgalmassá válik a csiki-csuki papírarchitektúra-díszlet (Csík György), élénkít a Haydn-„számok" élő zenekari bejátszása a takarásban. Ilyés Róbert mintha először szabadulna föl a nyomás alól, mióta a Bárkába szerződött, az ő szemtelen, profán, sörissza Angyala áll a középpontban, könnyed és virtuóz, labdázik a szavakkal és a gumikoponyákkal, jó ritmusérzékkel szólítja meg és csitítja el a nézőket, egyszóval ura a helyzetnek. Lazán fontoskodik Kálid Artúr a Herceg szerepében, és hajlékony, koreografált pontossággal követi őt árnyékként Dévai Balázs. Lázár Kati súlyosan anyai mint Haydn anyja, egy súlyosan valódi Haydn-drámában is elmenne, de azért a szeme sarkából látja a tréfát. Kardos Róbert és Parti Nóra egy galériaszegleten a koponyatolvaj Rosenbaum házaspárként túl sok álrealista pepecselésre kényszerül, ami elnyomja bennük a szöveget. Kevesebb lehetőség jut a tehetségtelen Antoniót játszó Gados Bélának és a Shaffer-féle Mozart-klisétől szabadulásra bazírozó Telekes Péternek.
Nem biztos, hogy jó ötlet volt Haydn szerepére Benedek Miklóst meghívni. Ő nem az a játszi kedély, virtuóz szellemi zsonglőr vagy enfant terrible, aki a nagy ember személyét - nem mai, hanem shakespeare-i értelemben - „kifigurázni" képes. Mintha tényleg Haydnt játszaná, egy rendes, melankolikus, sőt mélabús művészt, akiből nem lehet viccet csinálni, és egyáltalán, hogy jön ő ahhoz, hogy kiteregessék a nem létező magánéletét (így aztán nincs is semmi szex közte és az élete állítólag egyetlen szeretőjét, Luigia Polzellt alakító Réti Adrienn között). Benedek alkata eredendően fanyar, ez rendben van, de ellentmond az intellektuális infantilizmusnak, például személyisége méltóságával tiltakozik az ellen, hogy Mozarttal való találkozásakor le kelljen mennie kutyába. 108 szimfóniával, 68 vonósnégyessel, 26 operával a háta mögött komoly ember ilyet nem csinál.
Vagy így van igazolva, hogy Haydnról tényleg nem lehet darabot írni? Ahogy a korán meghalt Mozart mondja - Esterházy nem túl lovagias szövegével - az őt több mint kétszeresen túlélő zeneszerzőnek: „Ránézek az életedre, és elalszom."
(Esterházy Péter: Harminchárom változat Haydn-koponyára - Bárka Színház)
forrás: http://www.es.hu/
