SZONÁTA RENDEL

Esterházy Péter: Harminchárom változat Haydn-koponyára / Bárka Színház, Haydn Év 2009

2010.01.11.

„Papa, lenyomunk egy vonósnégyest?” – sikkantja a Haydn zsenije előtt tisztelgő ifjonc Mozart a darabban. „Ketten?” – hüledezik az agg mester. Szöveg és zene birkózik egy pár koponya társaságában a Bárka színpadán. A muzsika győz. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.

Mert hát darab az nemigen van, csak szavak, briliáns mondattöredékek, monológ-áriák, párbeszéd-villanások, szofisztikált, könnyű reflexiók és gunyoros önreflexiók csillámló szőttese. Meg csavaros poénok minden mennyiségben és bravúros kiszerelésben: kis poénok, nagy poénok, testes poénok és karcsúak… „A végtelenül büdös hulla egyfelől, a végtelen akarása másfelől” – mint Esterházy Péter tömören összegzi a helyzetet egy Litera-interjúban. És színház is van, precízen koreografált táncprodukciókkal, meg pompás élőzene barokk tüllfüggöny mögötti zenekarral. Apropó tüll: Haydn mester, akinek koponyája körül a szilánkos sztori bonyolódik, csak lebegő fátylak mögül szereti hallgatni a hercegi udvar énekesnőinek énekét. Csak a hang érdekli ugyanis, semmi más (egészen addig, míg meg nem jelenik a színen Polzelli kisasszony, aki persze asszony a javából). Hanggá válik számára a világ. Hercegéknek viszont, mint az egyik énekes megjegyzi, „a bőrük alatt is tüll van”, és siklik tovább a szójáték: „tüll beszél, kutya ugat”.

Göttinger Pál, az előadás rendezője Szabó Borbála dramaturggal és Katona Gábor koreográfussal mindent megtett azért, hogy a csillogó, reflexív és önreflexív szózuhatagokat, széttartó epizódokat egységes színjátékká gyúrja össze. Láthatólag nem is eredménytelen a munkálkodásuk, az előadás gondosan egybegyűjti és továbbszövi a szövegtestből kinyerhető drámai matériát. A szituációkat, amelyekben megmutatkozik a jellem, az egyéniség, s a zseniális művész a maga földhözragadt életével. Egy hosszú és pompás epizódban a herceg duettezik alkalmazottjával. Haydn válaszai zenei futamokból születnek. Az uralkodó, aki „nívósabb herceg, mint szoprán”, a maga nagyvonalú arisztokrata sármjával, önzésével és cezaromániájával veszi tudomásul a házicseléddé tett zseni működését.

Kálid Artúr egészen kiváló figurát formál az előadásban: hercege egyszerre unatkozó despota és szellemi lény, az érzékiség rabja s önnön hatalmában gyönyörködő férfiú. Szeszélyes, hisztérikus, minden hájjal megkent élvvágyó tökfej, de ha kell, az előzékeny megbocsátás szobra. „Csupa könny a szobám”– nyitja monológjai sorát, áll az ajtóban furcsán szögletes végtagokkal, s kiszámítottan modoros gesztusaival a mesterkéltségnek, a rokokó kifinomultságnak olyan magasiskoláját jelenítve meg, amely egyszerre ironikus, humoros és élettől habzó. Benedek Miklós muzsikusa épp az ellenkező képlet: robotoló mesterembert látunk, aki tökéletesen tisztában van művészete dimenzióival, ám némi távolságtartással és malíciával szemléli önnön sanyarú sorsát és udvari működését. Benedek negédes, lefojtott, önironikus mosolyai, szikár visszafogottsága roppant művészi türelemről és intenzíven megélt benső életről tanúskodnak. Az udvari énekessé avanzsált rámenős jövevény, Polzelli kisasszony (Réti Adrienn) iránti vonzalma sem melegíti át igazán a szívét, szerelmi rituáléik hűvösen lebonyolított szenvtelen aktusok.

Művész és hatalom viszonyrendszerét érzékenyen és árnyaltan bontja ki a játék: a mecénás familiáris érzelmekkel, de nyers hatalmi gőggel és az örök hierarchiát őrizve viszonyul alkalmazottjához, az udvari komponista az isteni sugallat szerinti alkotás erős védőbástyái mögé húzódva végzi mindennapi munkáját, kispolgári létbe temetkezve. Esterházy figuráinak galériájában sajátos színt képvisel az angyal (Ilyés Róbert): kommentárokat fűz a történésekhez, s ironikus rezonőrként igyekszik továbblendíteni a le-leülő cselekményt (nem sok sikerrel). Ilyés angyalfigurája sörösüveget tart a kezében (a régi jó Kőbányai világost), ormótlan, szürke angyalszárnyakat cepel a hátára csatolva (egy idő után megszabadul tőlük), s vitriolos gúnnyal igyekszik megmutatni a dolgok színét és fonákját. Amikor párbeszédbe próbál elegyedni a közönség egynémely képviselőivel, hamar „padlót fog” az előadás. Lázár Kati megbízhatóan, vehemenciával adja a fiacskájáért örökké aggódó nyárspolgár-asszonyt, Dévai Balázs ura szeszélyeit méltósággal szolgáló, hajlékony Bernhard inast formál, míg Telekes Péter virgonc koboldnak mutatja Mozartot. Gados Béla vonósa megszeppenve konstatálja, hogy az átölelt géniuszból nem akar átáramlani belé a tehetség. Parti Nóra és Kardos Róbert koponyarabló házaspárja egymással is civódva próbálják megfejteni a zsenialitás titkát hűvös osztrák estéken.

„Kicsit ezt is reméltem, bizonyos problémákat megold majd a zene” – mondja Esterházy az idézett interjúban. A szépséges muzsika valóban jótékony burokba vonja az előadást, hamvas táncoslányok bájosan üde forgataga is segít megteremteni az este lebegően ironikus atmoszféráját, csak ama drámai feszültség nem akar lábra kapni, amitől tétje lenne a játéknak. S ekként: az isteni Haydn-melódiáknak.

Szerző: Kovács Dezső

Forrás: http://www.revizoronline.com/