Hatodik bemutatójára készül Dévai Balázs a Bárkán az idei évadban. Játszik Esterházyt és Márait, dolgozott Anger Zsolttal, Göttinger Pállal, és Gergye Krisztiánnal, aki Nádas Péter Találkozás című darabjában a Fiatalember szerepét bízta rá, mellyel elnyerte az Ararat-díjat. Azaz a közönség szerint övé volt az elmúlt év legjobb férfi alakítása.
- Egy nemrégiben veled készült interjúban azt mondtad, szerencsés vagy, mert mind az öt, ősszel bemutatott darabod szerepeivel „van dolgod”. Mit értettél ez alatt?
- Minden szerepnél az a feladatom, hogy minél közelebb kerüljek a játszandó karakterhez, de előfordul, hogy kevésbé érint meg. És most nincs olyan szerepem, ami ne mozgatna meg, ami ne lenne számomra inspiratív, vagy ami ne adna új dolgokat. Van úgy, hogy az ember még nincs készen a bemutatóra. Az is egy stádium. Lehet, hogy már lement belőle nyolc-tíz előadás, amikor valami igazán a helyére kerül. Ez attól is függ, hogy mennyire „találja pofán” a szerep.
- A mostani őszi bemutatóid közül melyik volt leginkább ilyen?
- Talán a Dogville. Már az előző nyáron, mikor megtudtam, hogy én fogom játszani a filmbéli Tomot, nem is magán a szerepen gondolkoztam sokat, hanem azon, hogy ezt a mozit hogyan lehet színpadra adaptálni. Aztán amikor elkezdtük próbálni, Anger Zsolt elég hamar jelét adta annak, hogy másképpen szeretné a dolgot, és nem fogunk a film szövegkönyvével túl sok időt eltölteni. Elkezdtük átszabni, a társulathoz és saját magunkhoz igazítani a szerepeket. Ebben mindenki teret kapott, tőlem és belőlem is belekerült sok minden, ez segített. Van olyan személyes élményem, olyan részem, ami erősen meghatározta Farkas Tamás figuráját. A Találkozásnál pedig nagyon megszerettem Krisztián alapötletét. Jó volt vele is, és a partnerekkel is. És persze abba is kerültek személyes dolgok…
- Gondoltad, hogy a Találkozásra közönségdíjat lehet kapni?
- Meglepett. Kisebb a tér, és kevesebbet is játszottuk, mint mondjuk a Dogville-t. De nagyon örülök, mert ez visszajelzés arra, hogy a közönség szereti az ilyen típusú előadásokat is.
- Nagyon közel voltak egymáshoz a bemutatóid: Dogville, Találkozás, Zendülők… Hogy bírtad a tempót?
- A Dogville-nek májusban volt egy előbemutatója. A Találkozást is elkezdtük próbálni az évad legvégén, aztán mindkettőt eltettük nyáron. Az ősz egy kicsit zűrös volt, mert akkor kezdődött a Zendülők, és előfordult, hogy hármat próbáltam egyszerre. Mert a Találkozás mellett a Temetésben is kaptam szerepet Gergye Krisztiántól, a két Nádas-darabot egy hét különbséggel mutattuk be az Őszi Fesztiválon. Kicsit összecsúsztak a dolgok… Utoljára talán a főiskolán volt ilyen, az meg elég régen volt. Össze kellett szervezni az életem, a helyére kellett tennem magamban, hogy délelőtt ez van, délután egy másik, este meg egy harmadik. De nagyon jó, hogy az ember ennyi bőrbe bújhat, ennyi dolgot kipróbálhat. És az is jó érzés, hogy többféle szerepben el tudnak képzelni, nem érzem magam skatulyában.
- Decemberben megvolt a Haydn is, és már megint próbálsz: most épp Tim Carrollal dolgoztok Howard Barker Victory című darabján. Hasonlóan az improvizációra építkeztek, mint néhány éve a Hamletben?
- Saját munkamódszerének bizonyos elemeit persze áthozza ebbe a produkcióba, de nem lesz az a fajta teljes improvizációs szabadságunk, mint a Hamletben. Bár őt ismerve az előre el nem tervezettségnek bizonyára nagy szerepe lesz itt is. A Hamletet nem nagyon elemeztük, inkább az improvizáció adott különféle megoldásokat; újabb és újabb lehetőségek nyíltak meg az értelmezésben. Most viszont, ha nem is teljesen behatárolhatóan, de van egy irány, ami felé kanyargunk. Még csak egy hete dolgozunk, de elég sok mindent kezdünk kipróbálgatni, beleszövögetni a jelenetekbe. Többször és különbözőképpen vesszük végig őket, valamit fölerősítve, vagy valamire jobban odafigyelve. És mindig kapunk valami feladatot, szabályt, amire kifejezetten koncentrálni kell a jelenet közben. Például miközben mondom a szövegem, ki kell választanom egy irányt. Egy olyan színészt, aki az adott szövegrész alatt fontos nekem. Akinek a reakcióját figyelem, vagy akinek én akarom a figyelmét felkelteni. Mindegyik gondolathoz kell találnom valakit. Aztán, amikor a próba végén utoljára megcsinálunk egy jelenetet, akkor már nem kapunk semmiféle szabályt. Viszont amiket próbálgattunk, azok beépülnek az agyunkba, és akár tudatosan, akár tudattalanul elő tudjuk húzni azokat a gondolatokat, érzéseket, gesztusokat, hangsúlyokat, bármit, amiket már megtapasztaltunk. Ezek színészileg fontos, hasznos és jó dolgok. Az ember, ha Timmel dolgozik, úgy érzi, ezeknek a variációknak a tárháza végtelen.
Rick Zsófi
2010.01.29
forrás: http://www.fidelio.hu/
