A Haydn-brand kulisszatitkai - Harminchárom változat Haydn-koponyára a Bárkában
kultblog.hu - 2010. február 8. 07:52 | Nash
Szó szerint tetemre hívják a Harminchárom változat Haydn-koponyára nézőközönségét, ugyanis az Esterházy Péter által írt és Göttinger Pál rendezte darabban a szerencsétlen sorsú zeneszerzőt holtában és éltében is agyonkínozzák. Pedig úgy tűnik, ő aligha szeretne többet egy kis elismerésnél, pár szelet sonkánál és egy múzsál. Mit tehet a géniusz, ha kispolgárnak született, avagy Haydn-revízió a Bárkából.
Nyilvánvalóan egy egészen újszerű Haydn-képet sikerült felfesteni Esterházy Péternek, amikor megírta a Harminchárom változat Haydn-koponyára című drámáját, amelynek címszereplője mind éltében, mind holtában áldozatául esik az őt körülvevő emberek kisebb-nagyobb szellemi defektusainak, elég, ha csak a kiismerhetetlen Hercegre (Kálid Artúr) gondolunk. Benedek Miklós pedig kitűnően hozza a környezetéhez idomult, de lelke mélyén mit sem változó zeneszerzőt. Finomkodó gesztusainak hamisságát, álnemesi tartását nemcsak ritkán feltörő monológjai leplezik le, hanem a folyamatosan a színpad körül sertepertélő, öregasszonyosan kotnyeleskedő Haydn-anyuka is (Lázár Kati). Szeretőjéhez, Polzellihez (Réti Adrienn) való viszonya sem épp az erkölcsi tartásában erős, imádható géniuszt festi fel - nem mondanám, hogy szikrázik kettejük játéka, de míg az első felvonásban az Angyal (Ilyés Róbert) az, aki érezhetően feldobja a kissé nehezen emészthető darab folyását, a másodikat Polzelli és főleg Mozart megjelenése pezsdíti fel. A már említett Angyal rezonőri szerepében, monológjaiban, piszkálódásaiban van valami klasszikusan Esterházys, akármi is legyen az.
Enyhe szánalom marad tehát szájízként a darab után, semmiképp sem egyfajta csodálat, ismerni vágyás. Az első felvonásban az Angyal ki is kérdezte a nézőteret arról, hogy mit jelent nekünk Haydn. A megszeppentség mögött pedig a valódi tudatlanság feküdt elnyúlva. Mozart, Beethoven, esetleg Vivaldi még csak-csak jelent valamit ma is, de Haydn... Hát, a Haydn-branddel gondban vagyunk. Se nem volt csodagyerek, se nem szerzett süket füllel zenét (ahogy a hiperaktív, reklámszakemberként eljátszott Mozart is elsorolja kollégája előtt), szóval így semmi nem marad az utókornak, mint kapcsolódási pont. S valóban nincsen Haydn-mítosz: ha nem volna a központi koponya-sztori, Haydn megmaradna egy kispolgár lelkületű, érdektelen géniusznak, akit csak a komolyzene feltétel nélküli imádói tartanának többre, mint ami valójában.
A központi szál viszont mégis az, hogy a fenomenológus Rosenbaumék szépen ellopják Haydn halála utána annak koponyáját, hogy a zsenialitás jeleit kereshessék rajta. A sírrablás közben még lejtenek is egyet a megboldogulttal, aki utolsó táncával belekeveredik végre a történelem abszurd folyásába, amelybe olyannyira szeretett volna belefolyni, de egészen biztos, hogy nem így. Koponyája pedig végigutazik 145 évet, túlél két világháborút, hercegeket és nácikat, mígnem végre valakinek eszébe jut 1954-ben, hogy a csontoknak a föld alatt a helye. Így teljesül be ez a "mai revü" (ahogy a műsorfüzet átsatírozott alcíme hangzik), ez az abszurd léthelyzet, amin talán már meg sem tudunk ütődni, mert - mi aztán már csak tudjuk, itt, a Kárpátok alatt - ez a történelem.
forrás: http://kultblog.hu/