Mit tudunk Joseph Haydn életéről? A komolyzene kedvelőin kívül a legtöbb ember valószínűleg keveset. Így aztán az a kérdés is értelmét veszti, hogy mit tudunk Haydn koponyájáról. Pedig a történet nagyon érdekes, már-már krimibe illő. Esterházy Péter azonban mégsem krimit írt, hanem inkább komédiát. De nem a klasszikus fajtát, hanem amolyan Esterházy-féle komédiát.
Aki olvasott már valamit Esterházytól (és szerencsére ez esetben volt miből válogatnia), az tudhatja, hogy az Esterházy-univerzum sajátos humorral, és utalások sokaságával van teleszőve. Ebből következtethetünk arra, hogy vagy szereti valaki a stílusát, vagy nem. Ezért is volt bátor dolog a Bárka Színháztól, hogy "bevállalta" a Harminchárom változat Haydn-koponyára című Esterházy darabot. Persze mindjárt más a helyzet, ha hozzátesszük, hogy eleve ők kérték fel a szerzőt a 2009-es Haydn Év apropóján a színmű megírására. És valószínűsíthető, hogy nem csak az író egyéni stílusa miatt, hanem a személyes érintettség okán is.
Joseph Haydn ugyanis először Esterházy Pál herceg zenekarának másodkarmestere volt, majd annak halála után fivére, Esterházy "Pompakedvelő" Miklós zeneigazgatónak nevezte ki. Életének java részét tehát az Esterházy hercegek szolgálatában töltötte. Mindez persze nem jelenti azt, főként az azóta eltelt több mint 200 év okán, hogy Esterházy Péter anekdotákkal tudna szolgálni a zeneszerzőről. De még csak azt sem, hogy bármiféle személyes élménnyel árnyalná a Haydn képünket. Elsősorban azért, mert legtöbbünknek nincs is Haydn képe.
És ez akkor a legcikibb, mikor ott ülsz századmagaddal a színházteremben, és a színdarab egyik főszereplője neked szegezi a kérdést: mit tud maga Haydnről? Ez a szereplő egyébként az Angyal (Ilyés Róbert), aki egymaga instruálja a történetet, amely valójában nem is igazi történet, csupán történetfoszlányok halmaza. Szóval jön ez a nagydarab fickó, egy üveg Kőbányaival a kezében, elkezdi felolvasni a szövegkönyvet a rendezői utasításokkal együtt. Tőle tudjuk meg mindazokat az információkat, amiket amúgy illenék tudnunk a színdarab megértéséhez.
Például a "koponya sztorit". Haydn halála után ugyanis teteméről levágták a fejét. Koponyája hosszú évekig a Rosenbaum házaspár tulajdonát képezte, akik a frenológia hívei voltak. A frenológia álláspontja szerint a koponyacsontok homorulataiból és domborulataiból kikövetkeztethető az ember zsenialitása, és a Haydn koponyára ezen elmélet alátámasztása miatt volt szükségük. A tetem hiányosságára csak akkor derült fény, amikor át akarták azt vitetni Bécsből Kismartonba. Mivel sikertelen volt a nyomozás a koponya holléte után, Haydn földi maradványait a fej nélkül temették el újra. Hosszú évek teltek el mire aztán a fej és a test végül 1954-ben egyesülhet.
A színdarab (mint címe is mutatja) végig a koponya, azaz jobban mondva a koponyák körül forog. Megjelenik a Rosenbaum házaspár (Kardos Róbert és Parti Nóra), akik már-már abszurd színházba hajló erkélyi jeleneteik során az időben ugrálva, hol tervezik az eseményt, hol méricskélik a már megszerzett koponyát, a darab végén pedig elindulnak magát a sírt is felnyitni. Ténykedésük és fanatizmusok mulattató, ámde szerepük elhanyagolható. Az előadást nyitó daluk pedig dramaturgiailag valahogy nem illik a képbe, legyen bármennyire mosolyra ingerlő is.
És valahogy az egész színdarab alatt az az érzésünk, hogy nem áll össze szerves egésszé. A furcsa hobbinak hódoló osztrák házaspár mellett ugye itt van nekünk a főszereplő, Haydn. Az őt alakító Benedek Miklóst mindig öröm színpadon látni. Az arisztokratikus megjelenés eleve adott nála, de az idős zeneszerző figuráját sikerül szívvel és emberséggel is megtöltenie. A zeneszerző anyját játszó Lázár Katiról meg, szinte bármilyen szerepet alakít is, csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Úgyhogy mondani sem kell, Esterházy darabjában sincs ez másként.
A herceget alakító Kálid Artúrnak, és a szolgáját, Bernhardot játszó Dévai Balázsnak van talán a legnehezebb dolga. Figurájuk nem eléggé árnyalt, és jól megkoreografált közös jelenetük is kicsit oda nem illőre sikeredik. A színdarab egyik kiemelt része a Haydn, és a nem kifejezetten tehetséges operaénekesnő, Luigia Polzelli (Réti Adrienn) között kialakuló szerelem. Valahogy viszont ennek is nagyobb a füstje, mint a lángja: az összhang és a tűz valahogy nincs meg a két szereplő között.
Bár Mozart csak egy rövidke szöveges szerepet kap, viszont az annál emlékezetesebb. Telekes Péter lehengerlő lendülettel, kirobbanó energiabombaként végzi tornamutatványait a hozzá képest aszott öregembernek tűnő Haydn körül. És ha már a tornamutatványoknál tartunk: külön ki kell emelni a koreográfus, Katona Gábor érdemeit, hiszen egy zenés darabnak alapvető eleme a tánc, ez pedig a Harminchárom változat Haydn-koponyára című darabban kiváló egységet alkot a szöveges részekkel.
Van tehát egy remek irodalmi alapanyag, ami néhol azt gondoljuk, felolvasva talán nagyobbat ütne, mint jelen állapotában, színdarabként. Hogy ez mégis hamar feledésbe merül annak az egyik oka, hogy a zenei közegben is otthonosan mozgó, szemtelenül fiatal rendező (Göttinger Pál) kezébe került, illetve, hogy kiváló színészek kapnak benne kulcsszerepet. A szó hagyományos értelmében, vagy éppenséggel, ahogy a klasszikus színházi előadásoknál megszokhattuk, itt nincs történet. Itt csak egy ürügy van. Ez maga Haydn. Vagy ha jobban tetszik, hát a Haydn Év. Ennek mentén viszont kapunk egy önfeledt kikapcsolódást nyújtó háromórás előadást, amiben élvezettel játszanak színészek, zenészek, így együtt, teljes összhangban, nekünk, leendő Haydn, Esterházy és Göttinger rajongóknak.
Sós Eszter
(2010. 02. 11.)
forrás: http://www.napvilag.net/
