A Haydn-év apropóján kérte fel a Bárka Színház Esterházy Pétert egy dráma megírására, mely a zeneszerző Esterházy családhoz fűződő kapcsolata miatt és a komponista másfél évszázadra eltűnt koponyája révén elég érdekesnek tűnt ahhoz, hogy egy sokrétű, nyelvi akrobatikában esterházysra sikeredett mű legyen belőle. Az már csak hab a tortán, hogy a megtalált koponya miatt Haydn tetemét 1954-ben újratemetik Kismartonban, az Esterházy birtok központjában – akkor a határon túl –, és ugyanekkor zajlik a berni focivébé, a nevezetes 2:3-as vereséggel. Az, hogy ez utóbbiból végül csak egy mondat maradt a darabban – „És nem is volt lesen Puskás!” – szinte már lényegtelen, hiszen a színmű elkészült, az előadás pedig remekbe sikeredett. Ezt az előadást hozta el a Bárka Színház az idei DESZKÁ-ra, és mutatta be március 10-én a nagyszínpadon.
Az előadás harminchárom jelenete egy-egy epizód, melyben nem Joseph Haydn, sőt még csak nem is a bécsi klasszikus zene első nagy mesterének munkái kapják a főszerepet, hanem a színház maga. Az Esterházy-szöveg elég tág teret biztosít Göttinger Pál rendezőnek ahhoz, hogy a nyelvi bravúrokat színpadi nyelvre lefordítva ellenpontozza a rendkívül sűrű, utalásokkal teli, nyelvi poénokra és helyzetkomikumra építő szöveget, mely sokkal inkább monológok hosszas sora, mintsem dialógusokból kibontakozó történetfolyam. Mindvégig az az érzés motoszkál a nézőben, hogy itt mindenki elbeszél egymás mellett, és nem egymáshoz, s nem is egymással, hanem sokkal inkább a szöveg öröméért beszélnek. Közös tere ezeknek a mondatoknak vajmi kevés van, pedig megjelenik a világok közötti közvetítő, egy Angyal képében (Ilyés Róbert), aki hol a nézők és a színpad, hol az egyes figurák közötti szakadékot próbálja áthidalni, máskor pedig az idősíkok elképesztő sokszínűségében tesz rendet – persze sikertelenül.
Kavarodás ugyan nincs, sőt konfliktus sem nagyon – tehát nem is ez az, ami előreviszi a történetet. Sokkal inkább a szöveg sokrétűsége és az erőteljes színpadi jelenlét biztosítja a meglehetősen hosszúra nyúlt előadás során a figyelem fenntartását. Ebben nagy szerepet kap Ilyés Róbert is, hiszen egyre-másra kiszól az előadásból, hol magyarázza az eseményeket és összefüggéseket, máskor rögtönzött kvíz keretében szembesíti a mélyen tisztelt nagyérdeműt azzal, hogy tulajdonképpen semmit sem tudunk Haydn-ról. Figurája kissé kontúrtalan és esetlen, a mögötte meghúzódó intenció azonban mindenképpen érdekessé teszi.
Esterházy szövege a figurákat rendkívül plasztikusan jellemzi, megformálóik pedig bravúrosan jelenítik meg azt a szerteágazó, sok helyütt szinte zavarba ejtően pontos, néhol komikusba hajló jellemábrázolásokat, melyek így egyrészt a tartalom, másrészt pedig a megformáltság okán válnak élővé. Leginkább Kálid Artúr Herceg-figurája vibrál a színpadon, hiszen egyszerre dekadens arisztokrata, megszállott művészetpártoló, zsarnoki uraság, érzékien brutális szerető és finoman elegáns úr. Ellenpontjaként Benedek Miklós meghajlott Haydn-ja visszafogottan büszke, tehetségének tudatában lévő, mégis meghunyászkodó iparos, kisstílű, mégis nagyra törő, tehát tesze-tosza és határozott egyszerre. Anyja, Lázár Kati megformálásában közönséges, mégis éteri, tenyeres talpas és emelkedett. Egy szusszanás is elég tőle ahhoz, hogy elmondja mindazt, amiket szavakkal nem is lehet igazán kifejezni.
A szöveg olyannyira telített mindenfélével – utalásokkal, poénokkal, idézetekkel, vonatkozásokkal, lehetőségekkel –, hogy azon már nem is nagyon csodálkozunk, hogy a játékmester szerepében fel-felbukkanó Angyal következetesen hejdn-nek mondja azt, amit mi hajdn-nak ismerünk. Okoz ugyan némi fejtörést, hogy ez most vajon Esterházy, Göttinger vagy esetleg Ilyés sajátos humora, vagy esetleg a véletlen műve, a sokfelé asszociáló szöveg azonban olyannyira szerteágazó, hogy abban biztosak vagyunk, hogy nem ez az egyetlen rejtély, ami megoldásra vár.
forrás: http://www.deol.hu/
