Bedi Katalin
1809. Bécs. Napóleon ostromol, Haydn meghal, eltemetik, aztán pár nap múlva ellopják zsenialitásának kézzel fogható bizonyítékát (– egy frenológus számára minden dudor bizonyíték!).
1820. II. Esterházy Miklós exhumáltatja a földi maradványokat, s ekkor derül fény a hiányra, hiszen az „eredeti” koponya ekkor még „utazott”, s csak 1954-ben került vissza a többi csont mellé. S e jeles esemény akár Esterházy múltjának egy darabkája is lehetne – ha az lenne –, s akkor talán a drámában is több szerepet kapott volna ez a kis háttértörténet, de nem kapott. Csak úgy, mellesleg hangzik el néhány mondat erre vonatkozólag az egymás mellett elsuhanó monológok egyikeként.
De kezdjük az elején! A színen Haydn: ül és fázik. Nem sokára besétál egy Angyal, illetve a nagyon is emberi Angyal, aki a szövegkönyvet olvasgatja, kommentálja, és Kőbányait iszik – eddig tart talán az első változat. Rögtön jön a következő, de a „váltás” észrevehetetlen, csak a színpad tetején lévő, félig megvilágított nagy óra – a darab ötletes „technikai újdonsága” – számolja ütemesen a változatokat. Ennek az ütemességnek mond ellent időérzékelésünk, hisz hol elandalodunk a zenével és a kecses mozgásokkal bódító jeleneteken, hol kapkodjuk a fejünket a visszapattanó gumikoponyák, az elhangzó igazságok után. Mindenfelé röpködnek az odavetett bölcsességek (vagy csak ezek látszata?), mégsem kérkednek velük – elhangzik, de nem merik erre tenni a hangsúlyt: mennek tovább. A tragikumot fanyar humorral, sokszor iróniával oldó darab ez, átszőve a jellegzetesen „Esterházy-s”, zseniális intertextuális utalásokkal, melyek nem megtörik az adott dialógust, monológot, hanem két szálat indítanak el. Az egyik szál fut tovább a színpadon, míg a lökést adó mondat szárnyra kap, és egy másik műben találjuk magunkat – így gazdagítva a darabot, az értelmezés lehetőségét.
A történet a szereplők Haydnhoz való viszonyából áll elő, mintha mindegyikük egy-egy mozaikdarabkája lenne az előadásnak. A „darabkák”: az Angyal, Haydn édesanyja, a nagy „rivális”: Mozart, az öregedő Esterházy herceg a komornyikjával, bájos lánykák, Haydn szeretője, és egy frenológus házaspár. Fel- és letűnnek a színen, állandóan váltják egymást, közben mondják a magukét – többnyire a közönségnek, és csak néha egymásnak, mintha kerülnék egymást. Amikor mégis „találkoznak”, megteremtik a drámai fordulatok lehetőségét, de a helyzeteket nem oldják fel, inkább átcsúsztatják a következő változatba. A sok monológ teret ad az egyéni színészi kibontakozásnak, melyet többnyire ki is használnak. Az Angyal szerepében Ilyés Róbert remekel – mintha ő lenne az est „házigazdája”, könnyedséggel rendez, humorral igazgat, iróniával kommentál. Lázár Kati (Haydn anyja) szenvedélyes játéka, heves gesztusai, impulzív lénye élettel töltik meg a darabot. Közben nem elfelejthető, hogy a „kissé hajlott hátú” Haydn körül forog minden, a többi szerep – még ha nagyon jól játsszák is –, csak ezen központiságra tereli figyelmünket. Ezzel kell Benedek Miklósnak szembenéznie, aki egy tapasztalt színész kifinomultságával, s a szerep nagyságának megfelelve kelti életre a zeneszerzőt.
Mozart feltűnése jól időzített és hatásos momentuma a darabnak: az idő megáll, és ebben az időtlenségben teszi fel azokat a kérdéseket Haydnnak, melyeket egyszer minden művésznek fel kell tennie magának. Aztán Mozart meghal, Haydn követi: így marad nyitva a kérdés, mely olyan üresen tátong előttünk, akár a zeneszerző sírja, koponya nélkül.
A zene végig főszerepet játszik. A színpad mögött, félig megvilágított térben állandóan ott vannak a zenészek – művészettel hangolják rá a közönséget a művész(et) kérdéseire. (Ami nem mondható el szöveggel, elmondható zenével? A művész helyett beszéljen a műve?) Lágy hangok, finom mozgások, és fellebbentett egymondatos igazságok kontrasztjával játszó darab ez, ahol a helyszínt egy szellős, nagy, kreatívan kialakított és kihasznált színpad adja a mozgalmas, látványos, kidolgozott előadásnak – tiszta barokk! Mindez a rendezőt, Göttinger Pált dicséri.
Hiába van a díszlet, szereposztás, színészi teljesítmény is „helyén”, mégis azt az érzést kelti bennünk a darab, mintha a színpadi megjelenés másodlagos lett volna a szerző számára, mintha nem színpadra szánta volna művét, hanem olvasásra. Hiszen nem a szereplők karakterén van a hangsúly, nem is a „drámai jelenetek” fontosak, hanem a darab által felvetett kérdéseken, melyek többsége egy művész élete, és az utána maradó életmű körül forognak. Az örök kérdés Haydn és a gumikoponyák köré van szervezve – nem véletlenül kap a koponya kiemelt szerepet. Mert mi is ez valójában? Profán csont, melyből két lyuk mered ránk, puszta jelenlétével emlékeztet a benne valaha élt szellemre. Materiális nyom: tehát dobálózni is lehet vele? – az előadás szerint igen: hiszen ami ott van, kellék csupán, gumiból van! És ezt a fejcsont formájú „gumicafatot” fújja lufivá, tölti meg könnyű gázzal a darab „szelleme”.
Egy koponya, mellette egy üres üveg Kőbányai marad a zongora tetején a darab végére. Ekkor tudatosul bennünk igazán, hogy mi is volt a tétje e játéknak. A darab egyszerre felveti a Kőbányai, a zongora és a koponya közé feszített élet komoly kérdéseit, és folyamatosan elodázza az ezekre adható válaszokat. Hol könnyed, hol mély színészi alakítások egy modernizált, barokk mintázatú térben, melyben csak dobálóznak a gumi koponyákkal: az „igazságokkal”, s ha el is dobják őket: visszapattannak…
Harminchárom változat Haydn-koponyára
Bárka Színház
Írta: Esterházy Péter
Rendező: Göttinger Pál
Szereplők: Benedek Miklós, Kálid Artúr, Réti Adrienn, Ilyés Róbert, Gados Béla, Telekes Péter, Dévai Balázs, Kardos Róbert, Parti Nóra, Lázár Kati
Továbbá, táncosok: Benya Katalin, Berczeli Ágnes, Cseh Kata Mirtill, Dér Klára, Müller Zsófia, Szvetnyik Kata
Mozgás: Katona Gábor
Díszlet: Csík György
Jelmez: Kovalcsik Anikó
Zenei vezető: Dinyés Dániel
Koreográfus: Katona Gábor
Dramaturg: Szabó Borbála
Rendezőasszisztens: Ivánovics Beatrix, Gábos Katalin
Bemutató: 2009. december 18.
forrás: http://kuk.btk.ppke.hu/index.php?article_id=124&class=szi
1809. Bécs. Napóleon ostromol, Haydn meghal, eltemetik, aztán pár nap múlva ellopják zsenialitásának kézzel fogható bizonyítékát (– egy frenológus számára minden dudor bizonyíték!).
1820. II. Esterházy Miklós exhumáltatja a földi maradványokat, s ekkor derül fény a hiányra, hiszen az „eredeti” koponya ekkor még „utazott”, s csak 1954-ben került vissza a többi csont mellé. S e jeles esemény akár Esterházy múltjának egy darabkája is lehetne – ha az lenne –, s akkor talán a drámában is több szerepet kapott volna ez a kis háttértörténet, de nem kapott. Csak úgy, mellesleg hangzik el néhány mondat erre vonatkozólag az egymás mellett elsuhanó monológok egyikeként.
De kezdjük az elején! A színen Haydn: ül és fázik. Nem sokára besétál egy Angyal, illetve a nagyon is emberi Angyal, aki a szövegkönyvet olvasgatja, kommentálja, és Kőbányait iszik – eddig tart talán az első változat. Rögtön jön a következő, de a „váltás” észrevehetetlen, csak a színpad tetején lévő, félig megvilágított nagy óra – a darab ötletes „technikai újdonsága” – számolja ütemesen a változatokat. Ennek az ütemességnek mond ellent időérzékelésünk, hisz hol elandalodunk a zenével és a kecses mozgásokkal bódító jeleneteken, hol kapkodjuk a fejünket a visszapattanó gumikoponyák, az elhangzó igazságok után. Mindenfelé röpködnek az odavetett bölcsességek (vagy csak ezek látszata?), mégsem kérkednek velük – elhangzik, de nem merik erre tenni a hangsúlyt: mennek tovább. A tragikumot fanyar humorral, sokszor iróniával oldó darab ez, átszőve a jellegzetesen „Esterházy-s”, zseniális intertextuális utalásokkal, melyek nem megtörik az adott dialógust, monológot, hanem két szálat indítanak el. Az egyik szál fut tovább a színpadon, míg a lökést adó mondat szárnyra kap, és egy másik műben találjuk magunkat – így gazdagítva a darabot, az értelmezés lehetőségét.
A történet a szereplők Haydnhoz való viszonyából áll elő, mintha mindegyikük egy-egy mozaikdarabkája lenne az előadásnak. A „darabkák”: az Angyal, Haydn édesanyja, a nagy „rivális”: Mozart, az öregedő Esterházy herceg a komornyikjával, bájos lánykák, Haydn szeretője, és egy frenológus házaspár. Fel- és letűnnek a színen, állandóan váltják egymást, közben mondják a magukét – többnyire a közönségnek, és csak néha egymásnak, mintha kerülnék egymást. Amikor mégis „találkoznak”, megteremtik a drámai fordulatok lehetőségét, de a helyzeteket nem oldják fel, inkább átcsúsztatják a következő változatba. A sok monológ teret ad az egyéni színészi kibontakozásnak, melyet többnyire ki is használnak. Az Angyal szerepében Ilyés Róbert remekel – mintha ő lenne az est „házigazdája”, könnyedséggel rendez, humorral igazgat, iróniával kommentál. Lázár Kati (Haydn anyja) szenvedélyes játéka, heves gesztusai, impulzív lénye élettel töltik meg a darabot. Közben nem elfelejthető, hogy a „kissé hajlott hátú” Haydn körül forog minden, a többi szerep – még ha nagyon jól játsszák is –, csak ezen központiságra tereli figyelmünket. Ezzel kell Benedek Miklósnak szembenéznie, aki egy tapasztalt színész kifinomultságával, s a szerep nagyságának megfelelve kelti életre a zeneszerzőt.
Mozart feltűnése jól időzített és hatásos momentuma a darabnak: az idő megáll, és ebben az időtlenségben teszi fel azokat a kérdéseket Haydnnak, melyeket egyszer minden művésznek fel kell tennie magának. Aztán Mozart meghal, Haydn követi: így marad nyitva a kérdés, mely olyan üresen tátong előttünk, akár a zeneszerző sírja, koponya nélkül.
A zene végig főszerepet játszik. A színpad mögött, félig megvilágított térben állandóan ott vannak a zenészek – művészettel hangolják rá a közönséget a művész(et) kérdéseire. (Ami nem mondható el szöveggel, elmondható zenével? A művész helyett beszéljen a műve?) Lágy hangok, finom mozgások, és fellebbentett egymondatos igazságok kontrasztjával játszó darab ez, ahol a helyszínt egy szellős, nagy, kreatívan kialakított és kihasznált színpad adja a mozgalmas, látványos, kidolgozott előadásnak – tiszta barokk! Mindez a rendezőt, Göttinger Pált dicséri.
Hiába van a díszlet, szereposztás, színészi teljesítmény is „helyén”, mégis azt az érzést kelti bennünk a darab, mintha a színpadi megjelenés másodlagos lett volna a szerző számára, mintha nem színpadra szánta volna művét, hanem olvasásra. Hiszen nem a szereplők karakterén van a hangsúly, nem is a „drámai jelenetek” fontosak, hanem a darab által felvetett kérdéseken, melyek többsége egy művész élete, és az utána maradó életmű körül forognak. Az örök kérdés Haydn és a gumikoponyák köré van szervezve – nem véletlenül kap a koponya kiemelt szerepet. Mert mi is ez valójában? Profán csont, melyből két lyuk mered ránk, puszta jelenlétével emlékeztet a benne valaha élt szellemre. Materiális nyom: tehát dobálózni is lehet vele? – az előadás szerint igen: hiszen ami ott van, kellék csupán, gumiból van! És ezt a fejcsont formájú „gumicafatot” fújja lufivá, tölti meg könnyű gázzal a darab „szelleme”.
Egy koponya, mellette egy üres üveg Kőbányai marad a zongora tetején a darab végére. Ekkor tudatosul bennünk igazán, hogy mi is volt a tétje e játéknak. A darab egyszerre felveti a Kőbányai, a zongora és a koponya közé feszített élet komoly kérdéseit, és folyamatosan elodázza az ezekre adható válaszokat. Hol könnyed, hol mély színészi alakítások egy modernizált, barokk mintázatú térben, melyben csak dobálóznak a gumi koponyákkal: az „igazságokkal”, s ha el is dobják őket: visszapattannak…
Harminchárom változat Haydn-koponyára
Bárka Színház
Írta: Esterházy Péter
Rendező: Göttinger Pál
Szereplők: Benedek Miklós, Kálid Artúr, Réti Adrienn, Ilyés Róbert, Gados Béla, Telekes Péter, Dévai Balázs, Kardos Róbert, Parti Nóra, Lázár Kati
Továbbá, táncosok: Benya Katalin, Berczeli Ágnes, Cseh Kata Mirtill, Dér Klára, Müller Zsófia, Szvetnyik Kata
Mozgás: Katona Gábor
Díszlet: Csík György
Jelmez: Kovalcsik Anikó
Zenei vezető: Dinyés Dániel
Koreográfus: Katona Gábor
Dramaturg: Szabó Borbála
Rendezőasszisztens: Ivánovics Beatrix, Gábos Katalin
Bemutató: 2009. december 18.
forrás: http://kuk.btk.ppke.hu/index.php?article_id=124&class=szi
