Egy koponya sorstörténete, mely ráadásul Haydn koponyája!
Bedi Katalin
1809. Bécs. Napóleon ostromol, Haydn meghal, eltemetik, aztán pár nap múlva ellopják zsenialitásának kézzel fogható bizonyítékát (– egy frenológus számára minden dudor bizonyíték!).
1820. II. Esterházy Miklós exhumáltatja a földi maradványokat, s ekkor derül fény a hiányra, hiszen az „eredeti” koponya ekkor még „utazott”, s csak 1954-ben került vissza a többi csont mellé. S e jeles esemény akár Esterházy múltjának egy darabkája is lehetne – ha az lenne –, s akkor talán a drámában is több szerepet kapott volna ez a kis háttértörténet, de nem kapott. Csak úgy, mellesleg hangzik el néhány mondat erre vonatkozólag az egymás mellett elsuhanó monológok egyikeként.
De kezdjük az elején! A színen Haydn: ül és fázik. Nem sokára besétál egy Angyal, illetve a nagyon is emberi Angyal, aki a szövegkönyvet olvasgatja, kommentálja, és Kőbányait iszik – eddig tart talán az első változat. Rögtön jön a következő, de a „váltás” észrevehetetlen, csak a színpad tetején lévő, félig megvilágított nagy óra – a darab ötletes „technikai újdonsága” – számolja ütemesen a változatokat. Ennek az ütemességnek mond ellent időérzékelésünk, hisz hol elandalodunk a zenével és a kecses mozgásokkal bódító jeleneteken, hol kapkodjuk a fejünket a visszapattanó gumikoponyák, az elhangzó igazságok után. Mindenfelé röpködnek az odavetett bölcsességek (vagy csak ezek látszata?), mégsem kérkednek velük – elhangzik, de nem merik erre tenni a hangsúlyt: mennek tovább. A tragikumot fanyar humorral, sokszor iróniával oldó darab ez, átszőve a jellegzetesen „Esterházy-s”, zseniális intertextuális utalásokkal, melyek nem megtörik az adott dialógust, monológot, hanem két szálat indítanak el. Az egyik szál fut tovább a színpadon, míg a lökést adó mondat szárnyra kap, és egy másik műben találjuk magunkat – így gazdagítva a darabot, az értelmezés lehetőségét.
A történet a szereplők Haydnhoz való viszonyából áll elő, mintha mindegyikük egy-egy mozaikdarabkája lenne az előadásnak. A „darabkák”: az Angyal, Haydn édesanyja, a nagy „rivális”: Mozart, az öregedő Esterházy herceg a komornyikjával, bájos lánykák, Haydn szeretője, és egy frenológus házaspár. Fel- és letűnnek a színen, állandóan váltják egymást, közben mondják a magukét – többnyire a közönségnek, és csak néha egymásnak, mintha kerülnék egymást. Amikor mégis „találkoznak”, megteremtik a drámai fordulatok lehetőségét, de a helyzeteket nem oldják fel, inkább átcsúsztatják a következő változatba. A sok monológ teret ad az egyéni színészi kibontakozásnak, melyet többnyire ki is használnak. Az Angyal szerepében Ilyés Róbert remekel – mintha ő lenne az est „házigazdája”, könnyedséggel rendez, humorral igazgat, iróniával kommentál. Lázár Kati (Haydn anyja) szenvedélyes játéka, heves gesztusai, impulzív lénye élettel töltik meg a darabot. Közben nem elfelejthető, hogy a „kissé hajlott hátú” Haydn körül forog minden, a többi szerep – még ha nagyon jól játsszák is –, csak ezen központiságra tereli figyelmünket. Ezzel kell Benedek Miklósnak szembenéznie, aki egy tapasztalt színész kifinomultságával, s a szerep nagyságának megfelelve kelti életre a zeneszerzőt.
Mozart feltűnése jól időzített és hatásos momentuma a darabnak: az idő megáll, és ebben az időtlenségben teszi fel azokat a kérdéseket Haydnnak, melyeket egyszer minden művésznek fel kell tennie magának. Aztán Mozart meghal, Haydn követi: így marad nyitva a kérdés, mely olyan üresen tátong előttünk, akár a zeneszerző sírja, koponya nélkül.
A zene végig főszerepet játszik. A színpad mögött, félig megvilágított térben állandóan ott vannak a zenészek – művészettel hangolják rá a közönséget a művész(et) kérdéseire. (Ami nem mondható el szöveggel, elmondható zenével? A művész helyett beszéljen a műve?) Lágy hangok, finom mozgások, és fellebbentett egymondatos igazságok kontrasztjával játszó darab ez, ahol a helyszínt egy szellős, nagy, kreatívan kialakított és kihasznált színpad adja a mozgalmas, látványos, kidolgozott előadásnak – tiszta barokk! Mindez a rendezőt, Göttinger Pált dicséri.
Hiába van a díszlet, szereposztás, színészi teljesítmény is „helyén”, mégis azt az érzést kelti bennünk a darab, mintha a színpadi megjelenés másodlagos lett volna a szerző számára, mintha nem színpadra szánta volna művét, hanem olvasásra. Hiszen nem a szereplők karakterén van a hangsúly, nem is a „drámai jelenetek” fontosak, hanem a darab által felvetett kérdéseken, melyek többsége egy művész élete, és az utána maradó életmű körül forognak. Az örök kérdés Haydn és a gumikoponyák köré van szervezve – nem véletlenül kap a koponya kiemelt szerepet. Mert mi is ez valójában? Profán csont, melyből két lyuk mered ránk, puszta jelenlétével emlékeztet a benne valaha élt szellemre. Materiális nyom: tehát dobálózni is lehet vele? – az előadás szerint igen: hiszen ami ott van, kellék csupán, gumiból van! És ezt a fejcsont formájú „gumicafatot” fújja lufivá, tölti meg könnyű gázzal a darab „szelleme”.
Egy koponya, mellette egy üres üveg Kőbányai marad a zongora tetején a darab végére. Ekkor tudatosul bennünk igazán, hogy mi is volt a tétje e játéknak. A darab egyszerre felveti a Kőbányai, a zongora és a koponya közé feszített élet komoly kérdéseit, és folyamatosan elodázza az ezekre adható válaszokat. Hol könnyed, hol mély színészi alakítások egy modernizált, barokk mintázatú térben, melyben csak dobálóznak a gumi koponyákkal: az „igazságokkal”, s ha el is dobják őket: visszapattannak…
Harminchárom változat Haydn-koponyára
Bárka Színház
Írta: Esterházy Péter
Rendező: Göttinger Pál
Szereplők: Benedek Miklós, Kálid Artúr, Réti Adrienn, Ilyés Róbert, Gados Béla, Telekes Péter, Dévai Balázs, Kardos Róbert, Parti Nóra, Lázár Kati
Továbbá, táncosok: Benya Katalin, Berczeli Ágnes, Cseh Kata Mirtill, Dér Klára, Müller Zsófia, Szvetnyik Kata
Mozgás: Katona Gábor
Díszlet: Csík György
Jelmez: Kovalcsik Anikó
Zenei vezető: Dinyés Dániel
Koreográfus: Katona Gábor
Dramaturg: Szabó Borbála
Rendezőasszisztens: Ivánovics Beatrix, Gábos Katalin
Bemutató: 2009. december 18.
forrás: http://kuk.btk.ppke.hu/index.php?article_id=124&class=szi
1809. Bécs. Napóleon ostromol, Haydn meghal, eltemetik, aztán pár nap múlva ellopják zsenialitásának kézzel fogható bizonyítékát (– egy frenológus számára minden dudor bizonyíték!).
1820. II. Esterházy Miklós exhumáltatja a földi maradványokat, s ekkor derül fény a hiányra, hiszen az „eredeti” koponya ekkor még „utazott”, s csak 1954-ben került vissza a többi csont mellé. S e jeles esemény akár Esterházy múltjának egy darabkája is lehetne – ha az lenne –, s akkor talán a drámában is több szerepet kapott volna ez a kis háttértörténet, de nem kapott. Csak úgy, mellesleg hangzik el néhány mondat erre vonatkozólag az egymás mellett elsuhanó monológok egyikeként.
De kezdjük az elején! A színen Haydn: ül és fázik. Nem sokára besétál egy Angyal, illetve a nagyon is emberi Angyal, aki a szövegkönyvet olvasgatja, kommentálja, és Kőbányait iszik – eddig tart talán az első változat. Rögtön jön a következő, de a „váltás” észrevehetetlen, csak a színpad tetején lévő, félig megvilágított nagy óra – a darab ötletes „technikai újdonsága” – számolja ütemesen a változatokat. Ennek az ütemességnek mond ellent időérzékelésünk, hisz hol elandalodunk a zenével és a kecses mozgásokkal bódító jeleneteken, hol kapkodjuk a fejünket a visszapattanó gumikoponyák, az elhangzó igazságok után. Mindenfelé röpködnek az odavetett bölcsességek (vagy csak ezek látszata?), mégsem kérkednek velük – elhangzik, de nem merik erre tenni a hangsúlyt: mennek tovább. A tragikumot fanyar humorral, sokszor iróniával oldó darab ez, átszőve a jellegzetesen „Esterházy-s”, zseniális intertextuális utalásokkal, melyek nem megtörik az adott dialógust, monológot, hanem két szálat indítanak el. Az egyik szál fut tovább a színpadon, míg a lökést adó mondat szárnyra kap, és egy másik műben találjuk magunkat – így gazdagítva a darabot, az értelmezés lehetőségét.
A történet a szereplők Haydnhoz való viszonyából áll elő, mintha mindegyikük egy-egy mozaikdarabkája lenne az előadásnak. A „darabkák”: az Angyal, Haydn édesanyja, a nagy „rivális”: Mozart, az öregedő Esterházy herceg a komornyikjával, bájos lánykák, Haydn szeretője, és egy frenológus házaspár. Fel- és letűnnek a színen, állandóan váltják egymást, közben mondják a magukét – többnyire a közönségnek, és csak néha egymásnak, mintha kerülnék egymást. Amikor mégis „találkoznak”, megteremtik a drámai fordulatok lehetőségét, de a helyzeteket nem oldják fel, inkább átcsúsztatják a következő változatba. A sok monológ teret ad az egyéni színészi kibontakozásnak, melyet többnyire ki is használnak. Az Angyal szerepében Ilyés Róbert remekel – mintha ő lenne az est „házigazdája”, könnyedséggel rendez, humorral igazgat, iróniával kommentál. Lázár Kati (Haydn anyja) szenvedélyes játéka, heves gesztusai, impulzív lénye élettel töltik meg a darabot. Közben nem elfelejthető, hogy a „kissé hajlott hátú” Haydn körül forog minden, a többi szerep – még ha nagyon jól játsszák is –, csak ezen központiságra tereli figyelmünket. Ezzel kell Benedek Miklósnak szembenéznie, aki egy tapasztalt színész kifinomultságával, s a szerep nagyságának megfelelve kelti életre a zeneszerzőt.
Mozart feltűnése jól időzített és hatásos momentuma a darabnak: az idő megáll, és ebben az időtlenségben teszi fel azokat a kérdéseket Haydnnak, melyeket egyszer minden művésznek fel kell tennie magának. Aztán Mozart meghal, Haydn követi: így marad nyitva a kérdés, mely olyan üresen tátong előttünk, akár a zeneszerző sírja, koponya nélkül.
A zene végig főszerepet játszik. A színpad mögött, félig megvilágított térben állandóan ott vannak a zenészek – művészettel hangolják rá a közönséget a művész(et) kérdéseire. (Ami nem mondható el szöveggel, elmondható zenével? A művész helyett beszéljen a műve?) Lágy hangok, finom mozgások, és fellebbentett egymondatos igazságok kontrasztjával játszó darab ez, ahol a helyszínt egy szellős, nagy, kreatívan kialakított és kihasznált színpad adja a mozgalmas, látványos, kidolgozott előadásnak – tiszta barokk! Mindez a rendezőt, Göttinger Pált dicséri.
Hiába van a díszlet, szereposztás, színészi teljesítmény is „helyén”, mégis azt az érzést kelti bennünk a darab, mintha a színpadi megjelenés másodlagos lett volna a szerző számára, mintha nem színpadra szánta volna művét, hanem olvasásra. Hiszen nem a szereplők karakterén van a hangsúly, nem is a „drámai jelenetek” fontosak, hanem a darab által felvetett kérdéseken, melyek többsége egy művész élete, és az utána maradó életmű körül forognak. Az örök kérdés Haydn és a gumikoponyák köré van szervezve – nem véletlenül kap a koponya kiemelt szerepet. Mert mi is ez valójában? Profán csont, melyből két lyuk mered ránk, puszta jelenlétével emlékeztet a benne valaha élt szellemre. Materiális nyom: tehát dobálózni is lehet vele? – az előadás szerint igen: hiszen ami ott van, kellék csupán, gumiból van! És ezt a fejcsont formájú „gumicafatot” fújja lufivá, tölti meg könnyű gázzal a darab „szelleme”.
Egy koponya, mellette egy üres üveg Kőbányai marad a zongora tetején a darab végére. Ekkor tudatosul bennünk igazán, hogy mi is volt a tétje e játéknak. A darab egyszerre felveti a Kőbányai, a zongora és a koponya közé feszített élet komoly kérdéseit, és folyamatosan elodázza az ezekre adható válaszokat. Hol könnyed, hol mély színészi alakítások egy modernizált, barokk mintázatú térben, melyben csak dobálóznak a gumi koponyákkal: az „igazságokkal”, s ha el is dobják őket: visszapattannak…
Harminchárom változat Haydn-koponyára
Bárka Színház
Írta: Esterházy Péter
Rendező: Göttinger Pál
Szereplők: Benedek Miklós, Kálid Artúr, Réti Adrienn, Ilyés Róbert, Gados Béla, Telekes Péter, Dévai Balázs, Kardos Róbert, Parti Nóra, Lázár Kati
Továbbá, táncosok: Benya Katalin, Berczeli Ágnes, Cseh Kata Mirtill, Dér Klára, Müller Zsófia, Szvetnyik Kata
Mozgás: Katona Gábor
Díszlet: Csík György
Jelmez: Kovalcsik Anikó
Zenei vezető: Dinyés Dániel
Koreográfus: Katona Gábor
Dramaturg: Szabó Borbála
Rendezőasszisztens: Ivánovics Beatrix, Gábos Katalin
Bemutató: 2009. december 18.
forrás: http://kuk.btk.ppke.hu/index.php?article_id=124&class=szi