3. nap - március 10., szerda
A színházi produkciókat szerdán egy fontos szakmai kérdésekkel foglalkozó és egy mély értelmű, de ugyanakkor szórakoztató beszélgetés vezette föl. Úgy is fogalmazhatnánk: a délelőtt a Deszka Fesztivál, sőt, általában a kortárs magyar dráma önreflexiójának az ideje volt, sajnálatos, hogy csak kevesen voltak kíváncsiak rá (ezért is próbálunk részletesebben hírt adni róla). Németh Ákos az idei találkozó két válogatójával, Garaczi Lászlóval és Szakonyi Károllyal beszélgetett a Víg Kamaraszínházban. Elhangzott, hogy a szervezők és a válogatók az adaptációkat, mozgásszínházi bemutatókat is számítva 100 fölötti produkciót vettek figyelembe, ezek közül 30-40 jöhetett valóban számításba. Németh Ákos, aki korábban maga is részt vett a program válogatásában, igyekezett minden körülményre, szempontra rákérdezni. Így a beszélgetés során kiderült, hogy nem voltak merev szabályok, de csak az év végéig bemutatott előadások jöhettek szóba, s figyeltek arra, hogy ne csak stúdiódarabok, hanem nagyszínpadiak is legyenek (amiből mindig nagyon kevés van). A válogatók maguk is drámaírók, de ilyenkor a saját ízlésüket igyekeznek félretenni, körképet próbálnak adni („a legjobbakból egy pazar fesztivált összehozni" - ahogy Garaczi fogalmazott), így akár olyat is meg kell hívniuk, ami nem feltétlenül az ő kedvencük. Ennek ellenére a három ízlés összehangolása nem járt különösebb vitákkal, abban is konszenzus mutatkozott, hogy nem szövegek, hanem előadások fesztiválja lesz ez, s ahogy Szakonyi elmondta, elsősorban arra figyeltek, hat-e rájuk az adott előadás vagy sem. A délvidékiek erőteljes jelenléte sem a harmadik válogatónak, Brestyánszki Boros Rozáliának köszönhető, hanem annak, hogy jók. Több meghívott produkció (például a Cucc, az Apacsok, a székesfehérvári Ibusár) viszont technikai és\vagy egyeztetési problémák miatt kimaradt. A beszélgetés során a három drámaíró egyetértett abban, hogy ma már jobb a kortárs magyar dráma helyzete, mint tíz-húsz évvel ezelőtt, több a bemutató, a színházak jobban érdeklődnek a kortárs darabok iránt (Garaczi szerint felfutásról nem beszélhetünk, de elmozdulás van), amelyek sokféleképpen érdekesek, nem egy kaptafára készülnek, de miközben a rádió drámapályázatára 400 körüli pályázat érkezett, még mindig csak 20-30 ember írja azokat a darabokat, amelyeket be is mutatnak. Németh Ákos a saját németországi bemutatóinak a tapasztalataira is hivatkozva kijelentette, hogy a stúdiószínpad kontra nagyszínpad kérdés megválaszolása általában „a színházi menedzsment gyávaságán" bukik el. Végül a Deszka Fesztivál nemzetközivé tétele is szóba került, a helyi szervezők hozzászólásából is kiderült, hogy az elképzelések megvannak (külföldi sajtó, szakemberek és előadások bevonására), kérdés, hogy lesz-e hozzá megfelelő anyagi erő.
Kora délután Korrajzok címmel Kozma András beszélgetett ugyanott Bereményi Gézával és Szőcs Gézával, s mintha csak a nap további előadásait akarták volna előkészíteni: olyan súlyú kérdéseket jártak például körül, hogy a nagy alkotó személyiségek válhatnak-e a történelem, a világ alakítójává is vagy csak ábrázolójává (lásd: van Gogh, Haydn), s hogy egyáltalán mi a világ, mi a tenger - gondolkodik el egyszer csak hangosan Szőcs Géza (az Esterházy-darab egyik válasza, a mi a világ-kérdésre ennyi: szar, bár ezt még tudja ragozni is), van-e múlt, van-e igazság, vagy csak különböző narratívák léteznek (van Gogh, Haydn, 20/20), a történelem annál igazabb-e, minél inkább a máról szól stb. Eközben a két író, természetesen önnön (sőt, egy kicsit a másik) portréját is megrajzolta, beszélt saját sokirányú alkotómódszeréről, s a jelenlévők megismerhették olyan kiemelkedő alkotások születési körülményeit is, mint például a Tanítványok, az Eldorádó, a Liberté 1956.
A debreceni Csokonai Színház két előadását is beválogatták a fesztiválra. A stúdiószínházi Vincent van Goghot Pinczés István rendezésében a harmadik nap délutánján már meg is nézhettük. A szerző, Kocsis István egész pályáját végigkíséri (s talán kísérti is?) van Gogh alakja, a hatvanas évek vége óta többször, több formában feldolgozta már életútját, sorsát, eszmevilágát. Az alapszituáció, ebben a legfrissebb változatban is ugyanaz: a szánalomra méltó, mellőzött, éhező festő, aki egykor megfélemlíthetetlen, hatalmas akaratú prédikátor volt, a teljes és kibírhatatlan egyedüllét állapotában próbál számot vetni egykori társaival, a trópusokra távozott Gaugainnel (miért is nem ment vele?), a testvérével, szerelmeivel, s legfőképpen élete értelmével, az ember és a világ megváltoztathatóságába, a szó és a kép erejébe vetett hitével. Sárközy Zoltán van Gogh végletes elesettségét és a fel-felszárnyaló nagy lelkesüléseit egyaránt képes megjeleníteni, az igazságtalan hatalommal szembeni ellenállás jogát és méltóságát, a hamis és a valódi fény megkülönböztetésének szükségességét átélten hirdetni. Annak a belső, lelki vívódásnak az érzékeltetésére azonban, amelyből végül is hitében megerősödve kerül ki, a képeiben ismerve föl saját az erejét, mintha már nem jutna elegendő ereje. A dráma lényege pedig talán épp önmaga legyőzése, az önmagán való felülkerekedés lenne. Lehet, hogy az egyébként ötletes, trükkös, a háttérbe vetített (a képeit kinagyító) folytonosan változó, a szavakat illusztrálandó látványvilág is elvonja erről a figyelmet, nem beszélve az előadás zenei világáról; különösen a nyitó, felvezető dalról lett volna érdemes lemondani.
A Nagyszínpadon a Bárka Színház vendégszerepelt Esterházy Péter legújabb darabjával. A Harminchárom változat Haydn koponyájára vérbeli szórakoztató előadás. Minden benne van, amit a szerző korábbi darabjaiban megismerhettünk - önreflexió, önirónia, megszakítások, a történetből való ki- és belépések, kiváló gegek, vendégszövegek, nyelvi regiszterkeverés, a hatáskeltő eszközök önnön leleplezése, szándékosan alkalmazott giccs és annak kiparodizálása, teátrális gesztusok, epikus betétek, az élet nagy kérdéseinek játékos formában való megfogalmazása, szerzői instrukciók monológszerű "felmondása"... Ahogy azt Esterházynál megszokhattuk, nem a sztori a lényeg, sőt, az egészen gyér: mindössze Haydn koponyájának ellopására, illetve Haydn unalmas életére korlátozódik. Ám az alkotó remek humorának hála folyamatosan lüktet a szöveg, nem ül le egy pillanatra sem. Ebben persze nagy szerepe van Göttinger Pál rendezőnek, aki sok-sok játékos ötlettel fűszerezi az előadást - és akkor arról még nem is beszéltem, milyen látványosak, mókásak a Katona Gábor koreografálta táncjelenetek, és milyen jól sikerült, mennyi játéklehetőséget biztosít Csík György emeletes díszlete, vagy milyen jót tesz az előadásnak a barokk tüllfüggöny mögül felcsendülő, Dinnyés Dániel vezetésével előadott élő muzsika. A Harminchárom változat - és ilyet, ahogy az már a fentebbi sorokból kiderülhetett, ritkán mondhatunk (előadott) kortárs magyar dráma kapcsán - valóban nagyszínpadra illő produkció.
A Balett teremben a Yorick Stúdió vendégszerepelt egy szintén a játékosságra is építő, ám - a Bárka Esterházyjától eltérően - alapvetően dokumentarista darabbal. A 20/20 az 1990 márciusi marosvásárhelyi eseményeket, a magyarok és a románok több halálos áldozattal járó harcát dolgozza fel - teret engedve többféle megközelítésnek, egészen eltérő nézőpontoknak. Az aspektusok keverése annál is inkább indokolt, ugyanis a 1990-es történések megítélése máig sem egységes. A Gianina Cărbunariu rendezte darabot magyarok és románok játsszák, saját anyanyelvükön, tehát két nyelven, de néhol még a franciát, angolt és németet is használva. "Több, mint ötven, az eseményekben részt vevő, vagy azok hatását közvetve megélő vásárhelyi személyes elbeszélése adja a kiindulópontját" a drámának, olvashatjuk az ajánlóban. A 20/20 érdekes, izgalmas kísérlet, mint a dokumentarizmus és a fékezhetetlen képzelet terméke, amit még élvezhetőbbé tesz, hogy a fiatal színészek a zéró díszletezésű térben láthatóan nagy kedvvel, kimeríthetetlen képzelőerejüket hasznosítva vesznek részt a játékban. Igazi kreatív csapatmunka ez. Mellesleg pedig remek lezárása annak a napnak, amely, mint fentebb említettük, legfőképp arról szólt, közvetve és közvetlenül, az előadások és a beszélgetések révén: elbeszélhető-e megnyugtató módon egységesen, objektíven a történelem. Erre a kérdésre egyébként Gianina Cărbunariu adott is egy sommás választ az előadás másnapján megtartott beszélgetésen: "ahány ember, annyi történelem". De itt zárjuk is sorainkat, a 20/20-ról zajló beszélgetésről majd holnap írunk - megéri a részletezést, hiszen egyrészt érdekes, fontos dolgok hangzottak el közben, másrészt az előadás az egyike volt az eddigi legkiválóbbaknak az idei DESZKA Fesztiválon.
Darvasi Ferenc
forrás: http://barkaonline.hu/
