Stuber Andrea: Színe és visszája

Az évadról, személyesen

Tavaly nyáron a kisvárdai színházi fesztiválon egy éjszakai asztaltársaságban Eszenyi Enikő zsűritag halkan, tűnődve megjegyezte, hogy épp huszonöt éve végzett a főiskolán, vagyis negyedszázada van a pályán. Erről eszembe jutott, hogy én is abban az esztendőben diplomáztam, amikor ő, vagyis szintén huszonöt évadot – ugyanazt a huszonötöt – töltöttem a nézőtéren, mint amit ő a színpadon. (Talán néha integethettem volna neki.) Azért ilyen könnyű egyértelműen korszakolnom, mivel nem Magyarországon jártam egyetemre, hanem keletebbre. (Ott is szert lehetett tenni meghatározó színházi élményre.)

Az első itthoni időkben megnéztem szezononként 160-170 előadást. (A szezon alatt a kritikusdíj szempontjából figyelembe vett júliustól júniusig tartó intervallumot értem.) Azután a családalapulás visszavetette a statisztikát, s beállt a 120-130 előadásos szint. A kilencvenes évek második felében mintha kicsit apadt volna a szakmai kíváncsiságom, ez idő tájt 100-110 alkalommal mentem színházba, majd az új évezred, úgy tűnik, új lelkesedést is hozott, amit 160-190-es előadásszámok jeleznek, sőt 2006-ban 209-es rekordévadot teljesítettem.

Ilyen hosszú idő alatt az embernek (a kritikusnak) nagyon sokféle évada van, csak olyan nincs, értelemszerűen, amikor mindent látott volna, mert az nonszensz. De akadt optimális évad, amikor mindent láttam, amit akartam. Ez a mostani pedig, amelyről szubjektív beszámolót írandó vagyok, rendkívüli módon alakult, teljességgel idétlenül. Úgy hozta az élet, hogy a lehető legszínházidegenebb praktikus szempontok alapján dőlt el, mely előadásokat láttam. Például ha vidéki előadás volt a cél, akkor annak hétvégén kellett műsoron lennie, mert hétköznap a munkabeosztásom nemigen engedte az utazást. Voltak hónapok, amikor az határozta meg az esti programot, hogy azon a napon, amikor a fővárosban vagyok, melyik pesti színház mit játszik. Máskor az volt a döntő körülmény, hogy az előadás mikor ér véget, el lehet-e érni utána az utolsó vonatot. További hónapokban az volt a lényeges, hogy a fővárosi színház a fővárosból se legyen messze: fél hét után indulva is odaérjek kezdésre. Egyszóval a tudatosság helyett szokatlanul ad hoc módon néztem idén színházat, tehát az évadomat – az április végéig látott 120-130 előadást – a találomra színházlátogatások különös szezonjának kell tekintenem. De nem olyan nagy baj, ha a kritikus nem azt nézi, amit akar. Végtére is nem szórakozni megy a színházba, hanem dolgozni.

Az évad új direkciójú színházakat kínált, Pesten a Nemzetit, vidéken pedig számos másikat. Több városban új szakemberek fogtak bele a színházigazgatásba, az új önkormányzatok bizalmát élvezve. E helyeken a debütáló vezetők viszonylag ritkán álltak elő olyan bemutatókkal, amelyek különösebben élénk szakmai kíváncsiságot ébresztettek volna. (Természetesen egyetlen kritikus sem Nádasdy Kálmán, nem is hasonlítunk rá, mégsem áll távol tőlünk Nádasdynak az a véleménye, miszerint minek elmenni megnézni az előadást, ha ahhoz, hogy milyen, elég ismerni a darabot és a szereposztást.) Szolnokon, Veszprémben és Győrben kipróbált közönségcsalogatókkal hívogatták a nézőket. Csak csipegetek a többször használatos áruk kínálatából: Szolnokon Balázs Péter másodszor rendezte meg a Feketeszárú cseresznyét, azután elment Veszprémbe Hyppolit, a lakájt játszani, ahol Eperjes Károly újrázott az Indul a bakterházból, valamint Bulgakov Molière-jéből, Bujtor István pedig színre vitte sokadszor a Kakukkfészeket, ezt a darabot idén Sopronban is abszolválta, miközben Győrben Nagy Viktor elővezette a bejáratott Az isten pénzét. Kecskeméten Cseke Péter Hajmeresztőt és Játék a kastélybant rendezett, és a további 12-13 kecskeméti bemutató között bőven jutott hely Padlásnak, Hello, Dolly!-nak is.

Kaposváron a Babarczy-, majd Znamenák-korszakot követő Schwajda-éra első évada úgy kezdődött, hogy hosszan vendégeskedett a társulattal rendelkező színházban A Társulat című tévéműsor által létrehozott István, a király előadás, és úgy ért véget, hogy a társulattal rendelkező színház castingot hirdetett az országos sajtóban a West Side Story valamennyi szerepére. A kettő között mások mellett sor került egy fontos Mohácsi-bemutatóra, Rolf Hochhuth A helytartó című darabjának előadására, amelyhez nem volt szerencsém, és ezt tartom az évadom egyik legfájóbb hiányának. (A másik pedig a szintén Mohácsi által rendezett, kaposvári színiegyetemisták vizsgájaként közönség elé került Pintér Béla-remek, a Parasztopera.) Láttam viszont az összes békéscsabai bemutatót, és az sem volt haszontalan, tanulságokat nélkülöző. A dolog úgy történt, hogy elvállaltam: részt veszek a Gálfy-gyűrű elnevezésű színészi díjról döntő grémiumban, amely a békéscsabai szezon legjobb színészi alakítását tünteti ki. Ennek folytán módom volt megtapasztalni, milyen megmozgató tud lenni egy kreatív, fantáziadús igazgató – Fekete Péter –, aki tele van ötletekkel arra nézve, hogy miként tegye vonzóvá a színházat a közönség számára (helyenként kissé túltengő marketingszemlélettel), s szakmailag is izgalmassá a színházcsinálók részére. A békéscsabai direktor magyar évadot hirdetett meg – többek között Hamvai Kornél, Czakó Gábor, Zalán Tibor munkáival –, bár emellett nem sikerült mindvégig kitartania, mert István, a király helyett végül is Aida musicalt játszanak májustól a cirkuszsátor Porondszínházukban. (Lehet, Elton Johnékkal könnyebb dűlőre jutni, mint a Zikkurat ügynökséggel?) Volt workshop, kurzus, vendégjárás, pezsgés és nyüzsgés, interaktivitás, csak a művészi munkában, a bemutatók terén várat még magára a számottevő színvonal-emelkedés.

A jobboldali önkormányzatok által kinevezett vidéki igazgatók között bizonyos mozgalmi összetartás volt tetten érhető, nemcsak az általuk létrehozott, céljait tekintve nem igazán definiált Teátrumi Társaság létrejötte alapján, hanem különböző közös programok, vendégjátékok, kölcsönös fesztiváli fellépések tekintetében is. (Elképzelhető, hogy ha a Drámaírói Kerekasztal tagjai nem vigyáznak, akkor rövid úton ilyesféle összetartássá válik a debreceni DESZKA fesztivál is, amelyre idén a drámaíró válogatók mindössze néhány produkciót invitáltak, a többi huszonvalahány a debreceni színházvezető, Vidnyánszky Attila meghívására érkezett a cívisvárosba.) Akár önkéntes elvonulás, akár egyfajta kirekesztettség a „jobbos" színházak elkülönülése, szakmailag aligha szerencsés, bár az országos tendenciáktól nem idegen.

Amint azt a mostani évad teljesítménye is tanúsította, a vidéki színházak között akad néhány jelentős műhely – az egri Gárdonyi Géza Színház és a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház mindenképpen ide sorolandó –, amelynek feltűnő sajátossága, hogy a szó legkomolyabb értelmében társulattal rendelkezik. Vagyis társulata épült: hosszabb idő alatt, több igazgatói ciklus során társulat nevelődött, fejlődött, érett meg, igazolva az említett városokban Csizmadia Tibor és Tasnádi Csaba színházvezetői munkáját. Ide kívánkozna Zalaegerszeg színháza is, de a tavaly nyáron kitört ottani botrány óta az ember csak kerekíti a szemét és tanácstalankodik – alkalmasint soha nem fogjuk megtudni, mi történt ott, ahol hamisított mailek, álmeghívók, csalfa faxok jöttek-mentek és fényezték a színházat, s mindez egy önérdektől és haszontól mentes referenshölgy különös, érthetetlen és megmagyarázatlan tevékenysége, mondhatni: passziója volt – legalábbis a rendőrségi vizsgálat eddigi eredménye szerint. Azóta Stefán Gábor igazgató elküldte a szakmai eredményeket fémjelző főrendezőt, Bagó Bertalant, majd lemondott, és innen nézve sejteni sem lehet, mi történik a továbbiakban.

Miskolc és Pécs – kétszer-kétszer jártam ott az idén – közepesen érdekes és mérsékelten ambiciózus műsorukkal, de a Miskolcénál számottevően értékesebb színészi állománnyal rendelkező Pécsnek jó fogása volt a kaposvári változások után helyét kereső Mohácsi János, aki szép sikerrel dolgozott a társulattal mind az első alkalommal, a tavalyi Képzelt beteg esetében, mind pedig az Istenítéletnél (ami a Salemi boszorkányok). Ahogy Balikó Tamás Pécsen, épp úgy járt el Léner Péter igazgató is Pesten az utóbbi két szezonban: meghívott magához olyan rendezőt, akitől a József Attila Színház arculatától eltérő, szakmai körökben jól értékelt produkciót várt. Így a tavalyi, Zsótér Sándor rendezte Az öreg hölgy látogatása után idén Horváth Csaba koreográfus késztette az angyalföldi társulat tagjait lelkesen és odaadón olyasmit csinálni, ami az általuk gyakorolt színészettől meglehetősen távol áll. Magam ahhoz a széles közönségréteghez húzok, amelyik nem fogadta jól a Horváth Csaba rendezte Éjjeli menedékhelyet, a drámailag is elmondott és azonközben mozgásszínházilag is eljárt Gorkij-darabot. (Egyébként hasonlóan érdekes ötlet volt Meczner Jánosé, aki Balázs Zoltánt invitálta a Budapesti Bábszínházba Faustot rendezni, talán nem aggódva eléggé empatikusan amiatt, hogy a rendező vajon mennyire teszi próbára például a középiskolás közönség türelmét.)

Közben tehát Pestre értünk a beszámolómmal, pedig még nem is ejtettem szót arról, hogy a határon túl is jártam, nyáron a vajdasági Palicson egy szívmelengető Jézus Krisztus Szupersztáron, ősszel pedig egy Bodó Viktor–Gianina Cărbunariu összehasonlító fesztiválon Sepsiszentgyörgyön, s ott végre megnéztem a helyet, ahol az a jó magyar színház van, a Tamási Áronról elnevezett. (Apropó Sepsiszentgyörgy. Az idei Jászai Mari-díj bizottságban való részvétel legnagyobb öröme az volt számomra, hogy a Tamási Áron Színház színésze, Váta Loránd felkerült a kitüntetettek listájára. Mi, kritikusok évek óta menetrendszerűen felterjesztettük őt, de az aktuális bizottság tagjai között eddig még sosem ültek megfelelő számban olyan hazai szakemberek, akik eléggé ismerik és elismerik a határon túli jelöltek színészetét.)

Visszatérve még a vidéki teátrumokhoz egy baljós mondat erejéig: a színház háttérbe szorulását, szerepének leértékelődését és presztízsveszteségét mutatja, hogy a gazdasági válság azonnal rázúdult, anélkül, hogy bárkik bárhogyan megpróbálták volna enyhíteni a hatást. Két új színház építése maradt abba az idei szezonban, a debrecenié és a szombathelyié. Rendszeres színházlátogatóként a közönség megfogyatkozásának, kényszerű elmaradásának jeleit is felfedezni vélem. Mindenekelőtt abban, hogy még jobban megnőtt a színházi zsöllyékben a női nézők aránya. Élek a gyanúperrel, hogy a férfiak a színházjegyvásárlásnál kezdik a saját anyagi megszorításukat, míg a nők talán nehezebben mondanak le a színházról mint élményről – esetleg a férjükről meg könnyebben, egy-egy estére.

Budapesten a Nemzeti Színházban a Jordán-éra végeztével bemutatkozott Alföldi Róbert. Bátran kezdett, s izgalmasabbá tette a repertoárt a korábbinál. Új főigazgatóként egymaga három, formátumos produkciót jegyzett a szezonban (az Oresztészt, a János vitézt és A parkot), s ezek – akárcsak korábbi rendezői munkái – kissé mintha egysíkú érdeklődésre és látásmódra vallanának. Kiválik közülük a minden szóba jöhető hatással ügyesen bánó János vitéz, amelynek két szereposztása avval a tapasztalattal szolgált, hogy a kezdő fiatalok ambiciózussága átütőbb a szaktudós idősebbek rutinjánál. Kinevezése óta Alföldi a színészgárda felét lecserélte, ám egyelőre nem tűnik erős társulat otthonának az a megszokhatatlan és megszerethetetlen épület, inkább csak egy nem túl jó hangulatú munkahely. (A Nemzeti évadának egyik legnagyobb vesztese, méltánytalanul, az a Gazsó György, akire Alföldi főigazgató nem tart igényt, de előbb még el kellett játszania egy rémes előadás kínos főszerepét a Pokoli disznótorban.) Zökkenőmentes vezetőváltás zajlott le ezenközben a Vígszínházban, ahol Eszenyi Enikő direktrisz az Augusztus Oklahomában rendezésével rögtön megmutatta, milyen úton lehet továbbvinni egy néző- és színészbarát, bulvár- és művészszínház között egyensúlyozni próbáló körúti nagyszínházat.

Az Operettszínház – már-már hagyományos konkurenciaharcban a Madách Színházzal – töretlenül gyakorolja azt, amit Kerényi Miklós Gábor és Béres Attila tud és tudni vél, s bőségesen kamatoztatja musicalsztárjai képességeit és népszerűségét. Egy sarokkal odébb a Radnóti Színház szolid évadot mondhat magáénak, az igazgatópárti Solness építőmester bemutatóval és Török Ferenc filmrendező színházi debütálásával, az Apacsok című Bereményi Géza–Kovács Krisztina-darabbal, amely érdekes kísérlet film, színház és zeitstück összevegyítésére.

Színvonalas színházat és figyelemreméltó előadásokat ígér első évada alapján Seress Zoltán igazgató Bárkája, ugyanezt be is tartja évek óta az Örkény Színház. Itt említem meg a Kolibri Színházat is, ahová szintén jóféle nyugalommal megyek, mert a Novák János vezette teátrumban nyitott és problémaérzékeny előadásokat kínálnak a legkisebb gyerekektől a legnagyobbakig terjedő közönségrétegnek (a negyvenkilenc éveseket is beleértve). A város legmegbízhatóbb színházi helyszíne azonban a Katona József Színház, ott van a néző a legnagyobb biztonságban. Zsámbéki Gáborék igényessége, szaktudása, felelősségteljes ügyszeretete garancia arra, hogy az ember hozzájuk sosem megy hiába. Lehet persze, hogy nem szívesen szembesülünk egymás után három egyfelvonásosban a világ szörnyűségével, az ember nyomorúságával (Edward Bond: Kétezerhetvenhét), az egzisztenciális, sőt annál sokkal mélyebb fenyegetettséggel (Knut Hamsun: Éhség), lehet, hogy hevenyészett anyagnak találjuk az esedékes kortárs drámát (Vinnai András: Vakond), de akinek a Katonába van jegye, az munka és tehetség összefoglaló dolgozatát fogja látni, erre számíthat. Különösen méltánylandó a 25 éves jubileumot produkciókkal ünneplő társulat Notóriusok-sorozata, amely idén eljutott a színház- és kultúrpolitika-történet jelenig érő szakaszáig, ami aztán egészen sajátos közösségi élményt nyújtott a Kamrában.

Az évad szívderítő tapasztalata, hogy a legfrissebb alternatív társulások és vállalkozások, mint például a KoMa, a Szputnyik, a HoppArt vagy a Sanyi és Aranka Színház és Opera milyen nagy elánnal dolgoznak. Működésük nyomán jött létre például az évad egyik gyöngyszeme, Tasnádi István Fédra fitness című előadása a KoMa és az ALKA. T előadásában. A szezon egyik legfőbb pozitívuma ez, hogy számos premier nem produkciós kényszerből születik – ellentétben például avval, ahogy a Budapesti Kamaraszínház futószalagon gyárt érdektelen bemutatókat –, hanem a munka és a megmutatkozás vágya, vagy a véleménynyilvánítás belső kényszere hajtja közönség elé az alkotókat. (Ide passzol az AlkalMáté trupp bensőséges Krízis-dalestje is.) Egyformán rokonszenves alternatív színházi műhely az elsősorban inkább befelé figyelő Maladype Színház Balázs Zoltán irányításával, és a mérnöki tervszerűséggel dolgozó és haladó Pintér Béla a maga mind profibb színészi csapatával. (Pintér Béla tíz éve csinálja alapjában véve ugyanazt a színházat, és én nem tudom elunni. Nincs olyan produkciójuk, amelyben legalább részlegesen és átmenetileg el ne bűvölnének. A mostani A soha vissza nem térőt is ideértve.)

Végigsöpörtem itt tekintetemmel a pesti színházak kínálatán, de valójában persze nem színházak jutnak eszembe, ha az évadra gondolok, hanem színészek. Mindenekelőtt az idei listavezetőim, akik hárman vannak, s igen jó szezont, több jeles alakítást mondhatnak magukénak. Az egyik Széles László, aki látványosan virul az Örkény Színház vezető színészeként. Mind a Mácsai Pál rendezte A hülyéje előadásában, mind pedig az Ascher Tamás jegyezte Jógyerekek képeskönyvében remekelt, sőt még Ady Endreként is megragadónak találtam a Nyugat 2008–1908-ban. A másik – de nem, legyen mégis inkább ő az egyik! –: Mucsi Zoltán, aki először a Göttinger Pál rendezte Tengeren előadáson brillírozott, majd pedig a De Sade pennájában késztetett ámulatra. (Megjegyzem, már alig várom, hogy Mucsit Boguslawskinak láthassam Spiró György Az imposztor című drámájában. Vajon mennyit kell még addig aludni? Mondjuk 3650 elég lesz?) A harmadik – valójában első –, Csákányi Eszter a Tiszta vicc! előadásában és a Fédra fitnessben nyújtott kitűnő alakítást, s ezen kívül kedvére énekelt Kulka Jánossal egy zenés estben, valamint színészi bravúrsorozattal állt elő A hét asszonya című egyszemélyes Parti Nagy Lajos-mutatványban. A Krétakör társulatának szétszéledése után nyilvánvalóan Csákányiért kell a legkevésbé aggódnunk – egy olyan kaliberű színésznőre, mint ő, mindig lesz kereslet –, Mucsi felől is nyugodtak lehetünk, hiszen ő valósággal kivirult a Bárkán. Gyabronka Józsefet, úgy tűnik, hívják ide-oda értelmes színészi feladatokra, Láng Annamária pedig egymaga is a munkához látott a Made in China létrehozásával. Péterfy Borit és Rába Rolandot talán integrálja majd a Nemzeti. De azt csak remélhetem, hogy Katona László, Bánki Gergely, Nagy Zsolt és Sárosdi Lilla alakításait is méltó helyszíneken láthatjuk majd.

Ahogy a POSZT-válogatók szokták, figyelemfelkeltésként felírok ide és a kéménybe néhány nevet és alakítást: Szabóki Tünde falhoz lapuló Leonoráját az operaházi Fidelióból. Szávai Viktória bájos és bugyuta özvegyét a Farkasok és bárányokból. Epres Attila kihallgató tisztjét a Katharina Blumból. Ónodi Eszter vérvörös szájú, szerelemvágyó asszonyát a Barbárokból. Szabó Márta egyszemélyes keringőző párját a nyíregyházi Márai-előadásból. Szanitter Dávid kamaszpillantását a Kolibri Kikatt-előadásából. Pokorny Lia lázas, tüdőbeteg asszonyát az Új Színház Szonyájából. Darabont Mikold titokzatos mosolyát a pécsi A hülyéjéből. Polgár Csaba sarkos eleganciáját az Örkény-beli A hülyéjéből. Kováts Adél asszonyi keservét a Tiszta viccből. Szarvas József szigorú, megvesztegethetetlen integritását a Nemzeti János vitézének Bagójaként. Börcsök Enikőt, amint a hátán viszi az Augusztus Oklahomábant. Balsai Mónikát érdes és kecses székesfehérvári Stuart Máriaként. Szamosi Zsófia odaadó üzletasszonyát A soha vissza nem térőből, Pintér Bélánál. Krisztik Csaba hipermotilis színészét a József Attila Színház Éjjeli menedékhelyéből. Siménfalvy Ágotát a gondterhelt homlokával az operettszínházi Ibusárban. Kocsis Gergelyt simléderes sapkához nőtt, vékonyka lófarokkal a Vakondban és mísz vonzerővel A hős és a csokoládékatonában.

A rendezők közül igen jó formában lenni láttam mindenekelőtt Ascher Tamást (Barbárok – Katona, Jógyerekek képeskönyve – Örkény, The Black Rider felolvasószínház – Nemzeti, végül pedig a szorongató Éhség a Kamrában) és Szabó Mátét (Szonya – Új Színház, Sade márki pennája – Bárka). De feljött nálam Bérczes László is a szabadkai A Gézagyerekkel (a címszerepben Pálfi Ervin! Pálfi Ervin!).

Már csak egy maradt hátra: beszámolni az évad legjobb, legemlékezetesebb, legmegindítóbb színházi pillanatairól, amelyeket történetesen Nyíregyháza-Sóstón éltem át egy tavaly júliusi délutánon. Bodó Viktor csapata a Szentivánéji álmon dolgozott, apróra szétszedve és összerakva Shakespeare darabját, ide-oda helyezve, vándorolva egy kiürült anya- és csecsemőotthon-komplexumban és környékén. (Később Zsámbékon vitték véghez a produkciót, egyszerűbb, rövidebb, egyhelyszínes játék gyanánt.) Egy lepukkant épület kis szobájában a falhoz simulva álltam, előttem néhány rácsos gyerekágyba zárva ácsingózott egymás után a Lysandert játszó Czukor Balázs és a Hermiát adó Koblicska Lőte, a kettejük közötti ágyban pedig Fridrik Noémi irigykedett. Volt egy őr is, felismerhetetlen, Hajduk Károly talán, miatta kellett az ifjaknak vigyázva, halkan, suttogva beszélniük egymáshoz. Akkor, ott, előttünk született meg bennük a vágy és az elhatározás, hogy megszökjenek, s az athéni erdő felé vegyék az irányt. Annak a szűk, intim jelenetnek a szépsége, erotikája, lírája, fenyegetettsége, titokzatossága és drámaisága gyakorolta rám a legnagyobb hatást ebben a szezonban. (Olyannyira, hogy – ami még sosem fordult elő velem – spontán lelkesültségemben a jelenet végén én kezdtem el a tapsot.) Ilyeneket szeretnék még, sokat, sokat! A következő huszonöt évben önkéntes klakknak állnék legszívesebben.

forrás: http://www.jelenkor.net/