1809. május 31-én elhunyt Joseph Haydn. Temetése után két nappal ellopták a koponyáját frenológiai vizsgálatok céljából. Tizenegy évvel később exhumálták Haydn tetemét, s észrevették, hogy eltűnt a fej. A nyomozás után először egy fiatalabb, majd egy idősebb férfi koponyáját adták át a Hercegnek, s ez utóbbi nyugodott Haydn sírjában sokáig. Az eredeti koponyát a hosszú, kalandos út végén 1954-ben egyesítették a testtel.
Haydn tehát halála után nem csak zenéjében élt tovább, hanem a koponyája körüli hercehurcában is. Alakja nem hagyta nyugodni az elszánt Rosenbaum házaspárt, akik frenológiai vizsgálataikban próbálták megfejteni koponyájának formájából zsenialitásának mibenlétét, most pedig nem hagyja nyugodni sem Esterházy Pétert, a Harminchárom változat Haydn-koponyára című dráma szerzőjét, sem Göttinger Pált, a darabból készült előadás rendezőjét. Ki ez a Haydn, aki időn és téren kívül, élet és halál között, színház és irodalom határán egyensúlyozva foglalkoztat minket?
Először beszéljünk arról, hogy mit látunk a színpadon. Az előadás kezdetén bejön az Angyal (Ilyés Róbert). A szerzői utasítást olvassa, és személyes reflexióival tűzdeli tele azt. Miközben saját fikció létét pellengére állítja, megadja az előadás játékos és elidegenítő alaphangulatát. Ahogy a forma, úgy a cselekmény sem alkot zárt egységet: az utaláshálózat és a stílusbeli kilépések hasonló módon bontják meg az előadás egységét, mint a szereplők és a cselekmény idézőjelbe tétele. Nem lineáris Haydn-életrajzot kapunk, nem egy Schaffer-drámát vagy egy Milos Forman-filmet, hanem harminchárom jelenetnyi utazást Haydn (koponyája) körül. Nincsen drámai ív, a színészi játék nem egy összefüggő, belső lelki folyamat eredménye: jó példa erre a Herceg (Kálid Artúr) monológja, amelyben két mondat között éveket öregszik. De nem csak az idő, hanem a tér egysége is felbomlik az előadásban: a Csík György által tervezett díszlet egy kulisszaszerű, barokk palotabelső. Egyszerre szép és elragadó illúzió, de sík felülete és kiszámíthatatlan méretű és elhelyezkedésű ajtóinak használata folyton emlékezteti a nézőt annak hangsúlyos díszletszerűségére. Ugyanezt eredményezi a színpad bal felső sarkában lévő szoba, amely a Rosenbaum házaspár (Kardos Róbert és Parti Nóra) élettere: egy távoli helyet azonos térbe rakva megbontja az Esterházy-kastély terének zárt egységét. A színpadra helyezett, Dinyés Dániel által vezetett kamarazenekar Haydn zenéjével járul hozzá a közös szellemidézéshez. Helyük a gyakorlati okokon túl elidegenítő gesztusnak is felfogható: nem egy süllyesztett, elrejtett térből halljuk a zenét, hanem konkrétan látjuk annak létrejöttét.
Most pedig nézzük meg közelebbről, hogy ki is ez a Haydn (Benedek Miklós). Mit tudunk róla? Az Angyal műveltségi kvízkérdéseivel próbálja tesztelni a közönséget, hogy mennyi ismeretünk van Haydnről. Hát nem sok. Pedig mérhetetlen mennyiségű zenemű maradt fenn tőle, korának legnagyobb zeneszerzője volt, s nevének hallatán mindenki el tudja helyezni legalább a korszak tekintetében. Ismerjük a nevét, tudjuk, hogy NAGY zeneszerző volt, de mégsem tudnánk annyi dallamot felidézni tőle, mint Mozarttól vagy Beethoventől. Nem volt kalandos élete, kicsapongó szexuális hajlama, rossz egzisztenciális helyzete, vagy más, filmbe illő életrajzi sajátossága. Pusztán csak szerette a zenét. És az életet. Pontosabban a saját életét. De hát hol itt a dráma? Mi a konfliktus? Legalább egy kis szerelmi évődés lenne, de a Polzellivel (Réti Adrienn) folytatott játékos, giccsben úszó, Éjkirálynővel aláénekeltetett (Kolonits Klára rövid belépője) kalandja sem nevezhető ennek.
Akkor mi ez a darab tulajdonképpen? Pusztán posztmodern stílusjáték vagy több annál? Mindenképp több. De mitől válik többé, mint egy Esterházy-féle irodalmi est? Attól, ami minden drámához kell, hogy színház legyen (s e dráma esetében ez hatványozottan érvényes): a színésztől. Benedek Miklós kortalan Haydn-skiccétől, Lázár Kati (Haydn anyja) babusgató kedvességétől, Kálid Artúr szoborszerű uralkodó-paródiájától, Réti Adrienn öntudatos múzsadomborításától, Kardos Róbert és Parti Nóra osztrák, elfojtásokkal teli, tudós házaspárjától, Ilyés Róbert örök kívülállóságba helyezett, rezonőr Angyal-megformálásától. Mindezek az apró színészi alakítás-törmelékek legitimálják a színpadi megvalósíthatóságot.
Esterházy nem megmutatja, hanem keresi Haydnt. Nem állít, mégis a megértésért jött létre. Hasonló célból, mint Rosenbaumék frenológiai mesterkedése. Azonban míg az osztrák házaspár korlátokat nem ismerve ered az áhított tudás nyomába, addig Esterházy alanyát mélységes tisztelettel és alázattal közelíti meg. S főhajtásában közelebb kerül az igazsághoz, mint bármely tudós, aki boncasztalon megvilágítva akarja felfedni egy emberi lény rejtelmeit.
Bárka Színház -
Esterházy Péter: Harminchárom változat Haydn-koponyára
Haydn Benedek Miklós mv.
Herceg Kálid Artúr
Polzelli Réti Adrienn
Angyal Ilyés Róbert
Antonio Gados Béla
Mozart Telekes Péter
Bernhard Dévai Balázs
Rosenbaum Kardos Róbert
Therese Parti Nóra
Haydn anyja Lázár Kati mv.
Továbbá, táncosok: Benya Katalin, Berczeli Ágnes, Cseh Kata Mirtill, Dér Klára, Müller Zsófia, Szvetnyik Kata
zenekar
RENDEZŐ: GÖTTINGER PÁL
MOZGÁS: Katona Gábor
Zenei vezető: Dinyés Dániel
Díszlet: Csík György
Jelmez: Kovalcsik Anikó
Dramaturg: Szabó Borbála
Rendezőasszisztens: Ivánovics Beatrix, Gábos Katalin
Kelemen Kristóf
forrás: http://www.kikotoonline.hu/
