Egy mesterségesen túlpolitizált társadalom, amely nem tud mit kezdeni civilizálatlan-aszociális nincstelenjeivel.
Nem akarom félrevezetni az olvasót, az itt következő szöveget harminc évvel ezelőtt, 1980-ban írtam, amikor a kaposvári Csiky Gergely Színházban Gyöngyélet címmel bemutatták John Arden Élnek, mint a disznók című darabját.
„Arden ebben a korai darabjában - 1958-ban keltett föltűnést a fiatal angol drámának elkötelezett Royal Court színpadán - fölháborító világképet fest, majd a bevezetőben azt tanácsolja a rendezőnek, hogy »a játék javát tréfára kell fogni«. A Gyöngyélet elemzőinek sok gondot okozott az író alapállása, amit talán vészjósló tárgyilagosságnak lehetne nevezni. Hosszan vitatkoztak arról, kinek a pártján áll az észak-angliai iparvidék nagyvárosának új lakótelepén egymás szomszédságába költöztetett két család közül. Jacksonék, az alsó középosztály szintjére fölkapaszkodni vágyó kispolgárok pártját fogja? Vagy a Jacksonék nyugalmát feldúló, nemrég még »félnomád« Sawneyék mellett voksol, akik képtelenek értékelni a civilizáció áldásait, és a Jóléti Állam által adományozott falak közé behurcolják nemcsak a maguk »atavisztikus« életformáját, »törzsi« erkölcseit, hanem - a hozzájuk vezető Ariadné-fonalon - egy félcigány-félbűnöző-félnótás pereputty erkölcsi mércével egyáltalán nem mérhető botrányát?
Azt hiszem, a kérdést nem lehet vagy-vagy alapon föltenni. Arden három csoportot ábrázol - ha tetszik, pártatlanul -: a Jóléti Társadalomba éppen integrálódni készülőket, a társadalom perifériáján élőket és a társadalmon kívüli elemeket. Mindegyik csoportnak megvan »a maga igaza«, amit a darab nem vitat el. Arden aligha rájuk dühös - a közönyös tárgyilagosságát emlegetők elfelejtik, hogy egyike az élesen kritikus dühös fiataloknak -, hanem arra a helyzetre, amely a Jóléti Állam minden jó szándékú szociális intézkedése ellenére (talán mert az átgondolt szociális politikát helyettesíti) jó adag fenyegetést tartalmaz ugyanerre a Jóléti Államra nézve. Nem véletlen, hogy a darab végére lincshangulat teremtődik: a Jóléti Államnak rendőreivel kell megvédenie a nem is egészen oktalan haragtól azokat, akiket «népboldogítani« akart. Nyilvánvaló, hogy itt valami nem stimmel. Arden vészjósló tárgyilagossága mögött éreznünk kell az utalást a helyzet szélesebb, össztársadalmi értelemben vett megoldatlanságára."
Elnézést kérek az olvasótól, de továbbra is idézni fogok. Most abból a cikkből, amelyet 1996-ban írtam, amikor a darabot a Katona József Színház mutatta be.
„Jobb előre tisztázni, hogy az Élnek, mint a disznók nem a lakásrongálókról szól. Ma nem. Nem arról, hogy egyesek, akiknek nomád nyomorlakhelyét szanálták, képesek föltüzelni a padlót a lakótelepi juttatott lakásban. Nem is az állami juttatás paradoxonáról, lumpenek (cigányok, börtöntöltelékek stb.) betelepítési demokráciájának vagy gettósításának dilemmájáról, annál kevésbé, mivel a térítésmentes lakásjuttatás minálunk jelenleg nem aktuális. Aktuális viszont az életformaválság, a feltörekvő középrétegek deklasszálódása, a tömeges elszegényedés és a vele járó szociális, morális talajvesztettség, az újgazdag politikai, gazdasági és kulturális elit túlzott társadalmi önreprezentálása az egyik oldalon, az anyagilag és morálisan vegetálók perifériájának domináns térnyerése a másikon.
Egy mesterségesen túlpolitizált társadalom, amely nem tud mit kezdeni civilizálatlan-aszociális nincstelenjeivel. (...) Az Élnek, mint a disznók egyfelől szociológiai látlelet, másfelől egy »civilizált« környezetbe telepített, sajátos szubkultúra - atavisztikus, törzsi, barbár, bizonyos értelemben kultikus életforma - rögzítése. Ez a megállapítás Sawneyékra, a panelfalak közé nomád életstílust költöztető lumpencsaládra, még inkább a hozzájuk lazán kapcsolódó, félnótás-félbűnöző, vándorló cigány pereputtyra érvényes. Jacksonékat, az alsó középosztálybeli lakótelepi szomszédokat, akiknek »fölfelé« integrálódását Sawneyék megzavarják, s ezáltal fölszítják a velük egyívásúak lincselő ösztönét, Arden jóval fölszínesebben ábrázolja. (...) A darabban ábrázolt devianciákkal naponta találkozunk az utcán és a médiában, megjelenésük hovatovább közömbösen hagy. Alig vesszük észre, ha a jelenség mögött törvény rejlik..."
A változás a harminc évvel és a tizennégy évvel ezelőtti helyzethez képest szemléletes. Ma már sehol sincs Jóléti Állam, és egyre világosabb, hogy „valami nem stimmel". A devianciák pedig, amelyekkel („hovatovább") naponta találkozunk, már nem hagyhatnak közömbösen, mert elborítanak bennünket, és a „mesterségesen túlpolitizált társadalom" elitjének felelőtlensége eddig soha nem látott mértékben szította föl a „lincselő ösztönt". Arden tehát igencsak érvényes ma is. Szputnyikék előadásából ez nem derül ki. „Ház, ház, kert" - utal a nyomasztó típuskörnyezetre az egyik szereplő. De nincs se ház, se kert. Az ülőszínházi produkció - Göttinger Pál rendezése és a tíz színész játéka - színvonalas. Tíz széken foglalnak helyet velünk szemben, keveset mozognak, a dialógokat nem egymásnak, hanem nekünk adresszálják, és egy-egy hatásos gesztussal, illetve effekttel jelzik az elkerülhetetlen akciókat. Lényegében jól elemzett, energikus szövegismertetést tartanak, amely a szereptudásban különbözik a felolvasószínháztól. Kedvem támad felkérni őket, hogy a pontosan értelmezett karaktereket ártsák bele a sűrű helyzetekbe, és mutassák meg azt is, ami a szöveg mögött - vagy a mélyén - van. Ebben az esetben nemcsak impozáns szakmaiságukról adhatnának számot, hanem önálló mondanivalójukról is.
John Arden: Élnek, mint a disznók (Szputnyik Hajózási Társaság - Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet - Labor)
Fordította: Nádasdy Ádám. Munkatársak: Bujtás Mónika, Elek Ányos, Gyulay Eszter, Keresztes Gábor, Kovalcsik Anikó, Róbert Júlia, Sztojanov Georgi, Turai Tamás. Rendező: Göttinger Pál.
Szereplők: Fábián Gábor, Hay Anna, Jankovics Péter, Koblicska Lőte, Molnár Gusztáv, Szabó Zoltán, Székely Rozi, Téby Zita, Terhes Sándor, Tóth Simon Ferenc.
MU Színház, 2010. április 10.
forrás: http://szinhaz.net/
