.:. Hegyalja Fesztivál 2010 - Sár, bor, Motörhead .:.
A nulladik napon keletkezett sártenger sem szeghette a fesztiválozók kedvét a tizenegyedik Hegyalja Fesztiválon. A Tisza koszosabb volt, mint tavaly, de a forróságot nem lehetett nélküle elviselni. A Motörhead lezúzta az arcokat, a Jäger Barban megint hajnalig ment a party, és a legbarátságosabb koncertek pedig most is a Malátabárban voltak.
(*** beszámoló ***)
Idén is előszeretettel "legaljázták" még páran a Hegyalja Fesztivált, de ez már inkább csak savanyú a szőlő effektus, és valószínűleg ezek az emberek nem jártak még például a Novarockon, ahol aztán tényleg mindenki beleveszik a mocsokba és egyúttal már-már kifordul emberi mivoltából. Mondjuk ez utóbbi minden fesztiválon működik egyeseknél. Itt is volt Mikulásjelmezbe bújt lelkes fesztiválozó, minden nap egységesen más színben pompázó fiatalember, hogy a jóféle tokajitól befáradt arcokról meg már ne is beszéljünk. Ámde ugyanakkor meg kevesebb volt a szemét, mint tavaly, köszönhetően az egyre elterjedtebb re-poharaknak, meg a fáradhatatlan takarító brigádnak.
Nekik akadt dolguk bőven, csakúgy, mint azoknak a munkásoknak, akiknek a keddi égi áldást követően örökül hagyott özönvíz után kellett sármentessé tenniük a helyszínt. Az mondjuk tény, hogy ez nem sikerült tökéletesen. Szerdán a Nagyszínpad első soraiban például iszapbirkozás hangulat uralkodott, csakúgy, mint a Pepsi Színpadnál, ahol a gyanútlan fesztiválozók szintén részesülhettek egy kis dagonyában. De ez nyilván mindenkit csak másnap reggel zavart, amikor meglátták bakancsaikat vagy tornacsukájukat a sátruk előtt kiszáradt agyagszoborként pompázni.
A szerdai napon egyébként a Firkin volt az első csúcspont, akik valami elementáris erővel csináltak pár dal után a Borsodi Malátabárból sör áztatta ír pubot. A hegedűslány tehetségére külön érdemes felhívni minden férfiember figyelmét, de nem csak azért ajánlatos megtekinteni őket, ha éppen valahol játszanak, hanem például azért is, mert jó tudni, hogy Göttinger Pál nem csak színházi előadásokat tud rendezni, hanem frontemberként is megállja a helyét. A The Kolinból most is elég volt az a pár perc, amit végignéztünk, viszont a The Idoru koncertje nagyon viccesre sikeredett, mert a srácok rövidgatyában nyomták a metált a szaunaként is funkcionáló Jim Beam Színpadon.
Tátrai Tibor és Charlie azért még bírják a tempót, mint ahogy erről megbizonyosodhattunk a Nagyszínpadnál. Tavaly gitárfenoménunk még a Latinnal jött. A Tátrai Band azért most jobb választás volt, mert végre nem nyomta el az akkordokat a többi színpadról átszűrődő kakofónia. Aztán 23 órára megjött a Tankcsapdára a hangulat, csak éppen a fesztiválozóknak dönteniük kellett, ha a Herbaliserbe is bele akartak nézni. Még szerencse, hogy a két zenekar rajongótábora annyira azért nem egyezett. Ezek után meg persze volt még Csík zenekar, Blind Myself, meg mondjuk NEO is, de már csak azoknak, akik megint nem rontották el ott a dolgot, hogy a vonat Tokajba érkezését követően egyből a Szerelmi Pincesorhoz menték szomjukat oltani, s ennek következtében kénytelenek voltak emberi időben vízszintesbe kerülni (bárhol is sikerült megtalálniuk azt a bizonyos vízszintet).
A reggelek általában a fesztiválozóknál a következőképpen zajlottak: kaja a főutca kisközértje előtt, az árnyékban lévő beton minden egyes négyzetcentiméterét birtokba véve. Majd jöhetett az enyhítő csobbanás, vagy csak legalább szunyálás a víz közelében. Eközben persze a strapabíróbbak már meg is látogatták valamelyik pincét, ahol idén is nagyüzemre kapcsoltak a Hegyalja ideje alatt. Ebben az évben egyébként az járt jobban, aki inkább a Bodrogot preferálta a Tisza helyett, mert az ár még nem vonult el teljes valójában, és a két folyó tisztaságában a különbséget legjobban a hídról, az összefolyásnál lehetett látni. Persze van, aki inkább a fizetős strandot választotta, van aki meg a Hegy’ plázst, de a helyszín itt igazából csak részletkérdés volt.
Csütörtökön már illett volna megjelenni a fesztiválterületen kora délután mondjuk egy Nemjucira, vagy egy Supernemre, de mi utóbb beértük a Doors Emlékzenekarral, akik még jól szóltak, nem úgy, mint a hajnali Hollywood Rose, akiknek nagyon el lett cseszve a hangosítása. A Subscribe persze idén is megmozgatta a tömeget a Nagyszínpadnál, de a közel egy időben játszó Heaven Street Seven, Deák Bill Blues Band, Carbonfools hármas is szépen gyűjtötte maga köré az embereket. Az est legjobban várt koncertje nálunk a Grand Mexican Warlock volt, és a srácok hozták is a formájukat. Utánuk még egy késés miatt simán oda lehetett érni Lecsóra és Lovasira, azaz a Kiscsillagra is a Pepsi Színpadhoz. A Wrong Side Of The Wallról már lemaradtunk, de azért még a Kettőnégy hepaj alkalmával megcsodálhattuk a frontember, Oszkár legendássá vált Becherovka ivó tudományát.
Bár a pénteki Csírázó Búzakalász nevű banda nagyon izgatta a fantáziánkat, de ez is kimaradt az életünkből, mivel nem volt kedvünk délután fél háromkor a Jim Beam sátorban aszalódni. Maradtunk inkább este a BeshODrom, Motörhead, Meshuggah triónál, hangozzék ez az összeállítás bármilyen furcsán is, de mindhárom koncert remek volt a maga nemében, főleg Lemmy-ék, akik vén rókákhoz méltó módon tolták a rock ’n’ rollt. Szombaton az Óriás, Isten Háta Mögött, Turbo triumvirátus volt terítéken, és még csak a színpadok között sem kellett emiatt rohangálni, bár a Quimby-n és Ákoson is tiszteletünket tettük pár dal erejéig, amolyan nosztalgiából. És végül az utolsó estét megkoronáztuk egy bitang jó Jäger Bar bulival is.
És persze ott van bennünk a lelkiismeret furdalás, hogy azért sok olyan koncertről lemaradtunk, amiről nem kellett volna, és talán az is igaz, hogy nem mindig szelektáltunk jól a programok között. De mindemellett meg iszonyatosan letargikus újra itthon lenni. Hiányoznak az embernek a sörpadok, a fesztiválarcok, a reggelre fullasztóan bemelegedő sátrak, de még a saras bakancsok és tornacipők is. Az már biztos, hogy szörnyű lesz megint egy évet várni erre a fílingre.
forrás: http://www.napvilag.net/
