A zsenialitás anatómiája

Írta: Szabó Helga

Midőn a Haydn-emlékév beköszöntött, a Bárka Színház „évforduló-figyelőinek” fejében nemes gondolat fogant meg. Esterházy Pétert keresték fel tervükkel (aki a témában felmenői vonalon úgyis kissé érintve van), és megkérték tisztelettel, hogy írjon nékik ez alkalomból valami szépet és nemest.

Drámára gondoltak persze. Haydnról persze. És a kalandos kedvű Esterházy neki is ült, és megírta legott. A drámát, úgymond. Haydnról, úgymond. A meghatott megrendelőknek talán nem is tűnt fel mindjárt, hogy a csavaros eszű mester egészen úgy járt el, mint a mesebeli okos lány, aki a királynak hozott is ajándékot, meg nem is...

Szabad szellemű alkotó lévén írónk úgy döntött, hogy szárnyaló képzeletét nem hagyja holmi kicsinyes szabályrendszerek által földhöz láncoltatni, így hát egyszerűen megszabadult a felesleges koloncoktól. Miért is hagyná magát oly bagatell ügyekkel zavartatni, mint konfliktus, cselekmény, jellemek, mikor ő egyszerűen csak írni akar? ÍRNI.

Jobb, ha a gyanútlan néző (meg az is, aki esetleg sejtett valamit) mindjárt az elején tisztába jön azzal, hogy ezen az estén mire is számíthat. Egy zseniális elme önti-árasztja-zúdítja ránk hömpölygő gondolatfolyamát, mely akadályt nem ismerve sodor magával mindent, ami az útjába kerül. Szövegből kibújás, szövegbe bebújás, kiszólás, (olykor beszólás), reflektálás saját szövegére, reflektálás mások szövegére, ugrás, szökellés, éles balkanyar. Csak győzzük követni. Maga az Esterházy-univerzum.

De bármily élvezetes is e szellemi kaland, a fiatal Göttinger Pál rendező egy dologban nem tévedett. Ha nem akarta, hogy a nézők Búcsúszimfónia módjára elszállingózva, ne adj Isten falkákba verődve távozzanak az előadásról, akkor két dolgot tehetett: vagy minden alkalommal gondosan bezáratja még a vészkijáratokat is, vagy teljes erőből megtámogatja a bravúros, ám színpadon roppant illékony szöveget. Becsületére legyen mondva, az utóbbit választotta.

Vizuális vonalon Csík György díszlettervező és Kovalcsik Anikó jelmeztervező igen jó segítőtársaknak bizonyultak ebben a korántsem könnyű munkában. A cizellált, rokokó mintás „papírba csomagolt” díszlet stilizált módon a kismartoni kastélyt idézi, ahol a már nem fiatal Haydn tevékenykedik: végtelen alázattal szolgálja a kifinomult muzsikára állandóan éhes Herceget. Zongora áll a színpad bal oldalán lévő kis „zugban”, itt dolgozik a parókás, kék bársonykabátos mester. A zegzugos díszlet számtalan ajtaján át vonul ki-be szolgája kíséretében maga a Herceg, kinek méltóságteljességén csorbít némileg az a körülmény, hogy a túlságosan alacsony ajtókon meghajlás nélkül nem fér át. De Kálid Artúr Hercege amúgy sem veszi magát túlságosan komolyan. Finomkodó gesztusokkal, macskásan kecses pózolással festi ironikusra a művészet- és pompakedvelő uralkodót, aki mindvégig hálóköntösben jár-kel a színen. Szépen komponált szerelmi táncokat lejt kóristalányokkal szépen hangszerelt Haydn-muzsikára.

A kimeríthetetlen fantáziájú Katona Gábor koreográfus és a mesteri zenekarvezető Dinyés Dániel elévülhetetlen érdemeket szerzett az előadást sűrűn átszövő zenés-táncos-mozgásos betétek létrehozásában. Ez utóbbinak igen szép példája az az ihletetten megkomponált kis játék, ami a Herceg és szolgája (Dévai Balázs) viszonyát ábrázolja gyönyörűen. Kettősük átvonul a színen, s az uralkodó finom mozdulattal ejti le sétapálcáját újra meg újra, ezzel állandó készenlétre és folyamatos hajlongásra kényszerítve szolgáját, aki minden alkalommal elkapja és felemeli a majdnem földet érő sétapálcát. Összhangjuk oly tökéletes, e kis játék oly finomra csiszolt és elegáns, hogy az maga a mozdulatba sűrített rokokó.

A színpad bal oldalán, Haydn „kuckója” felett található a Rosenbaum házaspár (Kardos Róbert, Szorcsik Kriszta) kis birodalma, ahol – frenológusok lévén – bőszen vizsgálják Haydn koponyáját, mivel igen-igen szeretnék megfejteni a zseniség anatómiájának titkát. Igen, jól érti, kedves olvasó, ez bizony azt jelenti, hogy a buzgó házaspár, olthatatlan tudományos kíváncsiságukat kielégítendő, valóban lenyisszantotta a nagy mester zseniális fejét testének egyéb zseniális részeiről (szerencsére legalább csak annak halála után). És éppen ez az az epizód, amit írónk oly érdekfeszítőnek talált, hogy színdarabja cselekményének (cselekmény?!) középpontjába (van neki olyan?) Haydn életéből (halálából!) éppen ezt, azaz koponyájának történetét állította. A házaspár abszurd tevékenykedésének csúcspontja a sírrabló jelenet, mely során morbid táncot járnak Haydn rongybaba-hullájával. Ennyit az utókor (Esterházy) Haydn iránti áhítatos tiszteletéről...

Bizony éppen a művészlét ilyen, és ehhez hasonló érzékeny kérdéseit veti fel az író, amikor a fiatal Mozartot is megidézi egy jelenet erejéig. Telekes Péter Milos Forman Mozartját is felülmúló harsánysággal és ifjonti tűzzel robban be a színpadra. Korhű jelmez helyett „önmagát” viseli: fehér pólóján Mozart golyó embléma. A zseni öntudatosságával vágja Haydn képébe, hogy amit a mester eddig felmutatott, az bizony kevés lesz ahhoz, hogy a Haydn-brand az utókor számára is eladható legyen. Nincs botrányos magánélete, nem volt csodagyerek, és még csak nem is süket, mint Beethoven. Mindezt oly szeretnivaló bohóckodással adja elő, hogy Haydn természetesen nem haragszik. Neki egyébként is van jobb dolga annál, mint hogy az utókorral foglalkozzon.

Lázár Kati játssza Haydn tüneményes, nagyhangú, temperamentumos és kissé tenyeres-talpas anyját, aki fia zsenialitásában mindenek felett hisz, és aki még mindig óvó-féltő gondoskodással veszi körül a már nem fiatal Haydnt. Modern jelmezbe bújtatott figurája kicsit téren és időn felül áll, a kisfiú Haydnhoz is beszél időnként (szavait ilyenkor egy gyermekkoponyához intézi). Eridj játszani, kisfiam – mondja, s azzal kigurítja a koponyát a színpadról.

A játék másik, téren és időn kívül álló figurája az Angyal, aki az est ceremóniamestereként vezet át bennünket a lazán összefűzött harminchárom jeleneten, melyek során szó esik olykor Haydnról is, koponyájának történetéről úgyszintén, de leginkább mégis arról, ami Esterházynak mindezek ürügyén eszébe jutott. Az Angyal (az író alteregója) az, aki egyszerre van kívül és belül a játékon, ő az, aki mindent megtehet (Haydn anyját például egyszerűen lekatikázza, és kiküldi a színpadról). Ilyés Róbert tüsi frizurás, szemüveges, öltönyös Angyala roppant hús-vér figura, akit a szárnyak zavarnak kissé (félre is teszi őket az első adandó alkalommal). Kőbányai világost rejtő táskájától viszont egy pillanatra sem válik meg.

A dráma főszerepét... (főszerep?!)... A dráma címszerepét... (címszerep?!)... [kis szünet, sóhaj]... Haydnt Benedek Miklós játssza. Ez a Haydn kicsit fázós, kicsit térdfájós, kicsit öreg. Mégis rendületlen szorgalommal szállítja zseniális zeneműveit munkaadójának, a Hercegnek. És Mozartnak persze igaza van: lelki alkatában nem a világot bekebelező művész ő, hanem egy dolgos kispolgár. És bár Esterházy nem formálja nagyon plasztikusra Haydn figuráját, ezt a vonását egyértelműen kiemeli.

Ebbe talál bele Benedek – a többi színészétől kétségkívül eltérő – realista megközelítésű, idézőjelektől mentes, de hiteles alakítása. Mert hát Esterházynál ilyen ez a Haydn: idézőjelek nélküli, saját magát és a munkáját mindig nagyon komolyan vevő, betegesen szorgalmas „iparos”. Estére két szonáta rendel – rikkantja el magát a Herceg, és Haydn leül és megírja, betanítja, este előadja. Ez volt az élete évtizedeken át. Benedek alakításában az is benne van, hogy Haydn nem érezte tehernek ezt a „rabszolgaságot”, lényét egyfajta elfogadó derű járja át. Ő leginkább dolgozni szeretett.

Hosszú élete során egyetlen kilengést tudott csak felmutatni, mikor is beleszeretett az udvarhoz érkező olasz énekesnőbe. Luigia Polzellivel való viszonyában (akit az abszurd irányban kissé bizonytalanul mozgó Réti Adrienn alakít) ezért ott van egy jó adag szemérmes félszegség (persze, hisz egy liaison számára idegen terep). Esterházy Haydnjának van még egy figyelemre méltó vonása: alkotói alázata. Pontosan tisztában van saját képességeivel, de ezzel együtt is meg tud maradni az isteni rendbe belesimuló, az alkotásban a saját teljesítmény helyett a „rátalálás” gesztusát kiemelő művésznek. Nem véletlenül írta minden műve elé: In nomine Domini, a végére pedig, hogy Fine laus Deo.

Polzelli férjének alakján keresztül (Haydnnal szembeállítva) Esterházy kétféle művészi alkatot mutat fel (Mozartot nem számítjuk, ő külön kategória): a tehetségtelen, de annál arrogánsabb dilettánst és az alázatos, szolgálatkész, soha nem magamutogató zsenit. A szolgálatkész profizmust a darabban nemcsak Haydn jeleníti meg, hanem az este folyamán igen sokat dolgozó muzsikusok is, akik az előadás egyik (nem egyetlen!) interaktív játékában is közreműködnek: a közönség hatalmas dobókockák segítségével, „véletlenszerűen” menüettet „komponál”, amit a háttérből előre jövő zenészek mindjárt le is játszanak. És van ebben a gesztusban valami nagyon megható: ahogy ezek a tehetséges, szerény muzsikusok készségesen odaállnak, és a frissen komponált zenét mindjárt tökéletesen bemutatják. Valahogy így mehetett ez Haydn keze alatt is.

A színpad sötét. A háttérben egy tüllfüggöny mögül halvány fény szűrődik át, s e meghitt derengésben zenészek várakoznak. Rizsporos, rokokó elegancia, hangszer és lélek játékra készen. Így indul az este. Majd harminchárom jelenettel később, mikor az utolsó szó is elhangzott, a színpad ismét elsötétül. S a tüllfüggöny mögött lassan felragyogó fényben a zenészek Haydnt játszanak. Tőlük indultunk, s az est végén hozzájuk érkezünk.

forrás: http://olvassbele.hu/