Offenbach újratöltve
Dinyés Dániel–Szabó Borbála: Párkák – ősbemutató a Bárka Színházban, 2010. december 19.
Nem ért teljesen váratlanul, hogy a Bárka Színház operabemutatóval jelentkezett: aki látta a tavalyi évadban bemutatott Esterházy Péter-darab, a Harminchárom változat Haydn-koponyára előadását, regisztrálhatta, hogy az intézmény az ambiciózus zenei vezető, Dinyés Dániel mellett (aki Haydn- és részben Mozart-művek felhasználásával valóságos melodrámává alakította a prózai színművet) kivételes zenei érzékenységű rendezővel is bír Göttinger Pál személyében. Kettejük közös munkájának újabb eredménye immáron eredeti darab: a Párkák című meseopera zenéjét Dinyés Dániel komponálta, a rendező ismét Göttinger Pál. Az opera szövegkönyvét a színház dramaturgja, Szabó Borbála írta.
Az új darabot legalább két nézőpontból lehet megközelíteni: egyrészt általános műfaji kérdések, másrészt a célközönség szempontjából. Ami az elsőt illeti, az olümposzi istenek és héroszok demitizálása szórakoztató zenés darab keretében egyértelműen Offenbachra utal: a Párkák zenei világának eklekticizmusa, olykori harsánysága és többnyire szórakoztató zenei ihletettsége is az operett ősatyjának szellemiségét idézi. Ha ezzel kapcsolatban kérdés merül fel, az nem a mintául szolgáló operettek és a Párkák választott műfajának különbségét érinti – elvégre az vesse a szerzőkre az első követ, aki pontosan meg tudja mondani, milyen is a XXI. század „szabályos” operája. Nyugodtan elfogadhatjuk tehát, hogy egy kortárs opera dramaturgiája és zenei világa inkább a klasszikus operetteket idézi, mintsem a klasszikus (barokk, romantikus stb.) operát. Problémás lehet viszont az offenbachi sikamlósság gyerekeknek való tálalása – a Párkák ugyanis e téren is híven követi a mintául választott mestert. Zeusz magánélete éppoly alapossággal van tematizálva a darabban, mint az idős férfi és fiatal nő szerelmének problémája, vagy éppen az érdekházasság kérdése – nem is beszélve arról, hogy Küón, az elvileg fiatal és szimpatikus hős a nyitójelenetben éppen arról számol be: férjes asszonyt készült elcsábítani.
Szabad-e ilyesmit gyerekek számára előadni? – tehetnénk fel az álnaiv kérdést. Ám aki ilyet kérdez, vélhetően nincs tisztában azzal, hogy a gyerekek milyen szubkulturális impulzusoknak vannak kitéve nap mint nap – ezek közepette a szemellenzősség legalábbis visszatetsző lenne. A Párkák offenbachi ihletettsége ellenére semmi olyasmit nem tartalmaz, amit a megcélzott korosztály nem látott már réges-régen a televízióban vagy az interneten. Mindezen felül pedig azt sem árt leszögezni, hogy az operettes–musicales zenei világ cseppet sem mond ellent annak, hogy a darab jó bevezető az opera világába: nemcsak azért, mert teljesen nélkülöz minden prózai párbeszédet, azaz formailag valóban opera, hanem azért sem, mert számos rejtett vagy nyílt utalást tartalmaz a műfaj közismert alkotásaira. Abu dala például Leporello Regiszteráriájának egyfajta parafrázisa, de egyáltalán: a Küón és Abu közötti kapcsolat a Don Giovanni–Leporello, vagy akár a Faust–Mefisztó viszonyrendszer újraértelmezéseként is felfogható. A muzsika minden pillanatban átgondolt, igényes, élvezetes – stíluskavalkádja a swingtől a tangón át a magyar népdalok világáig ível. Az alig hetven perces opera zenéjében egyszer sem érzünk üresjáratot – ha hiányérzetünknek adhatunk hangot, úgy az a valódi sláger, az egyetlen, bármikor visszafütyülhető nagy dallam hiánya volna, ami bizony elkelne egy hasonló műfajú és nagy népszerűségre számot tartó darabban.
Göttinger Pál rendezése most is érzékenyen reagál a zenére; ennek csalhatatlan jele, hogy nyomokban sem emlékeztet a Haydn-előadás színpadi megformálására. A harsányabb színekkel operáló muzsika élénkebb színészi megoldásokat indukál a Csík György tervezte gigantikus játszótéren. (Felejthetetlen rajztanárom, Herendi Miklós az ilyesfajta óriáscsúszdát és/vagy ugrálóvárat nemes egyszerűséggel gumiszobának nevezte.)
Hogy a Bárka remek társulattal rendelkezik, azt eddig is tudtuk; ám hogy a színészek vokális produkciója is többségében jóval a kielégítő szint fölött van, az egyszerre dicséri remek zenei adottságaikat és az ehhez jól alkalmazkodó zeneszerzőt. Zeusz Zoli bácsiként Seress Zoltán új oldaláról mutatkozik be (legalábbis magam eddig nem táncoskomikusként jegyeztem kiváló színművészünket): ám nemcsak a dalok megformálásában, de a főisten kisszerűségének megjelenítésében is kiváló. Szorcsik Kriszta Héra Hédikéje egyszerre van tudatában megcsalatottságának és férjével szembeni erőfölényének: a rendelkezésére álló szűk időkeretben is képes élővé varázsolni a figurát. A darab és az előadás erénye, hogy a három párkát nem „háromfejű szörnyként” kezeli (mint pl. Mozart a három hölgyet és a három fiút Avarázsfuvolában), hanem mindegyiket önálló jellemmel ruházza fel. Varga Anikó a lufiszobrász Lainoszba beleszerető Lenkét hozza nagyszerűen: Ilyés Róberttel énekelt kettősük felragyogtatja a darab emberileg talán leghitelesebb pillanatát.
Spolarics Andrea Andikájának a gusztustalanságok ízléses adagolását kell megoldania, s ezt sikerrel teszi; párja, Gados Béla Hádész Henrikként inkább joviális, mintsem félelmetes alvilági isten. A sorsfonal gombolyításában mindvégig kitartó Klárika Varjú Olga megszemélyesítésében kellően frigid ahhoz, hogy csak a darab végére olvadjon fel. Grüllét Réti Adrienn mind idős, mind fiatal megjelenítésben jól hozza, metamorfózisa magától értetődő; párja, Haplusz csak idősen látható, de Kardos Róbert olyan szerethető bácsit alakít, akihez még egy fiatal lány sem lehet hűtlen. Telekes Péter Küója mintha csak tavasszal látott Mozartjának folytatása lenne: gyermeteg, narcisztikus, ám ezen tulajdonságaival együtt is vonzó egyéniség; a színész jól egyensúlyoz a „hibátlan mesehős”- és Don Juan-vonásokkal egyaránt felruházott figura két véglete között. Kálid Artúr Abuja nem csak földrajzi, de társadalmi értelemben is alvilági, ám éppen kisszerűségében tud nagyszerű lenni.
A kiváló hangszeresekből álló kamarazenekart figyelemre méltó opera-karmesteri tehetségről tanúskodó módon vezényelte Cser Ádám a december 19-i második előadáson.
Hogy a Párkák mint opera mennyire lesz sikeres, azt az utókor és a további bemutatók száma, gyakorisága dönti majd el. Hogy jelen előadás sikeres, azt viszont eldöntötték már a nézők: a jórészt tizenéves gyerekekből álló publikum hangos tetszésnyilvánítása többet ér minden kritikusi okoskodásnál. Izgatottan várjuk, hogy a zenés műfajok iránt nyitott színház és társulat továbblép-e az első operaprodukció után.