Kritika: Esterházy Péter: Harminchárom változat Haydn-koponyára
– Egy kezdő színház-rajongó elmélkedései a darabról –
Bevallom, kicsit szorongva ültem be a Bárka Színház „Esterházy Péter: Harminchárom változat Haydn-koponyára” című darabjára, attól tartva, hogy megint valami nagyon furcsa, nehezen érthető és emészthető kortárs színdarabot próbálnak majd lenyomni a nézők torkán. Az első pár perc után azonban örömmel konstatáltam, hogy ez esetben ilyesmiről szó sincs; egy nagyon szellemesen megírt és előadott, sok aktuális és történelmi adalékkal fűszerezett darabról van szó.
Mint azt a darab címe is sugallja, az előadás témája Haydn - a híres 18. századi zeneszerző - érdekes élete az Esterházyak szolgálatában, s testének (vagyis elsősorban koponyájának) még ennél is kalandosabb útja a művész halála után az 1954-es végső nyugalomba helyezéséig, Kismartonban.
A nézőtérre lépve az előkészített színpad látványa fogad, az előadás kezdetéig jól áttanulmányozhatjuk a színteret. A díszlet leginkább egy közel-keleti városka utca- és házrészletéhez hasonlítható: lapos tetők, tetőterasz; egyszerű szögeletes oszlopok és házelemek; sok ablak és ajtó; néhány jól elrejtett ablakocska, melyekből a színészek meglepetésszerűen elő-előbukkanhatnak; valamint egy padlóba beépített csapóajtó (ami a darab során jelképesen Haydn sírhelyeként funkcionált). Mindezt klasszicizáló mintázatú színes tapéta fedi és a díszletbe gyakorlatilag „beépített”, Haydn műveit játszó zenekart is antik tájképszerű gobelin rejti-sejteti, a világítástól függően.
Az első színrelépő az „Angyal” elnevezésű figura (Ilyés Róbert), aki a darab lelkiismereteként az egész előadást végigkíséri, kommentálja és nem mellékesen végigsörözi. Nekem azonban angyal helyett inkább Goethe Faustjának Mefisztóját juttatta eszembe csintalan és ironikus megjegyzéseivel vagy ahogy a Haydn anyját játszó Lázár Katival perlekedik időnként. Lázár Kati remekül játszik. Látszik rajta, hogy élvezi, amit csinál, szereti ezt a darabot és benne a gondoskodó-csipkelődő anya szerepét. A 62 éves színésznő a darab végén mosolyogva fogadja a tapsot, egyáltalán nem látszik fáradtnak. Hasonlóan remek alakítást nyújt a többi színész is, többek közt Kálid Artúr a saját hatalmától eltelt, kissé hiú Esterházy Herceg szerepében, például abban a jelenetben, melyben egy énekesnővel/szobalánnyal(?) karöltve ad elő egy korunk zenei klipjeibe illő mozdulatelemekkel dúsított balett-paródiát. Benedek Miklós hihető alakítást nyújt a naiv, idősödő Haydn megformálójaként, akit a zenén kívül más nemigen érdekel (egészen múzsája, Polzelli felbukkanásáig). Párbeszédük a Herceggel meglehetősen sajátos és nagyon eredeti ötlet: míg a Herceg szóban kérdezgeti, utasítgatja udvari zenészét, addig Haydn – a zenekar segítségével– zenerészletekben válaszolgat neki, ő ugyanis nem szavakban, hanem elsősorban zenéjén keresztül nyilvánul meg. Réti Adrienn elegáns és csábos Polzellinek, Haydn szeretőjének szerepében; Telekes Péter pedig remekül eltalálja előadásában Mozart, a gyermeteg viselkedésű zenei zseni jellemének lényegét. Mulattató Kardos Róbert és Szorcsik Kriszta kettőse a frenológiáért rajongó, ál-tudós Rosenbaum házaspár szerepében, akik tudományos hóbortjukban halála után felnyitották Haydn sírját és elemelték a zeneszerző zseni koponyáját. Egyik jelentükbe a modern párkapcsolat finom kritikáját is becsempészte az író: „..a modern házasságban meghittség helyett közöny, szenvedély helyett pedig már csak indulatok vannak...”. Hasonlóan keserű irónia érződik ki a Herceg inasának, Bernhardnak monológjából is (akit az általam látott előadásban maga a rendező, Göttinger Pál formált meg az eredeti színész, Dévai Balázs betegsége miatt) hazánk közéletét illetően: „..itt mindenki hazudik; aki pedig véletlenül az igazat mondja, azt vagy nevetségessé teszik, vagy megbüntetik..”.
Bravúrosnak tartok több ötletet is, melyekkel interaktívvá tették az előadást: „Haydn-kvíz” az Angyallal; véletlenszám generáltatása a nézőkkel két óriási szivacs-dobókocka segítségével, melyek eredményeként random zeneműrészleteket választanak ki és játszatnak el végül a zenészekkel a második felvonás elején; és persze a darab végén az óriási fehér luftballonként megjelenő Haydn-koponya, amivel a nézők játszhatnak az előadás végén, míg Haydn muzsikáját játssza a zenekar.
Összességében egy szórakoztató, ám mégis gondolkodásra késztető darabot láttam, amely - úgy vettem észre a Bárka leleményes közvélemény-kutatási módszerének eredménye láttán - a nézők többségének elnyerte tetszését.
Szondy Melinda