Esterházy szolgálatában

Bárka Színház: Harminchárom változat Haydn-koponyára

MARKOVICS Annamária

2011. február 21., hétfő

Fricska, jópofaság vagy a zsenialitás jele az, ha egy előadás nem a címszereplőről, hanem a darab szerzőjéről szól? Ezt mindenki eldöntheti, amíg a Bárka Színházban megtekinti Esterházy Péter legújabb drámáját. A Harminchárom változat Haydn-koponyára ugyanis mindenről szól, csak magáról Haydnről nem. Igaz, a címben a zeneszerző koponyájáról esik szó, és azt valóban láthatjuk több méretben és funkcióban. Még ha nem is harmincháromszor.

Esterházy Péter (úgy is, mint EP) megkerülhetetlen alakja jelenünknek. Azon szerzők közé tartozik, akik mindig önmagukat írják meg, de legalábbis bele műveikbe. Ezzel nincs is semmi baj. Probléma esetleg akkor adódhat, ha egy felkérésben kivételesen egy másik személy (jelen esetben Joseph Haydn) középpontba állítását kérik tőle. Ez kihívás elé állítja a szerzőt, aki pedig nem rest a megrendelőket is kihívás elé állítani. Hogy tudniillik ő megírta a kért művet, tessék azt színpadra állítani. Göttinger Pál meg is tesz mindent, hogy ezt megvalósítsa. Vagy nem. Mármint hogy ne valósítsa meg, pontosabban, ne egészen úgy, ahogy EP leírta. A cseles szerző ugyanis már a szövegkönyvben megadja annak lehetőségét, hogy ne az ő elképzelései érvényesüljenek. Hogy miért ilyen nagylelkű? Talán azért, mert úgy gondolja: a rendező bármit tesz a művel, az akkor is magán fogja viselni az Esterházyság minden vonását. És igaza van.

Szinte minden szereplő egy-egy Esterházy-megtestesülés. Minden karakterben megbújik valami, amitől nem Haydn lesz, nem herceg lesz, és nem anya lesz, hanem EP. Legjobban természetesen az Angyal (Ilyés Róbert) adja vissza mindazt, amit mi Esterházyról képzelünk. Szemüvege, zakója, a megírt szövegből való kibeszélése, mind azt az érzetet kelti, hogy a szerző is jelen van a színpadon. Ha a díszletre nyomott fejmásokból esetleg ez nem derülne ki. (Egész végig vártam azt a pillanatot, amikor az Angyal, mintegy véletlenül, „beleáll” egy ilyen fejformába, és valóban megjeleníti Esterházyt.) Ugyanennyire erősíti az EP-képet a hercegi zeneszerző, Haydn (Benedek Miklós) is, aki faltól falig sétál, ha nem jön az ihlet, mint ahogy Esterházy írói énje teszi minden művében. Az anyában (Lázár Kati) a szülői aggodalmat, a hercegben (Kálid Artúr) a nemességet, Mozartban (Telekes Péter) a zsenialitást látjuk viszont.

Csak a Dinyés Dániel vezette névtelen Zenekarban nincs semmilyen EP-esség.Nem is lehet. Pontosabban nem kell, hogy legyen. A zenének Haydnesnek kell lennie. Akkor is, ha esetleg nem sokat tudunk Haydn zenéjéről. Pedig ennek az előadásnak ez a második legfontosabb alkotóeleme (a szöveg az első, nyilván). A színpadon nagyon is jelen levő, legtöbbször mégis csupán aláfestő zenét játszó zenekar az egész előadás ritmusát meghatározza. Ha játszanak, azért, ha csendben vannak, akkor meg azért. A dallamok fontosságát legérzékletesebben Haydn és a herceg beszélgetése mutatja be, amikor a herceg kérdéseire a zeneszerző zenével és gesztusokkal válaszol. Egy szó sem hagyja el a száját, mégis mindent értünk. Gondolatokat és érzelmeket is ki lehet tehát fejezni zenével, de amit akarunk, azt rejtve hagyhatjuk. Míg Mozart ugrándozik és improvizál (a kockadobós játék – amelyben a dobott számok kottarészleteket jelölnek – teszi igazán izgalmassá a két felvonás közötti szünetet, hiszen ebből látszik, hogyan működhet az improvizálás, és mégis mekkora fegyelemre van hozzá szükség), addig Haydn hűvösen zenét szerez; nem befolyásolja őt sem hercegi harag, sem szerelem. Viszont bármikor kapható egy-egy zsenialitást megvillantó vonóskettesre (!).

A Harminchárom változat Haydn-koponyára harminchárom etűdből áll. Ezek kapcsolata hol látszik, hol nem. Két ponton azonban kapcsolódnak a jelenetek. Ez a két pont Esterházy Péter és a zene. Ha ezek közül legalább az egyik működőképes a színpadon, akkor nyert ügye van a rendezőnek és a színháznak. Ha pedig mindkettő működik (ahogy most is), legtöbbet a néző nyer.

forrás: Magyar Szó