Geometria

SZÍNHÁZMŰVÉSZET | Budapest

Háy János: Háromszögek – Pesti Magyar Színház

Urbán Balázs

A lehető legbanálisabb szerelmi háromszög áll Háy János frissen bemutatott drámájának középpontjában: az ötven körüli férfi lecseréli hasonló korú feleségét egy majd’ húsz évvel fiatalabb nőre. Ám a szerelmi háromszög mögött egy másik háromszög is felsejlik.

Ez utóbbi egy múltbeli háromszög: a lány anyját ugyanis éppúgy elhagyta egy másik nőért a férje, mint most a lány szeretője a feleségét. Ráadásul az apa akkoriban nagyjából annyi idős volt, mint most a férfi. Így aztán a lány anyja úgy érzi, hogy a fiatal nő a saját apját hozta el bemutatni, s jeges gyűlölettel tekint a férfira. Akinek ez aligha újdonság, hiszen pontosan ilyen jeges gyűlölet jellemezte anyósával való kapcsolatát. Háy drámája fokozatosan bontja ki a háromszögek párhuzamosságait (elnézést a geometriai képtelenségért), s eközben szerkezetileg is háromszögeket épít. A mű első felében a férfi, a feleség és a feleség anyja jelentik a háromszög szárait, míg a másodikban a férfi, a lány és a lány anyja. Miközben a történéseket persze a két „alap” háromszög határozza meg. (Beszédes a szerzői instrukció, mely szerint a két anyát és a két apát ugyanaz a színész játssza, vagy legalábbis játszhatja.)

Ha valaki a fentiek alapján úgy sejti, hogy a mű sem dramaturgiáját, sem tematikáját tekintve nem tartogat különösebb meglepetéseket, nem téved. Mindkét szerkezeti rész flashback technikát használva bontja ki a múltbeli előzményeket, s valósággal leltározza a témához tapadó közhelyeket: egyfelől gyermekén és vején uralkodni akaró anyós, más generációk eltérő gyermeknevelési elvei, sok munkával kevés pénzt kereső értelmiségi férfi, kicsit biztosabb egzisztenciára vágyó feleség, felnövő, szüleikkel mind ritkábban találkozó gyermekek, fokozatos elhidegülés, kapuzárási pánikkal megspékelt férfiklimax, a megszokott kapcsolathoz kétségbeesetten ragaszkodni próbáló középkorú nő. Másfelől rajongva szeretett apját kamaszkorában elvesztő, utóbb súlyos apakomplexussal küszködő lány, magányosan gyűlölködő anya, az új kapcsolattól saját megfiatalodását váró férfi, képzelt (vagy hazudott) várandósság, az új kapcsolat kétségbeesett felrúgása. S végül, konklúzióként: visszatérés a régihez, a megszokotthoz, ami már soha nem lesz jó, „csak most úgy lesz rossz, ahogy már megszoktam, hogy rossz.”

Nem állítom, hogy igaz közhelyekből ne lehetne erőteljes, személyes, nem pusztán általánosságokban beszélő darabot írni, de ehhez valószínűleg találni kellene valamit, ami a banális reálszituációkat megemeli. Segíthetne az irónia, a folyamatos reflexió, esetleg valami érvényes mitizálás, eredeti forma, öntörvényű, a színpadon élettel telítődő nyelvezet. Ám Háy legfeljebb ez utóbbi létrehozását ambicionálja, a többi alkalmazására/megteremtésére kísérletet sem tesz (hacsak a szükségszerűen roppant steril előadásmódot indukáló szerzői utasításokat nem tekintjük formakísérletnek). A nyelv kétségtelenül sajátos, öntörvényű, ám igazi ereje csak akkor lenne, ha a színészi játék olyan erővel itatná át, hogy egyszerre hatna költői erejűnek és mégis egészen természetesnek. Ennek híján a sajátos mondatszerkezetek alkalmazása, az igei állítmány gyakori elhagyása könnyen írói modornak tűnhet.

A Pesti Magyar Színház Göttinger Pál rendezte előadása többnyire korrektül követi a szerzői utasításokat és a feltételezhető alkotói intenciót, miközben nem tudja az írói nyelvhasználatot erőteljessé és izgalmassá tenni, s magából a szövegből sem képes áttételesebb, mélyebb jelentésrétegeket kihámozni. A hosszan elnyúló, a nézők által két oldalról körülült játéktérre (a szerzői kívánalmaknak megfelelően) kevés díszletelem, berendezési tárgy, kellék kerül. (Díszlet: Kalmár Bence.) Sem az akusztikus hangulatfestés, sem a világítás nem meghatározó erejű – ha leszámítjuk azokat a pillanatokat, amikor egyik-másik lámpa élesen a néző szemébe világít. A hangsúly a szöveget általában a reálszituációk szintjén közvetítő színészi játékon van. A hármasok (négyesek) színen éppen nem levő tagjai általában a játéktér szélén ülnek, s onnan lépnek be minden különösebb sallang nélkül. Ennek a megoldásnak azonban különösebb jelentésbeli hozama nincs (túl azon, hogy vizuálisan közvetítik ama banális igazságot, mely szerint a harmadik akkor is jelen van, amikor a maga fizikai valójában nincs jelen), pusztán sterilebbé teszi a játékot (ráadásul néha a színészeknek ki kell menniük átöltözni, így némi repedés is támad a formán – de ez valóban lényegtelen).

A színészek pontosan kitöltik a karaktersablonokat, de egyéníteni, személyessé, a megírtnál gazdagabbá, ambivalensebbé tenni nem tudják a figurákat. Erre talán a főszerepet játszó Horváth Lajos Ottónak nyílna a legtöbb lehetősége, hiszen a férfi reflektálatlan, már-már a komikum határát súroló önzése szinte provokálna (akár a szerzői intenciótól függetlenül is) némi öniróniát. Ám Horváth Lajos Ottó megmarad az elviselhetetlenül egocentrikus, a másikat igazán szeretni, s ezáltal magát jól érezni mindkét kapcsolatában képtelen férfi portréjánál, miként Kubik Anna sem jut tovább a kezdeti öntudatosságát fokozatosan elvesztő, a talán szeretett, de mindenesetre megszokott férfiért (s a vele járó biztonságért) harcoló nő, Holecskó Orsolya pedig az idősebb férfiban alighanem tényleg apafigurát szerető, ezt az érzést foggal-körömmel megragadó, másra tekintettel lenni nem képes lány rajzánál. (Kettejük helyzetét nyilvánvalóan nem könnyíti, hogy alakjukat Háy gyakorlatilag csak a férfihoz való kapcsolatukban láttatja; saját, önálló világ egyikük mögött sem sejlik fel.) Császár Angela két anyafigurája abban különbözik egymástól, hogy az egyik elfojtott gyűlöletének okát ismerjük, a másikét csak sejthetjük, Fülöp Zsigmond két apafigurája pedig abban, hogy az egyik ki tud lépni a megalázó kapcsolatból, a másik nem. Göttinger Pál a térszervezéssel sem könnyíti meg a színészek (és a nézők) feladatát: a hosszan elnyúló térben általában középre rendezi a jeleneteket, így a néző az egyik vagy a másik színen lévő színésznek gyakran hosszú perceken át csak a hátát látja. Ennek is része lehet abban, hogy az amúgy korrekt alakítások haloványnak, egysíkúnak érződnek. Miként az előadás egésze is – ami a szerző néhány hónappal ezelőtt bemutatott, kitűnően sikerült darabja, a Nehéz után kivált csalódás.

HÁY JÁNOS: HÁROMSZÖGEK

Pesti Magyar Színház

Díszlet-jelmez: Kalmár Bence.

Dramaturg: Gecsényi Györgyi

Rendező: Göttinger Pál

Szereplők: Kubik Anna, Horváth Lajos Ottó, Holecskó Orsolya, Császár Angela, Fülöp Zsigmond

forrás: http://www.ellenfeny.hu/