Kelemen Éva 2011. március 30., szerda 14:21
A színházi emberek sohasem fütyörésznek a színház területén és nem kívánnak egymásnak sok sikert premier előtt – említett néhány babonát Göttinger Pál a Bárka Színházi Világnapján, ahol a kulisszák mögé is beleshettünk, Mucsi Zoltán pedig palacsintával kényeztette a közönséget.
Március 27-én volt a Színházi Világnap, amely kapcsán korábban már körbekérdezősködtünk az utcán, ki mennyire jár színházba. A vasárnapot viszont nem is tölthettük máshol, mint egy színház falai között, e célból pedig keresve sem találhattunk volna ideálisabb helyet a Bárka Színháznál, amelynek társulata évről évre igazán nézőbarát programmal kényezteti közönségét – nem csak holmi árkedvezményekkel és álmegoldásokkal igyekszik megúszni ezt a napot. A Színházi Világnapot egyébként 1961 óta ünneplik – azért március 27-én, mivel 1957-ben éppen ezen a napon volt a Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitója.
Már a Bárka programját nézegetve is az volt az érzésünk, hogy a színház semmit sem bíz a véletlenre: a közönség számára ritkán kínálkozó lehetőségek között találtuk például a teátrum földi halandók számára teljességgel ismeretlen zegzugait felfedő kulisszajárást, ahol Göttinger Pál rendező vállalta magára az idegenvezető szerepét. Az izgalmat nem csak a sok helyen ütött-kopott fekete falak és rejtett folyosók jelentették, hanem azok a bennfentes információk is, amelyeket a rendező utunk során folyamatosan, jó érzékkel el-elhintett.
Megtudtuk például, hogy bőven akadnak olyan, a színházi emberekkel kapcsolatos eszmék, amelyek nem véletlenül ették be magukat a köztudatba. A babona például igencsak gyakori errefelé: egy színházi embert még véletlenül sem hallhatsz fütyörészni az épületben, és itt senki nem kíván a másiknak sok sikert bemutató előtt. Göttinger Pál a művészbejárót csak a színház köldökzsinórjaként emlegette, ahova ezúttal a közönség is bepillantást nyerhetett – a bejárat melletti pad pedig minden magára adó színház előtt ott áll. És bár azt feltételeznénk, hogy a hierarchia itt is minden területen érezteti a hatását, az előadás szertartása ez alól kivételt képez: zajló előadás közben ugyanis senkit sem engednek a színpad közelébe, ha nincs dolga benne – még az igazgatót sem.
Ha az utcafront felől nem is látszik, a Bárka meglehetős helyhiánnyal küzd: díszletraktár híján például a színház udvarán látható romantikus konténervárost használják tárolónak, a rendező szerint pedig valóságos varázslat, amit a kellékeseik a kelléktárban véghezvisznek. Kiderült, hogy próbaterem terén sincsenek elkényeztetve, így sokszor előfordul, hogy egy, az Orczy-kertben található faházban próbálnak, ami nyáron kifejezetten hangulatos tud lenni, télen és éjjel viszont már egész más a helyzet.
A zegzugos folyosókon végül eljutunk a Cseh Tamás terem fölött található világítási hídra is, ahol az egyik drótok és hatalmas lámpák között lavírozó delikvens félve kérdezi, vajon hány embert bír el a szerkezet. Szerencsére hamarosan már a szellőzőgépház szomszédságában haladunk lefelé a hátsó lépcsőn, ahol egy nyitva hagyott ajtón keresztül a fodrásztárba kukucskálhatunk be: itt éppen a színész Telekes Péter frizuráját hozzák formába. A folyosóablakból már látszik a Bárka kertje, ahol – az előzőleg jósoltakkal ellentétben – hétágra süt a nap és nagyban zajlik a Bárka Bazár: kézműves termékek, táskák, képek és ékszerek közt matathat a színházkedvelő.
Később a hátsó bejáratnál, az amfiteátrum tövében Mucsi Zoltán sütött palacsintát: az éhes nézősereg türelmesen várakozott a sorára, miközben a színész hasonlóan türelmesen sütögetett és osztott. Na nem szóban, ahogy azt Kapától megszokhattuk, csupán palacsintát – valahogy úgy tűnt, mindenki meg volt illetődve a szokatlan szituációtól.
A délután a Bárkán havonta jelentkező ZeneLadik jegyében telt: Hajós András, Fekete-Kovács Kornél és a Modern Art Orchestra komplett fúvósgárdája a nézőteret dugig megtöltő gyerek- és szülőseregnek mesélt igencsak élvezetes és rendhagyó módon a jazz rejtelmeiről. Különösen szórakoztató volt számunkra figyelni, ahogy Hajós játékos szigorral próbálja kordában tartani a rakoncátlan gyerekeket, miközben határozottan látni az arcán, hogy majd' elolvad a kicsik olyan beszólásaitól, mint például, hogy „a nagybőgő egy túlméretezett gitár”. A gyerekek egyébként meglepően okosan és kreatívan válaszoltak a nekik feltett kérdésekre, a helyzet csak akkor kezdett kissé kaotikussá válni, amikor a műsor végén közösen szerzett szülinapi dal zenei aláfestésére kiosztott lufik nyikorgása vált uralkodóvá.
A napot stílusosan a felkavaró Nem tudni, hogyan című előadás zárta – Pirandello idegfeszítő drámájának főszerepében a pár órával korábban még palacsintát sütögető Mucsi Zoltánt láthattuk viszont. Az előadás előtt a Bárka-igazgató Seress Zoltán olvasta fel a Színházi Világnap idei üzenetét, amelyet az ugandai Jessica A. Kaahwa drámaíró, színész, rendező jegyez.
„Milyen cinikus, ha egy olyan korban, mint a mienk, amelyben ismerjük a színház hatalmát, olyan erők biztosítják a világbékét, amelyek fegyverekkel és bombákkal harcolnak. Hogyan is szolgálhatnák a megnyugvást az elidegenítés eszközei?” – tette fel a kérdést az üzenet szerzője. Hozzátette:„Az Egyesült Nemzetek Szövetsége hatalmas összegeket fordít arra, hogy fenntartsa a békét a világban, pedig a színház olyan alternatíva lehetne, amely spontán, emberi, nem olyan költséges, de sokkal eredményesebb”. Az előadás után azért korántsem uralkodott síri hangulat: a produkció kellékeként megsütött grillcsirke-combok végül az elégedett közönség bendőjében landoltak.
forrás: http://divany.hu/
