Stuber Andrea a Háromszögekről

12. szombat

A tegnapi rádiófelvételen két pályakezdő színészt láttam vendégül: Gémes Antost (Magyar Színház) és Jankovics Pétert (Szputnyik). Együtt végeztek bábszínészként 2008-ban Meczner János és Csizmadia Tibor osztályában, vasárnap délután meg lehet hallgatni őket háromkor a Rádió Q-n.

Este a Magyar Színház stúdiójában a Háromszögek című új színdarab, Göttinger Pál érzékeny rendezésében. Háy János az ilyen típusú – szerelem, házasság, család tárgyú – műveivel szinte mindig szomorúságot és szorongást kelt bennem. Mert annyira tisztán látszanak nála a sors- és törvényszerűségek. Nehéz így azt gondolni hessegetően, hogy „de én…”, meg „de mi – az más”. Egy hosszú pást két oldalán ültünk, tehát az egymással szemben játszó színészekből zömmel csak az egyiknek láttam az arcát. Nekem legtöbbször Horváth Lajos Ottó jutott, amit nem is bántam, bár jó benyomást tett rám Kubik Anna is. Bennem ő leginkább hepciás színpadi nőalakként él, de most lágy volt. No és az egy színészarcon túl ott voltak a szemem előtt a túloldal nézői. Asszonyok, akikről lerítt, mennyi mindent ismernek maguk is ebből a történetből.

Hazafelé, nem egészen függetlenül az előadástól, egy utcatáblára nézve eszembe jutott, hogy huszonsok évvel ezelőtt kedves férjem és én más-más házasságban éltünk. Nem is találkoztunk, épp csak hírét hallottam néha, közös ismerősöktől. Megtudtam például, hogy Óbudán lakik, az ilyen-olyan utcában. Egyszer megnéztem a térképen, hol is van az. És láttam, hogy a szomszédos utcának Selmeci a neve. Vagyis naponta elmegy egy olyan utcanévtábla mellett – gondoltam –, amin ott az én nevem (az első férjem utáni nevem). Attól tartok, hogy a világ legkajánabb vigyora terült el az arcomon.

forrás: http://www.sajt1.t-online.hu/