Egy előadás boldog, szomorú képe

Göttinger újabb zenés rendezése a Bárkán
Antal Nikolett

A Bárka Színház Párkák című előadásának alapötlete kiváló: a moirák történetét és a görög mitológiát, az Olümposz isteneinek zavaros, harsány, alkukból és büntetésekből csillagos ötöst érdemlő természetét, a földi világ felé kacsingató (egy-egy szép nőben mindig könnyű némi léha örömöt lelni), olykor véresen komoly, olykor tréfának szánt játékait átfordítani a gyerekekhez közelebb álló nyelvre nem kis próbálkozás. Pláne akkor, ha mindezek egy opera történetébe illeszkednek.

Göttinger Pál jó zenei érzékét és kifinomultságát már több ízben bizonyította, ezúttal is könnyedén elvarázsolja a gyerek és felnőtt közönséget a zenei sokszínűség, ami ugyanúgy idézi a magyaros dallamokat, akár az operettet, a tangót vagy éppen a swinget (Dinyés Dániel és Cser Ádám). A színészek pedig teret kapnak, lehetőséget, hogy bejárják a paletta szinte minden árnyalatát, és itt már vannak problémák. Több esetben is hiányérzetünk lehet: Seress Zoltán Zeusz Zoli bácsijában (ötletesek a nevek, a görög eredeti mellé mindenki egy jól ismert magyart is kap – a librettót és a szöveget is Szabó Borbála jegyzi) megvan a frivolság, a feleségtől való bájos rettegés, a fiatal Grüllé iránti ácsingózás, de egyik érzésben sem képes kiteljesedni, mindegyik – sajnálatos módon – kissé lapos marad. Teljesítményének kétségkívüli csúcspontja a beépített „swing-előadása”, mozgása virtuóz, figurája érdekes.

Izgalmas szereplők a párkák is: Klárika (Varjú Olga), Lenke (Varga Anikó) és Andika (Spolarics Andrea) hárman testesítik meg a világban lévő örök egyensúlyt. Ráadásul ők a történet főhősei is, akik a sors fonalát tetszésük és kedvük szerint szövik, vagy éppen vágják ketté. Míg Andika a sorsfonalat nyiszáló, később Hádész szerelmeseként megjelenő virgonc rosszkislány, addig Klárika az életet a végtelenségig nyújtani akaró, mindenkit különös figyelemmel kísérő bölcs. Lenke kettejük között foglal helyet, könnyen befolyásolható, naiv, a szerelmet megismerő figura. Zsákszerű, bokánál összehúzott, csillogó jelmezeik gyerekvoltukat még inkább erősítik, hiszen bár ők a sors istennői, mégis Zeusz és az anyakirálynő, Héra Hédike gyermekei.

Spolarics későbbi, földi és alvilági jelmeze, szürke-fekete párducmintás kezeslábasa és piros boája tejesen érthetetlen, az ezeket kiegészítő ezüstösen csillogó kesztyű és kalap pedig már jócskán az ízléstelenség határait súrolják, arról nem is beszélve, hogy kifejezetten előnytelenek Spolarics testi adottságait tekintve. Inkább emlékezetet egy kupleráj madámjára, mintsem a huncut, szökevény bajkeverőre. Hádész (Gados Béla) szakács fizimiskája viszont telitalálat, a gumimedence az alvilág fortyogó óriás lábasa, ahonnan egy szép szőke lány hiányzik igazán. Őt kellene megszereznie Abunak (Kálid Artúr) és Küónnak (Telekes Péter), akinek élete fonalát a Párkák veszekedés közben véletlenül elnyiszálták.

A történet végére azonban nem került pont, hiszen Hádész ultimátumot ad: ha hoznak neki egy csinos, fiatal, szőke teremtményt, akkor mindketten visszakaphatják földi életüket. Kálid Artúr Abuja bőrszerkós, napszemüveges rosszfiú, álcázza magát, kémmozgása vígjátékba illik, ahogyan szőke nőként is vicces, szőrös lábú bombázó alakítása. Telekes Küónja harminckét foggal mosolyog, a női szívek rabul ejtése a legfőbb hobbija, miközben a lehető legközhelyesebb bókokat szórja, ám ezek éppen Grüllénél nem találnak célba. Réti Adrienn vénséges anyókából fiatal szőkeséggé alakulva nem tud kiegyenlített teljesítményt nyújtani, játéka nem elég meggyőző. Elmondható ez az énekelt részeknél mindenkiről -habár szembetűnően a színészek énektudásához igazították a zenei részeket, még így is érezhető a túlzott koncentráció az előadás ezen pontjain, talán Spolarics és Varjú Olga az üdítő kivételek. Hapluszt, az idős, társát elvesztő férfit alakító Kardos Róbert csalódottsága és szenvedése szépen kimunkált, érdekes, hogy Réti is jobban teljesít az idős tehenésznő szerepében; jelmezeik és maszkjaik is egészen kiválóak.

Az előadás színes, műanyag és gumi díszletei óriásjátszótérre, gumiszobára és cukorboltra emlékeztetnek, sajnos nem igazán illeszkednek a darab koncepciójába, a nehezen követhető mitologikus történetek adaptálásához a kevésbé színes-szagos világ megfelelőbb lett volna. Ügyes megoldás viszont a földi és olümposzi világ gumicsúszdákkal való összekötése/elválasztása. Míg az elrendezés és a funkció tekintetében bravúrosak a díszletek és kellékek, sajnálatos, hogy elcsépelt látványt nyújtanak.

Göttinger rendezésében, a színészekben, az ötletben, a virtuóz zenében számtalan lehetőség rejlik, próbálom is folyamatosan megmenteni a darabot önmagamban, ezúttal azonban nem tudott egységes egésszé összeállni és igazán gördülékennyé, üdítővé válni.

Szabó Borbála – Dinyés Dániel: Párkák, Bárka Színház, bemutató: 2010. december 17.

Zeusz Zoli bácsi: Seress Zoltán
Héra Hédike: Szorcsik Kriszta
Klárika: Varjú Olga
Lenke: Varga Anikó
Andika: Spolarics Andrea
Küón: Telekes Péter
Grüllé: Réti Adrienn
Haplusz: Kardos Róbert
Lainosz: Ilyés Róbert
Hádész Henrik: Gados Béla
Abu: Kálid Artúr
Báb: Hoffer Károly e.h.
Díszlet: Csík György
Jelmez: Kovalcsik Anikó
Mozgás: Katona Gábor
Karmester: Dinyés Dániel és Cser Ádám
Rendezőasszisztens: Ivánovics Beatrix
Rendező: Göttinger Pál

forrás: http://prae.hu/