Ők csinálnak mindent

Az elvarázsolt disznó

Talán az a legcsodálatosabb az egészben, ahogy magával ragadóan sugárzik a színpadról valamiféle közösségi szellem. Ahogy az alkotók játszanak a mesével, bábokkal, zenével és velünk, nézőkkel, akik így óhatatlanul részei leszünk a hányattatott sorsú, a szerelemért rengeteg próbát kiálló Flóra történetének. Nincs hatásvadász technika, nincs monumentális díszlet, nincsenek hatalmas érzelmek, valami nagyon egyszerű, nagyon minimál dolog van a színpadon – valami, ami nagyon emberi.

Mindez úgy van lefordítva a színház nyelvére, hogy gyerekek és szüleik, feszült figyelemmel, olykor együtt nevetve – még ha nem is mindig ugyanazon – isszák a mesét. Pedig a történetben tulajdonképpen nincs semmi különleges. Van a királynak három lánya és egy kulcsa egy titkos szobához, ahová senkinek sem szabad bemennie. Amíg távol van az otthonától – egy igen fontos háború okán –, legkisebb lányára, Flórára bízza a kulcsot.

Nővéreinek mi sem kell több: kíváncsiságuktól vezérelve ráveszik a lelkiismeretes Flórát, hogy nézzenek be a szobába. A Sors könyvét találják benne, aminek különleges ismertetőjegye, hogy ha valaki elolvassa belőle a sorsát, akkor az be fog teljesülni. A nővéreknek szép, délceg királyfikat garantálnak a sorok jövendőbeliként, Flórának viszont egy disznót. Érthető módon a lány nem túl boldog ettől, pláne amikor azzal szembesül, hogy jósolt sorsa tényleg beteljesedik. Azonban a disznó-férjjel töltött első éjszaka rögtön kiderül, hogy újdonsült párja nem dagonyázott mindig a sárban, valaha szép, délceg ember volt, csak egy gonosz boszorka elvarázsolta. Szerencsére gond egy szál se, csak türelemmel kell várni, és az átok feloldódik.

Lehet olyat mondani egy kíváncsi, éppen felvillanyozott, szerelembe eső lánynak, hogy várj türelemmel? Lehet – csak nem érdemes. Flóra megtörné az átkot, de csak ront rajta, elveszíti szerelmét. Ha ki akarja szabadítani hosszan és kitartóan kell bizonyítania.

A hosszú út és az annak során bekövetkező próbatételek során pedig Flóra rengeteget tanul a szerelemről, annak különböző megnyilvánulásairól és vele együtt tanulunk mi is. Tanulunk, miközben az igencsak impozáns méretű Halastó Kórus a Magyar Szentföld Templom kicsit lehasznált, kicsit kikopott, de erre a két és fél órára mind szellemileg, mind fizikailag csordultig megtelt színpadát belepi. Ők csinálnak mindent (ez szó szerint értendő). Tóth Árpád vezényletével ámulatba ejtő egyszerűséggel húzzák Jonathan Dove játékos, hol hangulatfestő, hol dallamos, hol modernnek, hol harmonikusnak ható zenéjét, amely széles stílusskála alkalmazásával, szellemesen és elválaszthatatlanul tapad rá a librettóra. Mindeközben ugyanolyan könnyedséggel és kifejező egyszerűséggel bánnak az általuk kitalált és megtervezett bábszereplőkkel, ahogyan tenné azt egy kisgyerek.

Nincsenek nagyívű szerepépítések, de nincs is rá szükség, hiszen itt nem a drámaiság, hanem a közösségi szellem az igazán magával ragadó, nem a nagy műgonddal ápolt, árnyalt karakterek, hanem a színpadon játszók figyelme és könnyedsége a fő kifejező erő. Az, ahogyan Joós Andrea infantilis hektikussággal és mégis nagyon céltudatosan mozgatja a Nyanya bal kezét, ahogyan Turchányi Márton és Mitruly Enikő Északi Szél-családja egymással civódva kerülgeti egymást a szélcsatornára emlékeztető, színes bábokkal, ahogyan Vásárhelyi Zsóka hol kétségbeesett, hol picit durcás, hol vidám egyszerűséggel mozgatja Flórát, ahogyan Pribay Veronika és Szebeni Gabriell két lánya mi sem természetes könnyedséggel felborítja az élet rendjét, ahogyan Sztojanov Georgi Napja (amely alakítás önmagában egy komplett musicalparódia) önfeledten bájolog és teszi a szépet a tempósabb, jazzes ütemekre, ahogyan Rácz Lőrinc félelmetes misztikussággal besétál disznófejet viselve és ahogyan Nényei Pál egyszerű bölcsességgel uralkodik, mint Hildebrand király. Fel lehetne sorolni az egész társulatot, ahogy egyként hozzák létre a nem csak magával ragadó, de önironikus elemekkel színesített mesét.

Éppen ettől válik igazán családi eseménnyé a produkció. Attól, hogy míg a gyerekek – miközben szüleikkel együtt ámuldozva figyelik a zenekar figyelemreméltó teljesítményét (az egyik leghatásosabb momentum, amikor majd egy tucat zenész akusztikus gitárral a kezében kiül a színpad szélére, és együtt belekezdenek egy számba) – tényleg részévé válnak a mesének, addig szüleikkel főként az önironikus, összekacsintó elemek által történik ugyanez. Nagyban köszönhető ez a mesélő szerepét felvállaló Göttinger Pálnak is, aki egyrészt elmondva a jelenetek lényegét megkönnyíti az események feldolgozását (kétségtelenül szükség van rá, mivel a szöveget nem mindig lehet hallani, ebben a hatalmas, nem éppen optimális akusztikus adottságokkal megáldott térben), a felvezetésből folyamatosan váltva át az utólagos ismertetésbe, másrészt mindig kapunk tőle amolyen hétköznapi, időnként finoman cinikus bölcseleteket. (A gyerekeknek még némi extra is jár az előadáshoz: egy átgondoltan összeállított, mesével, színezőkkel, feladványokkal tarkított, rendkívül igényes és nagyon impozáns műsorfüzet szerepében, és akkor a szüneti sütiről még nem is szóltunk.)

A kettősség pedig az egész mesén uralkodik: úgy ámulatba ejtő, hogy nem használ látványos elemeket, csupán az emberi egyszerűséget, illetve úgy tanít korosztálytól függetlenül, hogy nem mond meg nekünk semmit. Bár akadnak ennek ellenére is bő lére eresztett jelenetek (például az esküvői), ahol picit el vannak húzva az események, mégsem esünk ki ebből a világból. Abból a világból, ahol együtt tanulunk és játszunk, ahol egy közös fantáziavilágban létezik gyerek és felnőtt, és amiből az látszik, hogy a színháznak, ahol a közösség egyik része elmond valamit a közösség másik részének, óriási ereje van. Egy ilyenben öröm részt venni.

Nyulassy Attila

forrás: http://7ora7.hu/