A viszony, mint irodalmi minőség

A szavak generálta virtuális érzékiségről beszélgetünk Göttinger Pállal, aki kortárs osztrák regényből írt kétszereplős előadást rendez az Óbudai Társaskörben. Fullajtár Andrea és Őze Áron játssza a mailes viszonyba bonyolódó szereplőket. INTERJÚ

– A Gyógyír északi szél című regényből készül a színdarab. Milyen minőségű irodalom ez?

– Jófajta lektűr. A meglehetős emberismerete keltette fel a figyelmünket, ami játszhatónak is tűnik annak ellenére, hogy az alaphelyzet színháztalan. Egy újságlemondás apropóján elgépelt email cím miatt került ugyanis kapcsolatba két ember. Olyan hosszan tisztázzák ezt a félreértést, hogy az is kiderül, érdekesek egymásnak. Eleinte nagyon élvezik ennek a súlytalanságát, boldogan kitárulkoznak, mondván nyugodtan lehetnek bizalmasak, mert úgysem látják egymást soha. Idővel aztán ez a dolog függőségbe csap át, ami életpályát módosít, és házasságot bizonytalanít el. A szerzőnek, magának is kemény feladvány két koherens személyiség jelentős változását bemutatni úgy, hogy közben a történetükben tulajdonképpen nincsenek fordulatok. Minden megmarad egy tét nélküli játékos szinten, mert azt sem tudják, hogy néz ki a másik. A 2004-ben megírt történet persze nem attól érdekes, hogy korunk közege digitalizált társalom, mert akkor ez már elavult helyzet – ma már nem mailezünk egy láthatatlan személlyel, a facebookkal túlléptünk ezen.

– De nem hagyják nyugodni, ahogy mondta, a színháztalan helyzetek: a Love and Money című előadásában pár évvel ezelőtt ugyancsak láttunk színészeket monitor-fényben.

– Erősnek találom a képet, hogy forgalmas csomóponton, egymástól karnyújtásnyira akár százan is bent ülnek – mondjuk – egy internetkávézóban, és hatalmas lendülettel kommunikálnak valakivel, aki nincs ott. Van ebben valami bizarr izgalom. S hát megvan a metakommunikációs feszültsége is annak, hogy az ember ír valakinek, amire kaphat húsz másodpercen belül választ vagy akár négy nap múlva. Mindeközben bizonytalan, hogy az illető másik húsz üzenet mellett válaszol vagy kivételes jelentőséget tulajdonít pár szóval. Sok mindent odaképzelhetünk egy véletlen gesztus mögé: mintha mindez hatással lenne az érzelmeinkre. Ösztönösen kiszúrjuk, teszem azt, több tucat kommentből, amelyik érdekesebb nekünk. Ártatlanul elkezdünk tudni egymásról, követni a másik életét, s hogy aztán ebből mi lesz, az más kérdés, de kikerülhetetlenül hat ránk. Színházilag mindehhez biztosan fel kell rúgni pár szabályt, lévén a szereplők egy jelenetben játszanak, de nem látják egymást. És ahogy a próbák elején megfogalmaztuk magunknak: a regényhez képest rögtön gyököt vesztünk azzal, hogy itt azonnal testet öltenek a szereplők – miközben a regényben ennek a tisztázatlansága nagyon sokáig felhajtóerő. A játék, netán a hazugság tere pedig, amikor írásban kommunikálunk, jóval nagyobb lehet. Mindez azért érdekes, mert mintha nem olyan világ lenne, amelyikben nagy szavakat merünk mondani, mert hiteltelennek érezzük: elfutunk a pátosztól. És akkor itt ez a két ember, és olyanokat kezd el írogatni, hogy „csak magára gondolok”, mint egy avíttas romantika korabeli levélregényben.

– Az derül ki, tehát, hogy próbáljon az ember bármint, mindennek a végén a magány van?

– Nem tudom, mert az egyik ember itt egy jól működő házasságban él, és az utolsó utáni pillanatig nincs kimondva, hogy ez szerelem. A kommunikáció céltalansága gyanús, annak ellenére is, hogy sokszor explicite tisztázzák, hogy a férfi a férjnek nem ellenfele. A szöveg minimális dramatikussága pedig nem a kapcsolatok tarthatatlanságáról akar tanítani, inkább epikus ez az egész. Nem a magány áll a háttérben, hanem az: olyan korszakban élünk, hogy nem megélünk valamit, hanem kommunikálunk róla.

– Ez nem mai dolog.

– Persze, hogy nem. De a helyzet egyre élesedik az által, hogy mindinkább azzá válik mindenki, amit kommunikál magáról, nem pedig az lesz, amit tesz. Élünk ebben egyre finomabban és részletgazdagabban, aztán egyszercsak történik valami valóságos, amitől összeomlunk vagy mindent felülírva eltalálva érezzük magunkat valami igazi jó által. A regényben is akkor élesedik fel a történet, amikor az egyik azt mondja, hogy találkozni kéne.

– Akkor miért érdekesek mégis a virtuális kapcsolatok? Mi miatt éri meg ennek a két embernek is a levelezésre szánt idő?

– Azt képzelik, hogy kiválogathatják a jó dolgokat anélkül, hogy megfizetnék az árát. Mint egy párkapcsolatban, ahol a másik ember az ár, mert ha jól akarunk együtt élni valakivel, akkor az érzelmi figyelmünket, időnket, toleranciánkat rá kell fordítani. Most jellemzően kapcsolatból kapcsolatba tántorogva élünk. Úgyhogy komolyra fordítani egy viszonyt – mondom ezt úgy is, mint irodalmi minőséget –, már problémásabb feladat. Ezek az emberek is akkor lesznek bajban, amikor eljutnak odáig, hogy komolyan vegyék, amiről beszélnek. Nem boldogok és szabadok lesznek, hanem akkor megy bennük tönkre minden.

– Egy pszichológus írta valahol: ahhoz, hogy egy évtizedekig párkapcsolatban élő embernek megmaradjon a nőiessége, illetve férfiassága, gyakorlásul muszáj használnia a vonzerejét, mert külső megerősítés nélkül elmúlik ez a képesség.

– Meggyőzően hangzik, de azt is érezzük, hogy ez milyen veszedelmes. Manapság egy kapcsolatnak nagy terhet kell bírnia: az ember szerelme a barátja, a gazdasági érdekközösségének társa, a gyerekeinek a nevelője és a többi kikerülhetetlen szerep – amit óhatatlanul is ráosztunk egymásra. Ez egy profi színésznek is sok lenne.

– És itt van két profi színész, akik azért eltérő szakmai közegből jöttek. Nehéz egymásra hangolódniuk?

– Nem könnyű ezt megítélni, mert eleve feszes helyzetben vannak a kétszereplős előadásban. Egy ilyen szituációban a színészek teljesen kiszolgáltatottak egymásnak, pláne, hogy nem monológok vannak, hanem sűrűre vágott dialógok. Így együttműködni még akkor is komplikált színészi feladvány lenne, ha tökéletesen azonos színházi közegből jött volna a két ember, netán összeszokott párosról lenne szó. S mivel nem erről van szó, persze, hogy adódnak nehézségek. De már kiderült, hogy rettentő szorgosak, és kíváncsiak egymásra. Fullajtár Andreát és a Katona József Színházat mindenki ismeri a szakmában. A Magyar Színházról azonban az én generációm úgy gondolkodott, mint színháznak látszó tárgyról, így a tavalyi ottani ténykedésem nekem meglepetéseket tartogatott: a prekoncepcióimmal szemben ott a szakmájukat nagy magabiztossággal ismerő színészek dolgoznak. Majd biztos elemzik többen, hogy milyen köd lepte el azt a tájat, ami miatt ezt sokáig nem láttuk, nem láthattuk. Számomra pedig abból a munkából derült ki az is, hogy Őze Áron egy nagyon megbízható ízlésű színházi ember. Egyébként pedig nem akarom egységesíteni őket, mert ők különböző típusú embereket játszanak, amit színészileg is másként kell megoldaniuk.

– Szóval kedvére való ez a munka, nem derogál szórakoztató színházat csinálni.

– Senkinek nem derogál a tisztes szakmunka jó alapanyagból. Hiszek az alkalmazott színházban, pláne, hogy ez magánkézben működik. Egyszerűen csak normálnak tűnik Orlai Tibor vállalkozása ebben a sokféleképpen félrecsúszott közegben: a közönség a jó minőségű szórakozásra vesz jegyet. Egy autonóm művésznek pedig, akinek állami pénzen van lehetősége megvalósítani, amit gondol, amire képes, különösen a pályája elején nagyon jó helyzet megrendelésre dolgozni. Üdítő, hogy szakmai ismeretekkel kell elszámolnom, és cserébe profi körülményeket kapok.

Szerző:

Proics Lilla Fotó:

Kovács Benc