Ahogy csökkenteni kell a költségeket, jön a biztosan kasszát töltő bulvár áradata.
Hódít az egy díszletben játszható, néhány személyes bulvár darab. Ettől féltettük a magyar színházat, hogy majd nagy mennyiségben betódul a romlott nyugatról, és kiszorítja a drágábban kiállítható, jóval több színészt igénylő, jelentősebb alkotásokat. Hát most már kiszorítja rendesen, és a folyamat egyáltalán nem állt meg, ahogy csökkenteni kell a költségeket, netán ahogy társulatok szűnnek meg, mindinkább jön a különösebb kísérletezést nem igénylő, ismert színészekkel szinte biztosan kasszát töltő bulvár áradata. Az ítészek egy része átkozódik, más részük mentegetni igyekszik a produkciókat, hogy a rendező, meg a színészek, hú, de mi mindent beleláttak a sekélyes szövegbe, sokkal többet kihoztak belőle, mint ami benne volt, már-már éteri magasságokba emelték. Persze ilyenkor dilemma, miért nem lehet eleve olyan darabot választani, ami éteri magasságokban van, valószínűleg azért, mert annak gazdasági és művészeti kockázata jelentősebb.
Nagy művészek valóban többet tudnak belejátszani az ilyen típusú szövegekbe, mint ami bennük van, de, ha sikert is akarnak, ezt olyan rafináltan teszik, hogy megmaradjon az előadás könnyedsége, laza, szórakoztató jellege, de azért mégis jelen legyenek azok a gondolat- és érzelemcsírák, amelyek mélyebb tartalmakat sejtetnek. Igazán mélyre menni persze tilos, akkor a közönség nem azt kapná, amit elvár, és ez negatívan mutatkozna meg a jegyeladásban. Tehát patikamérleg is szükséges az ilyen produkciók színre viteléhez. Vagy legalábbis egy olyan hetedik érzék, mint amilyennel például Ilan Eldad rendező, meg Vári Éva és Kulka János színészek rendelkeznek, akik úgy mutatták be a Hat hét, hat tánc című sziruposságba hajló kommerszet, amivel a 250-ik előadás felé menetelnek, hogy szinte mindenki azt mondta, ja, ha ők csinálják, az más. Elviszik a megrendülésig a nézőt, hitelesen beszélnek magányról, másságról, halálról, de mindezt némiképp úgy teszik, végtelen tehetséggel, mint Karinthy Frigyes közismert A cirkusz című novellájának főhőse, aki mindenféle kunsztok árán felakrobatikázza magát a kupolába, hogy ott végre elhegedülhesse a lelkéből leledzett dallamot.
Ennek az előadásnak is a producere Orlai Tibor, az Orlai Produkciós Iroda vezetője, jó szimattal választ, vagy fogad el darabot. Van közönség és színészérzékenysége. És nem kedveli, ha csak habkönnyű viháncolás folyik a deszkákon, miközben persze a saját pénzét kockára téve figyelnie kell a teltházakra.
Úgy tudom, a Gyógyír északi szélre című művet is ő választotta. Harminc nyelven, több mint egymillió kötet jelent meg Daniel Glattauer írásából. Aztán darabváltozat is készült belőle, fittyet hányra arra, hogy színpadra eléggé alkalmatlan. Ezt mutatta be Orlai az Óbudai Társaskörben, a Kultkikötővel összefogva. Egy nő és egy férfi csücsül a számítógépnél. A nő, Emmi Rothner e-mailben le szeretné mondani a Like magazint, de csaknem végzetszerűen, rendszeresen melléüt egy betűt, és állandóan Leo Leikénél landol az üzenete. Levelezni kezdenek. Alapvetően jó házasságban élő, de igazán kibontakozni mégsem tudó nő, meg éppen régi kapcsolatától egészen elszakadni nem képes, nyűglődő férfi. Távszerelembe esnek interneten keresztül. Buzgón nyomkodják a billentyűket. Állandóan tervezgetik a találkozást, de halasztgatják és halasztgatják. Hogy miért nem hívják fel egymást legalább telefonon, az rejtély, nyilván azért nem, mert ez internetes komédia. Ami jár némi röghöz kötöttséggel. Túl hosszan kell a számítógép előtt gubbasztaniuk. Még a masina képernyőjét is illik figyelniük. Vagyis nincsenek igazi drámai szituációk, inkább monológszerű önvallomásocskák vannak.
Volt már, legalábbis látszatra, hasonló darab a magyar irodalomban is. Jobb a mostaninál. Karinthy Ferenc írta Bösendorfer címmel. A kilencvenévesnél is idősebb, és még akkor is gyönyörű Makay Margit adta a Játékszínben, Márton Andrással. Szintén a színpad két térfelén dekkoltak, és telefonon alkudtak a márkás zongorára, miközben sajátos, furcsa kapcsolat, függőségi viszony jött közöttük létre. Most szerepük szerint Fullajtár Andrea és Őze Áron ismerkednek egymással a távolból. Találgatják, hogyan is néznek ki. Egyszer még randit is megbeszélnek, zsúfolt helyre. Eljátszanak azzal a gondolattal, hogy felismerik-e a másikat, de nem, rendületlenül tovább folyik az e-mailek küldözgetése. Túl logikus kérdés lenne, hogy legalább fényképet miért nem szkennelnek be, és továbbítanak magukról. Valószínűleg azért nem, mert megtörne a varázs. Ez a darab az ábrándképek kergetéséről szól. Látatlanban mindketten olyan fantáziaképet építenek fel maguknak a másikról, amire vágynak. A találkozástól pedig féltik ezt a szép ábrándot.
Fullajtár és Őze is nagyon jó. Ügyesen kerülik el a csöpögősen nyálas érzelmességet, de hatásosan adagolják az érzelmeket. Fullajtár Emmiként a Sebő Rózsa által tervezett számtalan ruhában parádézik, eljátssza a jelmezeihez illő hangulatot. Reménykedő vagy csalódott, kitörő az öröme, vagy búvalbélelten letargikus. Kihívóan nőies, vagy magába zuhantan fád. Őze Leóként munkájába bőszen beletemetkező értelmiségi. Igyekszik leplezni érzéseit, amelyek azért csak kitörnek belőle. Tipródik, rágódik, és hozzá agyal. Hamarabb levetné gátlásait, mint a nő, aki miatt végül nem jön össze a nagy találkozás, elmarad az egymás karjaiba borulós boldog végkifejlet. Leo megváltoztatja az e-mail címét, így mindketten maradnak egyedül. Göttinger Pál profi módon, az érzelmi hullámzásokat biztos kézzel adagolva, amennyire ez ebben az esetben lehetséges, pergő ritmusban rendezte meg a produkciót.
Kevésbé biztos kezű rendezés Szántó Erikáé a Thália Színházban, ahol Neil Simon Ölelj át! című bulvár-vígjátékát mutatták be nyári könnyedségként. Nem mennek feltétlenül flottul a párbeszédek. Nem mindig az érzelmek hullámzanak, hanem a játék intenzitása, ami, amikor lanyhul, lanyhul a nézői figyelem is, magamon azt veszem észre, hogy le-lecsukódik a szemem. De vannak hangosabb részek is. Meg kidolgozottabbak is. És ebben az esetben is jók a színészek. Akik gyakran telefonon beszélnek, sokszor szintén a színpad két szélére szorulva, úgy látszik ez már konvenció. Számítógépet kevésbé használnak, bár az egyik szereplő író, akinek a kezében előbukkan, például magával viszi, amikor sértődötten elutazik. Gálffi László alakítja, George-t, akinek meghalt a hőn szeretett felesége, és képtelen felejteni, elvégezni a gyászmunkát, búvalbéleltsége állandó tulajdonságává vált. Takács Katalin pedig Jennie, soha nem volt szerencséje a pasikkal, és George-ban látja meg a nagy lehetőséget. A férfi testvére Leo - nem azonos az előző darab egyetemi oktatójával -, kerítőként működik Görög László megformálásában, ahogy a nő barátnője, Faye is, akik aztán "véletlenül" szintén egymásba habarodnak, hogy legvégül jöhessen az ásó, kapa, nagyharang.
Neil Simon elsőrangú darabgyáros. Kitűnő párbeszédeket, remek szerepeket ír, gondoljunk csak a Furcsa pár, A Napsugárfiúk, a Mezítláb a parkban, a Hotel Plaza című örökbecsűire, melyek Magyarországon is jókora sikert arattak, akár több szériában is. Az Ölelj át! is siker lesz, ha nem is olyan kiugró, mint mondjuk A Napsugárfiúk Feleki Kamillal, vagy a Furcsa pár Darvas Ivánnal és Garas Dezsővel. Ők azonban tényleg "megemelték" Neil Simon szövegeit. A mostani produkció inkább csak működteti, amit a kiváló mesterember megírt.
Népszava
forrás: http://www.nepszava.hu/
