Két gép fölösleges
Emmi Rothner a Like magazin előfizetését szeretné lemondani, de e-mailje egy betű elgépelése miatt Leo Leike nyelvpszichológushoz fut be. Két gép generálja a gyenge darabot, két gép a kerékkötője a szerény előadásnak. KRITIKA
A pár esztendeje íródott, a német nyelvterület lektűr-sikerlistáját sokáig vezető giccsre nincs miért szót vesztegetni. Ebből a magyarul is megjelent regényből valamilyen úton-módon kétszemélyes színdarab vált, noha – mint Göttinger Pál rendező nyilatkozta a minap – „az alaphelyzet színháztalan”. Nagyjából az Óbudai Társaskör, a Kultkikötő és az Orlai Produkciós Iroda együttműködésével létrejött egész este is színháztalan, pedig nem színésztelen. Az egymást csak gépek közvetítésével, írásban kifürkésző, megszerető és elvesztő (azaz a leírt üzeneteiket dialógusszerűen elmondó) páros hölgy tagját Fullajtár Andrea ragaszkodóbb, komolykodóbb, felelősebb asszonyi ént formálva, a férfit Őze Áron sutábban, kamaszosabban, az érzelmi elánt a végén begyújtva alakítja. Sajnos azonban Göttinger nem tud mit kezdeni velük (és általa nem ok nélkül dicsért különféle színészi iskolázottságukkal). A két ember ugyanis makacsul (nem mindig, ám roskasztó túlsúllyal) a kivilágítatlan képernyőhöz intézi szavait. Emmi a laptopjához, Leo a számítógépéhez. Fullajtár helyzete annyival rugalmasabb, hogy a laptopot mozgósítani lehet. Szegény Őze viszont még a padlón ültéből is fel-fel- és hátra pillantgat, holott a gépek antropomorfizálása semmiféle módon nem történik meg, azaz nem válthatják fel szimbolikusan a város egy távoli pontján élő, személyesen soha meg nem ismert másik beszélőt. A két összeérő szobát formázó díszlet légterének nem létező választóvonala felé a színészek nem tekinthetnek (vagy csak aszinkronban), hiszen a színműnek a nézővel kötött hallgatólagos egyezsége szerint a szereplők még így sem láthatják egymást. Marad a gesztikuláló, mimikázó képernyőnek-szónoklás, a levegőbe beszélés és a mindkettőnél kínosabb, sokszor „párhuzamos” kifelé szavalás. Fullajtár is, Őze is akkor életteli, amikor le tud és le akar szakadni monitorról: amikor a viszonylat lényegét és nem a technikáját engedik előtérbe. Ilyenkor kevésbé feltűnő, hogy az írott mailbeszéd és a színdarabban kívánatos élőbeszéd között micsoda elsiklások támadnak. Nem a remek fordító, Kajtár Mária hibájából, aki szép szóleleményeket ad Emmi és Leo szájába, és nála a lehetetlent a létezhetetlen váltja ki.
Valószínűleg hívebb képet alkothatnánk Göttinger Pál munkájáról, ha ott kerül színre, ahová valójában készült: az Óbudai Társaskör kertjében (innen a díszterembe menekítették a bonyolult című, de szimpla tartalmú darabot, tartva attól, hogy a különben kellemes estéli időt a szeszélyes július a legrosszabbkor fordítja esősre). Talán a szabad sötét ég alatt valószerűtlenebb és épp ezért valóságosabb, hitelesebb ábrázolásba úszhatott volna a másfél órás szaggatott párbeszéd, melynek eseménynaptárát egy hatalmas digitális kijelző hónap- és napjelölő számai lapozzák. A kerti fák alatt, meglehet, nem hatott volna rémesen a kattintós műmécses (hiszen a lángocskát nem fújhatja el ama északi vagy más szél), s éji neszek és illatok között esetleg jobban hiszünk benne, hogy az igen jónak mondott házasságban élő nő és a fő szerelmével sűrűn szakító férfi egyre leküzdhetetlenebbül vágyik egymás szexuális közelének szerelmi megnyugvására, sőt néha úgy fest: az együttélésre is. Az óbudai kert tán még azt is zavartalanabbul elbírta volna, hogy a balesete folytán maradandó fogyatékkal élő – felesége mailjeinek titkát kileső – férj egy megalázkodó e-maillel maga is bekapcsolódjon a szerelmi kettősbe, Hegedűs D. Géza hangján, aki igazán tárgyszerűen próbálja tolmácsolni Bernhard házasságmentés érdekében tett házasságtörési javaslatát.
Sebő Rózsa tervező az épp csak jelezhető jobbra-balra díszletért jelmezkavalkáddal kárpótolhatta magát. Telnek az évszakok (összesen nagyjából nyolc hónap), peregnek a napszakok, sűrűn kell váltogatni a ruhákat. Sűrű ruhacserékhez sűrű kisietés szükséges, és gyorsöltözés után sűrű visszasietés a gépekhez. Határozottan az a benyomásunk: ha számítógépek, kulisszák és cserélgetett öltözékek nélkül, az egész realisztikus felhajtás nélkül, trikóban-farmerben, a kert éjszakai ege alatt üldögélve – akár egymásnak háttal – Fullajtár Andrea és Őze Áron csak úgy elmondta volna szövegét, sokkal jobban járunk.
Szerző:
Tarján Tamás
forrás: http://kultura.hu/