Deres Kornélia a Gyógyír északi szélre előadásáról - KRITIKA
Két ismeretlen egy elgépelt email-cím miatt hosszú levelezésbe kezd...
A tökéletesen „biztonságos" kapcsolathoz csak egy levelezőpartner szükséges. De hívhatjuk akár email-partnernek is. Ki ne szeretne a szép szavak mögé odaálmodni egy eszményi idegent, akivel mégis bensőségesen megoszthatja mindennapjai zanzáját. Mert azért, ugye, bizonyos szempontból, sokkal könnyebb szellemeskedni, mint megfőzni azt a krumplifőzeléket. Újra és újra.
A virtuális személyiségek és/vagy testek korában, amikor egy frappáns komment a facebookon pont annyit árul el az emberről, amennyit ő is látni és mutatni szeretne magából, a képzelet elengedhetetlen az üres helyek kitöltésében. Ennek mentén indul Daniel Glattauer regénye és azonos című drámája, a Gyógyír északi szélre: két ismeretlen egy elgépelt email-cím miatt hosszú levelezésbe kezd, amely a felszínes érdeklődés, a kíváncsiság, majd a függőség stációin keresztül, egy hibrid szerelmi viszonnyá alakul. Ironikus, hogy mindkét szereplő szakmájából kifolyólag is az internethez kapcsolódik: a nő honlapokat tervez, a férfi az internetes kommunikációt kutatja nyelvpszichológusként. Legalábbis ezt írják magukról. Mert ha valami, az ellenőrizhető valóság (ha egyáltalán van ilyen) áll a legtávolabb ettől a kapcsolattól, amely közel egy év sűrűbb-ritkább email-váltásaiban merül ki. És az email-társ, akár egy hallucinogén, hosszú távon sokkal erősebbnek bizonyul bármely más, hús-vér partnernél.
Göttinger Pál rendező ehhez a fikciós kapcsolathoz műotthonokat társít: IKEA-áruházak elképzelt lakásai köszönnek vissza a színpadról, szépen illeszkedve a tematikához, ahogyan például Emmi szobájában ott figyel három-négy jelzésszerű könyv a polcon (díszlet és jelmez: Sebő Rózsa). A határozottan kettéosztott tér két fél életet mutat: Emmi Rothner és Leo Leike számítógépes szobáit középen láthatatlan fal választja el, így a színészek - akár egymás mellé szerkesztett filmkockák - a másik számára érzékelhetetlenül járnak-kelnek saját térfelükön. A hátsó falon nagy dátumjelző a közös valóság, az objektívnek mondott idő mérője. Lakásuk csendjében ezek a felnőtt emberek úgy teremtik meg virtuális barátjukat, szerelmüket, gólemüket, hogy csak írásban beszélgetnek. Ám míg szerelmes leveleket váltó őseiknek sokszor heteket és hónapokat kellett várniuk egy-egy válaszra, Emmi és Leo lehetősége az azonnali reagálásra - melynek kihasználása vagy figyelmen kívül hagyása pszeudo-dialógusokat eredményez - megteremti a vizuális szóbeliség sajátos, nagyon is 21. századi kommunikációs fajtáját. Ez ugyanakkor gondolkodásszerkezeti változást is sugall, hiszen az állandó emailezés, az írásbeli kommunikáció mindennapivá válása egyfajta „nyomdakész gondolkozásmód" létrejöttében kulminálódhat.
Az Orlai Produkciós Iroda legújabb előadásának alapanyaga, a bécsi Glattauer sikerkönyve kétségkívül olvasóbarát szórakoztató irodalom: magánéletekben vájkál, és ügyes dramaturgiai hatásokkal adagolja a sztorit, példa erre az Emmi családjáról szóló információk elhelyezése. Az előadás kezdeti lendülete azonban erejét veszti, többek között a vége felé elburjánzó közhelydömping miatt - amely legalább olyan hervasztóan hat, mint Emmi láthatatlan férjének (szexuális) akcióra buzdító levele Leóhoz. A kevéssé dramatikus alaphelyzet (ti. két ember elektronikus levelezése) azonban közel sem ennyire zavaró, hála Fullajtár Andrea csipkelődő, érzelmi intenzitásra vágyó, érett Emmijének és Őze Áron kölykös, sokszor duzzogó, mégis hamar elköteleződő Leójának. A karakterek közti furcsa viszony alapvetően kapcsolódik össze a medialitás kérdéseivel - ennek a színpadon azonban csupán egy laptop és egy számítógép a jelölője -, hiszen virtuális testük fikcionalitása alapján éppúgy lehetnének unatkozó tinédzserek, mint változatosságra vágyó nyugdíjasok.
Annak idején Göttinger Pál jegyezte rendezőként a Szputnyik egyik korai produkcióját, A vágánybenézőt, amelyben egy hirtelen felbukkanó és működésbe lépő lángszóró emlékezetes pillanatokat okozott. A Glattauer-előadás alatt jutott eszembe az ott látott tűzcsóva, némiképp reménykedve, hátha Emmi vagy Leo ajtajában is feltűnik egy kis sárkánylehelet. Lángok helyett azonban csak az összetegeződésre került sor - talán egy virtuális, szavakból épülő világban nem is lehet ennél sokkal többet várni.
Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre (Orlai Produkció)
Fordította: Kajtár Mária. Díszlet- és jelmez: Sebő Rózsa. Rendezőasszisztens: Gerő Szandra. Rendező: Göttinger Pál.
Szereplők: Fullajtár Andrea, Őze Áron.
forrás: http://www.szinhaz.net/
