Kell a minőségi bulvár, elvégre néhanapján, kiváltképp nyáron, leginkább csak szórakozni akar a néző a pénzéért. A hangsúly persze a minőségi jelzőn van. Az osztrák író sok nyelvre lefordított, nem túl technikás lektűrjét valamelyest megemelik a színészi alakformálások. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.
Az internetes, facebookolós, lájkolós intermediális világ átalakítja a kapcsolatainkat, a nyelvünket, a gondolkodásunkat – masszív tanulmányok számolnak be minderről. Ami tegnap trendi újdonságnak számított, gyorsan lesz elavult régiség. Jönnek az újabb és újabb kütyük, csak kapkodjuk a fejünket, hogy mivel bombázza éppen a techkultúra a felnövő nemzedékeket. Az email nemrég forradalmi kommunikációs eszköz volt, ám lehet, hogy hamarosan végképp kiszorítja valami más.
A bécsi Daniel Glattauer 2006-os regénye, a talányosan szívdöglesztő című Gyógyír északi szélre évekig vezette a német nyelvterület toplistáit. A könyvből készült színpadi játék nem vállalkozik többre, mint hogy megismertesse nézőjét egy sűrű email-váltásokból szövődő virtuális szerelem csapongó fordulataival. A sztori alapja, hogy Emmi Rothner, a harmincas, kétgyermekes, konszolidált házasságban élő fiatalasszony emailben akarja lemondani a Like magazin előfizetését, ám egy betűvel rendre többet billentyűz be a laptopjába, mint kellene, s üzenete egy ismeretlen férfi számítógépén landol. Leo Leike, a szingli negyvenes internetes nyelvész, akit a kéretlen küldemények elérnek, eleinte csak csodálkozik, majd egyre kíváncsibban bonyolódik bele az alkalmi távkapcsolatba. Tavaszra nyár jön, email emailt követ, s hőseink egyszer csak bevallani kényszerülnek, hogy menthetetlenül vonzódnak egymáshoz, s minél több órát szeretnének együtt tölteni a – virtuális – térben. Van azonban egy apró bökkenő: Emmi „úgyszólván férjes asszony”, ami eleinte csak beárnyékolja, ám végül szétrobbantja bimbózó kapcsolatukat. A szegény szerencsétlen férj valahol a sötéten derengő internetes cybertérben természetesen baleseti sérült, ahogy az az érzelmes lektűrökben dukál. A giccses melodráma kulminációs pontján egy üzenet erejéig ő is beszáll a levéláradatba, hogy egy éjszakára a betolakodó hím karjaiba lökje, s ekképpen végképp magához láncolja asszonyát.
A színpadi játék több sebből is vérzik, s a Göttinger Pál rendezte előadás újra meg újra azt nyomatékosítja, hogy nem árt, ha a (minőségi?) bulvárszerző felvértezi magát némi dramaturgiai ismeretekkel. Mert hiába a gondosan cizellált érzelmek fellángolása-felhabzása, ami magával ragadhatná az érzékeny női szíveket, ha a szereplőknek nincs igazi drámai hátországuk, s a soványka cselekmény szigorúan kötött pályán halad előre, eredeti fordulatok, megtorpanások, mellékszálak nélkül, majdhogynem kiszámíthatóan. Emmi és Leo mindvégig a számítógépével kommunikál a játékban, s nem a partnerével, és bár mindketten fennhangon mondják a masinába gépelt email-textusokat, monologizáló megszólalásaikból mégsem lesz igazi dialógus. A rendezőnek e drámaiatlan formát kellene valamilyen módon feloldania, s úgy lebonyolítani a játékot, hogy közben azért percről percre fenntartsa a néző figyelmét. A kétfele osztott, mégis egy légterű sivár játéktérben (díszlet: Sebő Rózsa) az egymástól fizikailag távol élő férfi és nő cselekvései nagyrészt kimerülnek a szobából való gyakori kimenetelben és visszatérésben, az íróasztaltól való fölkelésben és visszaülésben, ruhaváltásokban, ajtónyitásokban, ajtócsukásokban. S bár az internetes kommunikáció, mint közismert, atomizálja a személyiséget, s jócskán behatárolja a fizikai mozgásterét is, a cselekvések monotóniáját azért, színpadon legalábbis, célszerű lett volna valamiképpen oldani.
Az előadás két szereplője, Fullajtár Andrea és Őze Áron persze mindent megtesz azért, hogy színpadi élettel töltse meg és némi humorral is feldúsítsa a meglehetősen szimpla drámai matériát. Fullajtár széles érzelmi regiszteren játszva, színesen és érzékletesen hozza a váratlanul jött kapcsolatba feledkező, egyszerre óvatos és merész fiatalasszony alakját. Cikázik és taktikázik, önfeledten kitárulkozik és durcásan magába zuhan, gyöngédséget kunyerál és vadócmód, szeszélyesen tombol: Emmit, látjuk, mindenestől elragadja a lobogó érzelem. Őze Leója zártabb és szálkásabb, fiúsan férfias és macsóságában is visszafogottan óvatos duhaj, s miközben figurájának arcéle lassacskán kirajzolódik, azon töprengek, mikor és miben láttam Őze Áront ilyen könnyednek, szenvedélyesnek.
Hogy az Orlai Produkciós Iroda előadása végül mégiscsak kínál némi élvezeti értékeket az óbudai tömbházak közé ékelődött játszóhelyen, jórészt az ő szerepformálásuknak köszönhető. A közönség – asszonyok és fiatal párok, nyugdíjasok és zsivajgó tinédzserek – hálás is érte. Kifele jövet hangosan taglalják az előadás fordulatait és fortélyait, a bejáratnál álldogálva vitatják meg a színi történéseket. Már a parkolóhoz érek a sötétlő utcán, mikor még mindig hallom lelkes futamaikat.
Szerző: Kovács Dezső
forrás: http://www.revizoronline.com/
