Már csak egy napig tart az Ördögkatlan Fesztivál, amelyen látható volt Göttinger Pál rendezésében a Telefondoktor című darab, és újra szórakoztatta a közönséget a Buszszínház. A nemrég bemutatott Gyógyír északi szélre és Az elvarázsolt disznó című előadásokról, egy emailszerelmet feldolgozó regényadaptációról, a Katlanról, sétákról, patakról, pincékről és a sajtgombócról a Hajónapló Műhely beszélgetett a rendezővel még a fesztivál előtt.
Nemrég volt két bemutatód is: a Gyógyír északi szélre és Az elvarázsolt disznó című meseopera a Halastóval, de már indulsz a Katlanba, ahol szintén nem csak borozgatni fogsz. Hogy alakul ez a sokféleség?
Az egyikkel kipiheni az ember a másikat. Nem lehet megunni azt a fantasztikus energiát, az érdek nélküli színházazást, ami az amatőrökből árad; ez felszabadító, de közben meg rengeteg benne az elfáradás, belső drámák. Aztán visszamész a profihoz, aki másnapra tudja a szövegét, és rá lehet bízni egy mondatot, mert vigyáz rá, nem esik annak a mondatnak baja. Két nagyon felkészült színésszel dolgozni üdítő volt, a másik oldal küzdelmesebb: le kell biciklizni villanykörtéért a hegyről. De a kettő mintha egy munka lett volna.
Hogyan egészítették ki egymást?
Az elvarázsolt disznó örömszínházazás a sűrűjéből. A Halastó egy földöntúli társaság. Én 2006-2007 óta ismerem őket, akkor dolgoztunk először együtt, azóta leesett állal ülök a harmadik sorban. Kilencvenvalahányan dolgoztak ezen az előadáson, nyolcvanan szerepeltek. Aki felrakott egy nyolcvanfős színpadot, plusz a kétszázötvenes nézőtér fölé fedést csinált, kórustag, mint ahogy az is, aki megszoborta a báboknak az arcát: ő is egy alt. A színjátszás hőskora ez. Minden közreműködő csinált valamit: vidáman barkácsoltak vasárnap délután, de ők szerezték az engedélyeket, intézték a jogdíjat, lefordították a darabot, nyers-, aztán műfordításban, megcsinálták a hangszerelést, komponáltak, megtanulták a hangszeres szólamokat. Büfét is ők csináltak, palacsintát sütöttek 250 nézőnek. Áramot vezettünk be, vizet. Mindenki a szabadidejében, szerelemből. Maratoni volt, két évig csináltuk. Ilyen nincs. A Halastónak van egy kultúrmissziója is: hogy megtaláljon elfeledett helyeket. Ahol játszottunk, a Szentföld-templom körül most megint élet lett, filmet forgatnak például.
És a másik oldalon mi volt a feladat?
Egy regényadaptáció. Írottnak szánt szöveget mondanak el. Ez azért fontos, mert kevés benne az ösztönös, zsigeri, az e-mail – bármennyire is kapkodva írjuk, és bármennyire is sokat írunk belőle egy nap, de mégiscsak egy formába öntés: az ember mégiscsak átolvassa, mielőtt küldést nyom. Ez sok nehézséget okoz, mert amit a színházban nagyon élvezünk, az az elrontott, vagy a hibás, vagy a túl zsigeri, a "túl gyorsan feleltem, és már rég megbántam, de már kimondtam, és tartanom kell magam a pozíciómhoz"– pláne egy ilyen kétszemélyes darabban, és pláne szerelmi témánál ez a legizgalmasabb. Inkább az e-mailezés ritmusa az, ami izgalmas. Ha én hajnali háromkor ott gubbasztok a gép előtt, és tudom, hogy az a választ, ami az én előző levelemre érkezik, ezekben a másodpercekben írják, úgyhogy a kávémért se merek kimenni a konyhába, mert bármelyik pillanatban csippanhat, az ugyanaz, mint hogy jöhet az a levél három hét múlva is. És ez jelent valamit.
Ők valahogy úgy képzelik el ezt a fajta párkapcsolatot – és ezért üdítőbb számukra, mint minden más, amit valaha megéltek –, mert csak a jó részeket válogatják ki belőle. Azt az árat, hogy egy másik embernek való odaadás ára az a másik ember maga, az összes rossz tulajdonságával, és a szájszagával együtt, azt ők nem kérik. Csak a jó részeket válogatják ki. Ha bedühödtek a másikra, vagy egyszer csak nem olyan a kedvük, akkor hetekig nem írnak. És iszonyatosan összeveszve búcsúznak, majd minden további következmény nélkül három hét múlva: Na, szia, hogy vagy? Ez termeli a színjátszás szempontjából a feszültséget. Ha koherens egész, akkor rá fogja zúdítani a másikra az ő teljes személyiségét annak minden árnyoldalával együtt, ha nem koherens egész, és csak a saját részeit óhajtja kommunikálni a világgal, abból meg nagyon nagy baj lesz.
Ha következetesen tartják azt a kis pozíciót, amikbe belavírozták magukat, akkor ez nem fog sokáig menni, és abban a pillanatban, hogy fel kell adniuk ezt a pozíciót, akkor vagy az van, hogy lehullik ez az álarc, és ott van alatta az igazi ember, vagy pedig amitől ők annyira félnek: hogy lehullik az álarc, és nincs alatta semmi.
Iszonyatos önkommunikációban vagyunk, megállás nélkül ontjuk saját magunkról az információt a világba, és a legszemélyesebb kapcsolatainkban is csak nyomjuk ki magunkról az infót. És ha egyszer csak ez a kommunikáció elapad, megkérdőjeleződik, vagy ellentmondások találtatnak benne, akkor mit találunk alatta? Ez a két ember elveszíti saját magát, leépül ez alatt az egy év alatt. És ez már nem olyan vicces, mint amilyennek tűnt az elején elgépelni egy e-mailcímet.
Közben meg azt mondják, hogy "maga az egyetlen, akivel mindent megoszthatok, a legbensőbb titkaimat".
Igen, de ennek a fele sem igaz, mert valójában tíz napok telnek el a mailek között, és nekik van saját életük. Egyikük házasságban él, gyereke van... el is hangzik a darabban, hogy tíz nap nyaralás, az nagyon valóságos, amit meg magával csinálok, az nem valóságos. Ők nagyon akarnak olyanokat mondani, hogy ez a legvalóságosabb, ami történt velem, mert nem olyan a világ, hogy ilyeneket mondjanak. És akarnak nagyokat érezni, mert kicsiket éreznek évek óta. De mindketten mintha tudnák, hogy ez nem stimmel, és az a fordulópontja a történetnek, mikor ezt valójában ki is mondják, és fel is mentik egymást ez alól.
Hogyan működik ez a színpadon?
Az eredeti regényhez képest egy csomó mindenről le kell mondanunk. Az eredeti regényben végül is nem derül ki, hogy ők kicsodák. Létezik egy olyan előadás, hogy Leo Leike, akit úgy képzelünk, hogy ő egy harminchat-negyven közötti férfi, ő egy tíz éves kislány. Soha nem tudjuk meg, mert egyetlen soruk sem ellenőrizhető, sose derül ki. Ez színházban nem nagyon elkerülhető. Vagy például megszólal Bernard: nekünk el kellett döntenünk, hogy ő létezik, de a regényben azt írhatta bárki, Emmi maga akár. A regény nyitva hagy egy csomó kijáratot, amit nekünk el kellett döntenünk, hogy a történet megvalósulhasson. Ez lemondás, de nyereség, hogy a sok elméleti helyett konkrét lehetett: tényleg látunk egy nőt, aki végső soron alkalmas lenne erre az egészre, mert szép is, meg lendületes, meg tele van energiával, és egy férfit, aki szabad, tehát belevághatna ebbe az egészbe. És az, hogy ők végső soron ezt miért nem merik megtenni, hogy miért félnek a valóságtól, az meg a színészi játék által szofisztikáltabban képviselhető. Az őszintétlenséget hála az Istennek jó játszani. Hazudni könnyű, és mindenkinek jól áll, azt jó csinálni. Ettől az egésznek lesz egy könnyű hangulata, és közben kiderül, hogy a Fullajtár Andrea milyen ezerszínű, és az Őze Áron milyen kisfiús és férfias egyszerre. Ahogy Emmi és Leó felvett pozíciója lefoszlik az előadás végére, kifejezetten színházi, és jobb így, mint olvasva.
És itt a Katlan is...
...ami szintén nem a sok alvásról szól. Megpróbáljuk úgy intézni, hogy munka és pihenés legyen, de alvás nincs benne. Buszszínház, Telefondoktorok, változások, zűrök, mégsem ott lesz, mégis esik az eső, és a beszélgetést bevittük egy parasztház tisztaszobájába, késik a busz, ezt kell kommunikálni, hogy senkit se érjen két falu közt a mezőn egy program. Négynapos észnél levés kell hozzá. Állandó pörgés. A Móni meg a Bérczes képesek ezt úgy végigcsinálni, hogy közben látom őket sétálni is, csak úgy, egy hegygerincen.
Ha nem az iskola tanárijában, a főhadiszálláson, akkor hol találunk?
Van egy nagyon jó hely Palkonyán, ahol ezt a sajtgombócot adják, ott a pincéknél, ahol a buszmegálló is van. Oda el kell nézni idén is. Meg el kell menni a Szársomlyóra is sétálni. Egész elvarázsolt részek vannak. A nagyharsányi faluközponton meg átmegy mindenki, ha ott leülsz egy sörrel, biztos találkozol azzal, akivel szeretnél. Ha átmész Kisharsányba, ott kicsit más a hangulat, sok hosszú asztal, filmesek, zenészek, külföldiek. Palkonya meg a patakkal, pincékkel a képeslap. Aztán meg hajnalban valahol ottfelejtődök. Hátizsák, hálózsák az mindig legyen, ez a lényeg.
És nézőként?
Lesznek komoly színházi események, a beregszásziak mindkét előadása nagyon fontos, de nehezen hozzáférhető előadás, szeretném őket megnézni. Aztán a Nehéz, meg csomó kisszínházasdi, a pécsiek például. Évad közben nem nagyon értem rá, és most jó lenne, ha beleférne, mert jó esték szoktak ezek lenni. A koncertek meg a kikapcsolódás-rész, lehet ugrándozni, meg jó borokat kóstolni. Kisharsányt meg a mediawave-esek tartják kézben. Szóval tényleg nincs alvás.
Hajónapló Műhely
